Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.11.17. 14:41 gondolatkiado

Fejezetek - Hazatértek

Címkék: könyv gazdaság gondolat kiadó tortenelem fejezetek szociologia politologia

Tóth Ágnes: Hazatértek

"3.8. „…FEJSZE VOLT A NÔNÉL, ÉS ELVÁGTA A STOKKOT…”

H. P.-nét 1947-ben családjával – férjével, gyerekével, szüleivel – telepítették ki egy Pirna környéki faluba. A visszaszökést többször megkísérelték, de elfogták és ismét kitoloncolták ôket. 1947-ben, egyéves ausztriai tartózkodás után jöttek vissza ismét.

Errôl könyvet lehet írni. De hát… Kitelepítés elôször ’46-ban volt, nagy autókkal jöttek, és elvitték a népet, akik volksbundosok voltak, meg akik német klubba jártak. ’47-ben azok kerültek sorra, akiknek magyar nemzetiségük volt, és német anyanyelvük. Ez volt a bûnük. ’47-ben mi is ki lettünk szállítva, kitelepítve. Berendeltek minket egy-két nappal elôtte, hoztak papírt, hogy készüljünk, el kell menni. Mindenki pakolt, amit szabad volt, lehetett valamennyit vinni. Amit nem, az mind itthon maradt. A mi bútorunkat ellicitálták. Nálunk volt egy új sezlon, a vásárban vettük, és az a nô, aki Pécsrôl jött ide licitálni, elvitte Pécsre magának. [Nevet.] A többi bútor el lett adva, el lett licitálva. A csibéket megfogták, utánuk szaladtak, a libák, a disznók, a juhok itt maradtak. Mindenjószág az istállóbanmaradt, mindenitt maradt. Amit pakoltunk, azt vittünk.

Az udvarban le lett téve, a ház le lett zárva. Kész volt. Nagy autók jöttek, és elvittek minket. Több családot vittek egyszerre az állomásra, Mohácsra. Ott megint vagonokba lettünk berakva, mindent, amit mindenki hozott, ládát meg széket is vittünk, meg nagy gépeket is vittünk, meg a szalmazsákok, az ágynemûket, ami kellett. A dunyhákat, a párnát, tettünk bele lisztet is, meg hát ami kellett, ilyeneket cipeltünk. Szegény férfiak, nagyon kellett cipelni, mindenki akart valamit vinni. Mohácson össze lettünk rakva, Babarcról, Szajkról, Nyárádról pár család, mindenhonnan. Mindent egymás tetejére, egészen fönt feküdtünk, ott kellett aludnunk. Pár napig, egy-két napig ott voltunk az állomáson, jöhettek a családtagok, a rokonságunk, a testvérünk látogatni. Utána elmentünk Mohácsról, elmentünk Sásdig. Sásdon megállt a szerelvény, és ott egy hétig voltunk, feküdtünk kint, ott tartózkodtunk kint egy hétig.

Azt hittük, hogy haza fogunk jönni. De szépen elment velünk Csehszlovákián keresztül Németországba! Ott Drezda környékén… Ahova vittek… ott is körülbelül egy hétig  tartózkodtunk. Minden, ami be volt csomagolva, ami be volt tömve a szalmazsákokba, zsákokba, ládákba meg kofferokba – ilyeneket is vittünk –, alul volt. Nem is tudtuk, hogy hol van a mienk. Mindenki kipakolt magának, és ha aludni kellett, akkor a párnákat meg a dunyhákat kiszedték, utána mikor megint továbbmentünk, akkor megint mindent visszaraktak. Ez volt egy élet, amit mi átéltünk. Szépen kiraktak innen, és ott semmi az égvilágon nem volt nekünk, semmi, csak amit vittünk magunkkal.

Mikor Sásdról elmentünk, Németországban el lettünk osztva házakba. Több faluba, a nagynyárádiak nem voltak együtt. Nem tudtunk találkozni se. Akkor kezdôdött a baj! Nem tudom, tetszett-e nekik, vagy sem, nem voltunk terhükre, jók voltak velünk. A férfiaknak dolgozni kellett menni. Be lettek osztva, kellett menni a bányába  Schneebergben. Az én férjemnek nem kellett lemenni, ô mondogatott valamit, és sikerült neki, hogy nem kellett lemennie a bányába, hanem csak fönt volt, ahol leengedik a népet, meg fölhúzzák. Nem tudom, milyen a bánya lent, az nem tetszett nekik. És akkor kezdett az eleje visszaszökni. Egy-kettônek sikerült, egy évig voltunk ott, nem is egészen egy évig. Akkor egyik a másik utánpakolt, különcsomagot  csináltunk, a dunyhából kiszedtük a tollat, összevarrtuk, és vittük messze állomásra, elég messze kellett menni vele, és küldtünk haza kisebb kilós csomagokat. Na akkor kezdôdött a hurcolkodás, mentünk, egyik a másik után.

Aki elôször jött, akkor még itthon szigorú volt, akkor még összefogták a népet, és a toloncba vitték Pestre. Volt, akiknek sikerült elbújni. Nem volt szabad megnézni azt az embert, aki itthon van, aki visszajött, mert voltak, akik elárulták. A rendôrök meg éjjel mentek, és keresték a népeket. Volt, aki Villányra ment, volt egy család, akik a bányába mentek, és ott maradtak, ma is ott élnek a fiatalok, az öregek már meghaltak. Mert akkor mi féltünk, mi nem mentünk mindjárt haza. Hazafelé megint pechünk volt, találkoztunk a rendôrökkel. Éjjel szép holdvilágos volt, és volt egy ház kint a határban, ott voltak a rendôrök meg egy rendôrkutya. Világos volt, mi nem tudtuk, hogy ez mi, hogy milyenház. Elkezdtek a kutyák ugatni, kijöttek a katonák, és szépen megfogtak minket, és fölvittek a toloncba Pestre. Ez így ment háromszor. Tehát negyedszerre tudtunk hazakerülni. Nem adtuk föl. [Nevet.] Végigmentünk, végigmentünk.

Egyszer az állomásról el akartunk menni, hogy ne találkozzunk a rendôrökkel, ne  lássanak, félrementünk, és egyszer csak jöttek a rendôrök. Voltak, akik elárultak, mert ott ültünk, fáradtak voltunk. Egész éjjel sötétben a földeken keresztül mentünk, és elfáradtunk. Ilyenek voltak. Egész éjjel küszködtünk, hogy odaérjünk az állomásra,  amikor ott voltunk, akkor bekísértek megint. Borzasztó volt. A fiam negyedikes volt. ’38-as. ’47-ben mentünk el. Kilencéves volt, amikor elmentünk innen. Két évig nem voltunk itthon, mikor hazaértünk, akkor ô megint a barátaival ment iskolába. Tudott tanulni, tudott érettségizni. A városi tanácson dolgozott, akkor a járásin, akkor ment a megyeibe Pécsre. Onnan ment nyugdíjba. Ô sokra emlékszik. Kilencéves volt már. 

Németországból senkit nem ismert, bár ezeknek a kitelepített gyerekeknek is kellett  ott menni iskolába. Nem ismert senkit. Alighogy ott voltunk, szöktünk haza, akkor  toloncba kerültünk, és visszadobtak megint, Ausztriába, ott is ment iskolába, megint idegenekkel, megint németül tanult. Mire hazaért, akkor a barátaival tudott  továbbmenni. Kellett neki küzdeni. De ment. Mikor hazaértünk, akkor semmink nem volt az égvilágon. A testvéreknél voltunk, a szüleim, és mi négyen. A szüleim a testvéremnél voltak, a húgomnál, és mi a férjemnek a nôvérénél voltunk. Másfél hónapra vagy kettô – nem tudom –, kezdtünk menni dolgozni, csépelni, hogy kapjunk megint fejadagot. Visszatértünk, nem tudtunk ott maradni ezeknél sem, visszakértük a pincénket.

A mi házunkba falubeliek voltak telepítve, akiknek sikerült hazajönni, ôk is a házukból ki lettek téve, Mohácsról jöttek haza, itt voltak nálunk. Ezek kapták a pincénket is.  Kértem tôlük a pincénket, hogy adják vissza, hogy odamehessünk lakni, így hatan. Oda is adták. Kômûvest kellett fogadni, kellett egy kis szobát csinálni, mert csak egy présház volt, nem volt szoba. Egy kis szoba kellett. Ez volt a kezdetünk. Kômûvest fogadni, vályogot venni, és csinálni egy kis szobát. Ott voltunk hatan két évig. Így sikerült, a házunkban mások voltak, telepesek. Románok, vagy nem is tudom, honnan valók, egy banda, akkor ôk elmentek, aztán egy másik, egy harmadik…

Mikor hazaértünk, katonák voltak a házban, magyar katonák. Nem is tudom, hogyan volt, hogyan ment ez, de katonák voltak itt. Ôutánuk egy telepes volt itt, ô fogadott be minket. A katonák után takarítottunk, ôk elöl voltak, a telepesek itt. Ott elöl takarítottunk, szabad volt hazamenni. A szüleim maradtak, mi négyen jöttünk ide. Két évig még lent voltak a pincében, akkor az én szüleimnek is szabad volt hazajönni. Télen apám asztmás lett, influenzát kapott, és meghalt. Éppencsak hazaértek, és meddig volt itthon? Nagyonrövid ideig, és meghalt. A férjemnek Németországban a bányába kellett menni, szerencse volt, hogy nem kellett lemenni. Ausztriában voltunk egy évet, ott dolgozott az országúton, hazajöttünk, akkor ment a vasútra. [Nevet.]

A háború elôtt földdel dolgoztunk. Volt minden. Elôször szép, nagyon szép lovaink voltak. Jöttek a csendôrök reggel korán, apámnak el kellett menni lövedéket szállítani a front elôl, elvinni az oroszok elôtt. Be kellett neki fogni, elvitték messze, és amikor jöttek visszafelé a lovakkal, akkor már a levegôbenvoltak a repülôk, meg lôttek. Alighogy hazakerült – mi már nem voltunk itthon, átmentünk az erdôhöz a pincékbe –, üres volt a ház, bevitte a lovakat, bekötötte, s itt voltak az oroszok. A plébánoshoz mentek, megkérték vagy kényszerítették, hogy mutassa meg, hol vannak a lovak. Akik visszajöttek a front elôtt a lovakkal, azokat mind elvitték. Minden házba bementek, ahol lovak voltak, mind elvitték. Nagyon szép lovaink voltak, széles, kövér, hasas…

Elment, nem kaptunk érte semmit. Utána volt a kitelepítés, akkor öt darab jószágunk volt. Nem kaptunk értük semmit az égvilágon. Mikor Sásdon találkoztunk, mikor mentünk kifelé, a fölvidékiek jöttek errefelé bevagonozva, mi mentünk kifelé bevagonozva. Hogy ezek mi mindent hoztak a vagonokban! Ezeknek nem egy vagon volt, és nem tudom hány család rajt’, ezeknek szép vagonuk volt, és be volt rendezve, mint egy szoba, beláttunk az ajtón. Asztal a közepén, terítô rajta, máshol meg a jószágok, meg minden. A lovak, a jószágok, a szerszámok, a kocsijuk, a fa… Minden, ami csak volt nekik, mindent szabad volt hozni. Nekünk nagyon keveset, a legszükségesebbet, s ami itthon maradt, az mind-mind elment.

Elvitték vagy eladták. A bútorunkat visszavették a testvéreim, a húgom visszavásárolta, mikor hazajöttünk, mikor egy kis erônk volt, akkor visszavásároltuk. Nekünk ezt megint meg kellett fizetni. Mindent kétszer kellett venni. Elôször a szobát kellett berendezni, vettünk és alakítottunk. Ajaj! Elôtte tizennégy évig voltunk házasok, mennyi mindent vettünk már, volt egy szép alapunk, mind odalett. Semmink nem volt! Két évig Németországban, akkor visszajöttünk, akkor megint semmi. Németországban kint, ott is semmi. Mi nagyon rossz idôt éltünk. Elôször – a földünk mind elúszott, nem maradt semmi, nem kaptunk semmit – földet vettünk bérbe. Ez sem tartott sokáig, mert lett a tsz.

A tsz-ben dolgoztunk, ott is keveset fizettek, nem lehetett sokat keresni, csak dolgozni kellett. A tsz-ben kaptunk kukoricát, egy hold kukoricaföldet, az minden évben nekünk volt kiszabva. Megint kezdtünk vásárolni üszôket, egy kis jószágot, másfél évet etettük, s lett egy kis pénzünk. Megint kellett megerôsödni. Nagyon kellett dolgoznunk, nagyon kellett dolgoznunk, és beosztani, hogy megint egy kis erônk legyen. Na és akkor a házunk, ez az államé volt. "

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr971531482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása