Gondolat Kiadó

Vlagyimir Szorokin/Bratka László (ford.): A Jég (részlet)

"Patkányszar

03.19

Lenyinszkij proszpekt, 35

A Zsiguli behajtott az udvarra.

– Várj egy pillanatig! – Borenboim kiszállt a kocsiból. Odament a 4-es lépcsőház ajtajához. Bepötyögte a lakás számát a kaputelefonba.

Sokáig nem válaszoltak. Aztán egy álmos férfihang megkérdezte:

– Igen?

– Szavva, Borisz vagyok. Gond van.

– Borja?

– Igen, igen. Nyisd ki, kérlek!

A kapunyitó berregni kezdett.

Borenboim bement a lépcsőházba. Néhány lépcsőfok után a lifthez futott. Felment a második emeletre. Egy tévékamerával felszerelt nagy ajtóhoz ment. Az ajtó nehezen nyílt ki. Szavva nézett ki mögüle: 47 éves, nagy, súlyos, kopaszodik, álomittas arc, bordó köpeny.

– Borka, mi történt? – hunyorgott álmosan. – Úristen, hol hemperegtél?

– Szevasz – Borenboim megigazította a szemüvegét. – Adj kétszáz dolcsit, hogy kifizessem a taxist.

– Beindultál a piálással? Mi van, kipicsáztak?

– Nem, nem. Sokkal komolyabb. Add már, add már, add már!

Bementek a tágas előszobába. Szavva eltolta az áttetsző falú ruhásszekrény ajtaját. Egy sötétkék nagykabát zsebébe nyúlt. Elővette a pénztárcáját. Kivett belőle két százdolláros bankjegyet. Borenboim kitépte őket a kezéből. Lement. De a Zsiguli nem volt ott.

– Pfuj, bazmeg! – köpött egyet. A ház sarka mögé ment. Eltűnt az autó.

– Időnként iszonyúan észnél van ez a nép – nevetett fel dühösen. Összegyűrte a két bankjegyet. Zsebre vágta: – Fuck you!

Visszament Szavvához. – Elég volt? – Szavva kiment a konyhába. Felgyújtotta a villanyt.

– Teljesen.

– Eltört a szemüveged. Csupa sár vagy…mi van, megtámadtak? Gyere, ezt… vesd le, vedd fel… adjak valamit, amit felveszel? Vagy egyből a zuhany alá?

– Egyből inni! – Borenboim levette sáros zakóját, a sarokba dobta. A széles rozsdamentes acél karimával ellátott kerek üvegasztal mellé ült.

– Talán először a zuhany alá? Vertek?

– Inni, inni! – Borenboim öklére támasztotta az állát, behunyta a szemét. – És valami erősebb szívnivalót!

– Vodka? Bor? Sör… is van.

– Whisky? Vagy nincs?

– Megsértesz, főnök – Szavva széles léptekkel kiment. Egy üveg Tullamore Dew-val tért vissza. És egy doboz Bogatiri papírszipkás cigarettával: – Nincs semmi erősebb.

Borenboim gyorsan rágyújtott. Levette a szemüvegét. Ujjai hegyével a szemöldöke fölötti részt dörzsölte.

– Jéggel? – Szavva poharat vett elő. – Straight.

Szavva töltött.

– Mi történt?

Borenboim szó nélkül felhajtotta az italt. – Na-de atyá-ám! – énekelte Szavva templomi énekes módjára. Még töltött.

Borenboim kortyolt az italból. Forgatni kezdte a poharat.:

– Megtámadtak.

– Aha – ült le vele szemben Szavva.

– De nem tudom, hogy kik és mit akarnak.

– Ich bin nye pányemáju. – Szavva saját kövérkés orcáit pofozgatta kétfelől.

– Én sem. Nem értem. Egyelőre.

– És… mikor?

– Tegnap este. Hazaértem. És az ajtó mellett valami fasz nekem szegezte a pukkantóját. Úgy bizony. És aztán…

A konyhába bejött az álomittas Szabina: 38 éves, magas, sportos.

– Zum Gottes Willen! Borja? Már kanmurit tartatok? – mondta enyhe német akcentussal.

– Binosch, Borjának gondja van.

– Történt valami? – Szabina végigsimított borzas haján. Előrehajolt. Megölelte Borenboimot. – Jaj, csupa sár vagy. Mi ez?

– Hát… Férfi dolgok. – Borenboim megcsókolta az arcát.

– Komoly?

– Hát… Nem nagyon.

– Kérsz enni? Maradt saláta.

– Nem, nem. Nem kell semmi.

– Akkor megyek aludni – ásított. – Schlaf Wohl, Schätzchen! - Szavva megölelte.

– Trink Wohl, Schweinchen! – csapott Szabina Szavva fejének kopasz foltjára a tenyerével. Elment.

Borenboim kivett egy cigarettát. A csikkről gyújtott rá. Folytatta: – És aztán beráncigált a lakásba. Megbilincselt. Bejött egy maca. Aztán két olyan falikarfélét ütöttek a falba. Egy-egy kötelet kötöttek rájuk. És megfeszítettek, bazmeg, a falon, mint Krisztust. Igen. És aztán… úgy egyáltalán… nagyon furcsa… kinyitottak egy olyan… fémbőröndöt… abban pedig volt egy furcsa kalapács, valami… valami archaikus formájú… olyan egyszerű botból való nyéllel… olyan göcsörtösből. De maga a kalapács nem acél volt, nem fa, hanem jég. Jég. Nem tudom, mesterséges, vagy természetes, de jég. És, képzeld, a maca elkezdi a mellemet verni ezzel a kalapáccsal. És azt ismételgeti hogy: beszélj nekem a szíveddel, beszélj nekem a szíveddel! De! A legfurcsább! Leragasztották a számat! Olyan ragasztószalaggal. Bőgök, a maca csépel. És, bazmeg, tiszta erővel csépel. Úgy, hogy a jég egyszerűen szétfröcskölt a szobában. Ver és azt a faszságot mondja. Iszonyúan fájt, tisztára átjárt a fájdalom. Soha nem éreztem ilyen fájdalmat. Még akkor sem, amikor a meniszkusz levált a térdemen. Igen. Vertek, vertek. És egyszerűen elájultam.

Kortyolt a pohárból.

Szavva hallgatott.

– Szavva, ez úgy ahogy van, valamilyen lázálomra hasonlít. Vagy álomra. De tessék, nézd meg… – azzal kigombolta az ingét. Megmutatta a terjedelmes kék foltot a mellén: – Ez nem álom.

Szavva kinyújtotta kövérkés kezét. Megtapogatta:

– Fáj? – Hát…ha megnyomod. A fejem fáj. És a nyakam.

– Igyál, Borja, lazíts!

– És te?

– Én… korán kell mennem holnap, azaz ma.

Borenboim megitta a whiskyt. Szavva azonnal újra töltött.

– De a legérdekesebb azután kezdődött. Egy jacuzziban tértem magamhoz. Két maca van velem. Pezseg a víz. És a két maca elkezd szépen simogatni, és valami testvériségről hablatyolnak, hogy fivérek-nővérek vagyunk, az őszinteségről dumálnak, a közvetlenségről, és így tovább. Kiderült, hogy ugyanilyen kalapáccsal nekik is verték a mellükek, megmutatták a hegeket. Frankón létező hegek. És addig verték nekik, amíg meg nem szólaltak a szívükkel. És hogy nekünk, ennél a kibaszott testvériségünknél, mindegyikőnknek külön neve van. Az ő nevük: Var, Mar, nem emlékszem. Engem pedig Mohónak hívnak. Érted?

– Hogyan?

– Mohó!

– Mohó? – nézett Szavva a kis vaksi szemével.

– Mohónak hívnak! – kiáltott fel Borenboim, és felnevetett. A rozsdamentes acélszék támlájának dőlt. A melléhez kapott. Elfintorodott. Himbálózni kezdett a széken.

Szavva figyelmesen nézte.

Borenboim idegesen heherészett. Himbálózott a széken. Zsebkendőt vett elő. Megtörölte a szemét. Kifújta az orrát. Végigsimított a mellén.

– Fáj, amikor nevetek. Hát igen, Szavocska. De ez még nem minden. Ültünk, ültünk abban a jacuzziban. És egyszer csak bejön egy kislány. Még egészen kicsi… hát, talán tizenegy éves. Szőke, nagy kék szeme van. És ugyanilyen hegekkel a mellén. Bejön, és azzal odaül mellém. Gondolom: na, mingyá’ ráültetik a kiskorút a faszomra. De egyszerűen csak ül ott. És egyszer csak látom, hogy mindnyájan kék szeműek és szőkék. És az a kettő is kék szemű és szőke volt, aki szétbaszta a mellemet. Ahogy én is! Érted?

Szavva bólintott.

– És akkor rájöttem, hogy ez nem egészen szokványos támadás. Mondom: lányok, elég volt a fürdőzésből, hívjátok a gorillákat, megkérdem, hogy mit akarnak. Azt mondják, hogy nincsenek itt semmiféle gorillák. És egyből elhittem nekik. Igen! Ez a kislány pedig, ez a kékszemű pöttömpanna, egyre hajtogatta, mint egy baba, hogy: hadd beszéljek a szíveddel, hadd beszéljek, hadd beszéljek… És meg egyszerűen felállok, és indulok a faszba! A ruhám ott volt. Felöltöztem. Körülnéztem Csicsás újorosz kúria, pénztől szaglik. Nincs ott senki, a szolgálón kívül. Kimegyek az udvarra, megyek a kapu felé. És ez a meztelen kislány pedig utánam. A szolgáló kinyitotta az ajtót: tessék parancsolni. Kimentem. Ott egy utca, olyan normális, nyaralótelepi utca, Kratovóban van az egész. A meztelen kislány pedig utánam! És megint: hadd beszéljek a szíveddel! Na, le van baszva – gyere, beszélj! Azzal odajött hozzám, megölelt és hozzásimult a mellemhez, mint egy pinceászka. És tudod, Szavva – Borenboim hangja megremegett –, én… hát ismersz tizenkét éve… felnőtt, agilis ember vagyok, pragmatikus, én, bazmeg, nem most jöttem le a falvédőről, nehéz megvezetni, de… tudod… ami aztán volt… – Borenboim finom orrcimpái megremegtek –, én… őőő… még mindig nem tudom, hogy mi volt ez… és mi ez egyáltalán…

Elhallgatott, elővette a zsebkendőt, kifújta az orrát. Kortyolt a pohárból.

Szavva töltött még:

– És aztán?

– Mingyá’… – Borenboim kifújta a levegőt, megnyalta az ajkát. Felsóhajtott és folytatta: – Tudod, átölelt. Na jó, átölelt és kész. De aztán hirtelen olyan furcsa érzésem támadt… mintha…bennem minden… valahogy lassúbbá, egyre lassúbbá vált volna. A gondolatok is, és egyáltalán… minden. És valahogy élesen megéreztem a saját szívemet, valahogy kibaszott élesen… olyan nagyon… éles és gyengéd érzés… Nehéz ezt elmagyarázni… mintha lenne a test, ez egyszerűen valami érzéketlen hús, és ott van benne a szív, és ez a szív… a szív… egyáltalán nem hús, hanem valami más. És elkezdett nagyon egyenetlenül verni, mintha aritmia… igen. A kislány pedig… úgy mozdulatlanul megmerevedett. És hirtelen megéreztem őt a szívemmel. Egyszerűen úgy, mint a kezemmel más kezét. És a szíve elkezdett beszélni az enyémmel. De nem szavakkal, hanem olyan… mintegy… villanásokkal vagy mi… villanásokkal… az én szívem pedig valahogy válaszolni akart. Szintén ilyen villanásokkal…"

A képek a Nemzeti Színház és a Krétakör A Jég című előadásaiból valók.