Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.11.23. 09:08 gondolatkiado

Friss és ropogós - Juhász Júlia: A tetthely beszél

Címkék: ajánló könyv regény karácsony friss gondolat kiadó szépirodalom katalógus 2009 2

Megjelent: Juhász Júlia: A tetthely beszél

„– A tetthely beszél. Mindig ez volt az alapelvem. Az én feladatom, hogy a helyszint kivallassam. Ha ettől eltérek, az időfecsérlés, és az időfecsérlés több mint bűn: hiba. Saját magamnak kell átélnem, mi történhetett a postakocsi végállomása és a Rózsa utcai postahivatal közötti útvonalon.

Megtudtam, hogy a szóban forgó jármű indulási ideje tizennyolc óra. Ott voltam hát a Keleti pályaudvarnál délután hatkor, és állomásról állomásra követtem kerékpárommal a Rába tehergépkocsi útját. Ahol a postakocsi megállt, ott én is leállítottam a bringámat, és a falnak támaszkodva – mintha várnék valakire – figyeltem, hogy a postakocsi és a postafiók között mi történik.”

A postakocsirablás csak egy azok közül a történetek közül, amelyeket Rajačič György nyugalmazott rendőr alezredes Juhász Júliának elmesélt. Találkozásaikból született ez a portré.

Embermesék kelnek életre a könyvben egy ma nyolcvannyolc éves férfi életéből, aki hatelemis végzettséggel lett rendőrnyomozó, aztán jogi diplomát szerzett, és főiskolán tanította a nyomozás fortélyait. Embermesék egy ütött-kopott ház lakóinak ma már hihetetlennek tűnő emberséggel együtt élő közösségéről, egy mesebeli jóságú asszonyról, egy, a legmélyebb szegénységben is boldog családról. Történetek a háborúról, a legnagyobb embertelenségekről és a legszebb emberségről. És érdekes bűnügyek, bravúros nyomozások, az országos és a budapesti rendőr-főkapitányság élete.

Részlet:

"A BURICS BÁCSI, A JUMBÓ BÁCSI, A FRANYÓ BÁCSI MEG A SZALAI BÁCSI

„Amikor én még kis srác voltam”, a bérházakban nagy potentát volt a házfelügyelő. Ő szedte be a lakbért, ő adta tudtul a tulajnak, hogy ki fizetett, ki maradt adós. Ő vezette a terjedelmes házmesterkönyvet, és ő volt az, aki kiterjedt információval bírt mindegyik lakóról. Betéve tudta a nevüket, a korukat, a foglalkozásukat, anyjuk nevét, férjük, gyerekeik adatait. De ez még nem minden. Hozzájön ennek többszöröse: a szóbeszéd. A beszélgetések, a pletykák, a félremagyarázások.

Ennyi tudás birtokában a házfelügyelő sokat árthatott is, használhatott is, mérget keverhetett a lakók ételébe, mint egynéhány házmester, vagy mézet, mint nálunk a Szinyei Merse utca 13.-ban Kalita bácsi meg a felesége. Ha hivatalos személy kérdezősködött bármelyik lakóról, akkor a házmester köteles volt mindent kiteregetni, amit az illetőről tudott – és ő mindenkiről mindent tudott. A kaput is ő zárta-nyitotta, betéve tudta hát, hogy ki, kivel és milyen állapotban megy vagy tántorog át kapuzárás után az udvaron, vagy botladozik a lépcsőn fölfelé, míg haza nem ér. Nagy csáberő mindez a basáskodásra, pletykakeverésre annak, akinek ez a módi az életeleme.

Legtöbbször a gyerekek miatt tört ki a vihar. Volt, aki egyenesen utazott rájuk. Futott a pokolfajzat után, ígérve, hogy laposra veri a sejhaját, vagy kap egy akkora frászt, hogy leesik a feje. A gyerek szaladt előle, a házfelügyelő loholt utána, a srác visszafordult, valamit jelzett a karjával, és szaladt tovább – de aztán mégis elkapatott, jól pofon csapattatott, vagy fenéken rugattatott, ami éktelen bömböléssel honoráltattatott.

E hangra valamelyik lakásból előpenderült a mama, emelt hangon szidta-átkozta a házmestert, majd elküldte őt egy, nyomdafestéket nem tűrő, sötét és bús helyre, a házmester ezt hasonló hangnemben viszonozta, és ez így ment, és tartott volna sötétedésig, ha a ház őre le nem csapja az adu ászt.

És a lakbért mikor perkálja le, asszonyság?

Erre nincs mit visszakiabálni, mert ő a lakbérrel tényleg több hónapja sáros, és nem tud fizetni, mert miből? – de ezt nem kiabálhatja ki mindenki előtt, inkább hátat fordít, és bevonul a konyhába.

Istenem! Én mi a fenének kekeckedek? Ez most majd szalad a háziúrhoz, lehet, hogy már oda is ért: „A Katonáné nem fizet.” És akkor elkezdődik…

Felszólító levelek. Egyik a másik után. De hiába, mert ő nem tud fizetni, nem tud fizetni, mert nincs miből. Hát nem tud. Nem tud. Mert miből?

A keresetéből? De hát nem kap munkát!

Zálogház? Nincs mit betenni.

Kölcsönkérés? „Sose látnám viszont.”

Kéregetés? Annyi a koldus!

Rokonhoz? Három gyerekkel?!

Nincs kiút. Mert van elég kiadó lakás annak, aki leperkálja a kéthavi lakbért biztosítéknak. De ha nem tudod letenni: „Kérem, nem aktuális.”

Hát akkor nincs mit tenni? Dehogy nincs! De van ám! Itt a közelben is bűzlik egy nyomortelep, parancsolj! De találhatsz máshol is. Szívszorítóan lepusztult, pokolbeli hely mindahány, amelyik felépíttetett a főváros elcsúfítására, az embernek születettek állati létre alázására. A mama arra mindig vigyázott, hogy ezt a siralmat, kálváriát ne kelljen átélnünk. Sikerült is kibekkelnie.

Nem mintha minden hónapban, ahogy illik, kifizette volna a házbért. Miből fizette volna ki? Volt, amikor egész hónapban nem jött össze az a 35-40 pengő sem, amit egy szoba-konyhás, komfort nélküli lakásért volt szívük elkérni – de ha összejött legalább ennyi: miből mosott volna, miből fűtött, miből főzött volna valamicskét a mama? Ruha, cipő is kellett a gyerekeknek, amikor kinőtték a régit.

De a mama fifikusan intézte a dolgot. Az előleget beköltözéskor legombolta, aztán hónapokig semmit se fizetett, hanem szorgalmasan gyűjtögette a filléreket, hogy amikor elveszti a türelmét a háztulaj, és felmond, legyen miből letenni valamelyik közeli lakásra az előleget.

Csak arra vigyázott mindig a mama, nehogy kirámolják a bútorokat a kapualjba, vagy isten őrizz, az utcára. Szerették a mamát a házban, becsülete volt a környéken is, és most bárki odaállhasson sopánkodni: jaj, hát már a Rajacsicsék is! Vagy lesajnálnának minket a tűzre való bútorok miatt: „Pedig milyen rendes emberek! Szegények!”

Ezt a szégyent anyám úgy védte ki, hogy amint megkapta a felmondólevelet, fel se bontotta – express ajánlottat ki más küldene nekünk? –, egy napot se várt, mindjárt szaladt böngészni a kopott házak kapuján a „kiadó lakás” feliratú cédulákat. Mifelénk majdnem minden ház kapuja ki volt dekorálva ilyen kis fecnikkel.

Amelyik megtetszett, azért rögtön legombolta a mama a kéthavit, aztán kitakarította a lakást, megpróbálta kiűzni a férgek-bogarak hadát, és mikor már a falak is kifehéredtek a mázolástól, bérelt egy kiskocsit, azt valaki a rúdja végénél húzta, mások meg hátulról tolták. Csak pár percig tartott az út, a mama mindig a közelben keresett lakást – ragaszkodott ahhoz a környékhez.

A lakások majdnem egyformák voltak: szoba-konyhásak, fürdőszoba nélkül – wc a folyosón. Ott is többnyire munkásemberek vagy kisfizetéses alkalmazottak laktak – nem kellett senkitől elválnunk, mert találkoztunk a régi szomszédokkal a péknél, a fűszeresnél, együtt utaztunk velük a földalattin, az autóbuszon, ugrásnyira volt mindenünnen a Városliget a Vajdahunyad várával. A gyerekek mindenünnen az Állatkertbe, a Vurstliba, az Angol Parkba jártak játszani, akár a Kmetty utcában laktunk, akár a Bajza vagy a Szabolcs utcában. És hát az egész környék, a ragyogó szép épületek, paloták, az Andrássy út pompás fasorával, padjaival, a Körönd, mind elérhető közelségben voltak, és a nekünk mindig kedves Szinyei Merse utca 13. se volt távol az újabb és újabb lakóhelyektől. A szegényes lakásból, az ütött-kopott házból kilépve, csupa szépet láttunk magunk körül.

Úgyhogy amikor az első ebédet feltálalta nekünk a mama, mindenki otthon érezte magát, az ágybérlőink is, akik legtöbbször velünk jöttek, ha elköltöztünk, a folytonosságot adták nekünk. Így hamar berendezkedtünk a

a Karmelita utca 3.-ban,

a Szabolcs utca 29.-ben,

a Szinyei Merse utca 29.-ben,

a Székely Bertalan utca 24.-ben,

a Bajza utca 64.-ben,

a Hunyadi tér10.-ben,

a Szinyei Merse utca 13.-ban,

a Munkácsi utca 24.-ben.

Szóval, az első lakással együtt, kilenc helyen. Kilenc helyen! Ha jól meggondolom!

Egyszer – se előtte, se utána, de egyszer mégis előfordult, hogy a mama akkor kapta meg a felmondólevelet, amikor még nem gyűlt össze a fiókban annyi pénz, hogy befizethessünk egy másik lakásra.

Az egész herce-hurca, ami minket, gyerekeket feldobott, mert még soha nem éltünk át olyan izgalmas, mozgalmas kalandokat, mint akkor – a mamát bizony nagyon megviselte.

Nyolcéves lehettem akkor, vagy kilenc? – megyek haza az iskolából – mi ez a nagy sürgés-forgás a lakásban? Idegenek jöttek-mentek, rámolták kifelé a bútorokat. Az egyik nagydarab férfi, aki három vagy négy székkel a kezében törtetett a konyhaajtó felé, látva a szerencsétlenkedésemet, káromkodni kezdett, mint egy kocsis: az isten valamijét, mit mászkálsz itt, fene beléd! És hajtott, hogy kifelé! Kifelé!

Mi ez?

A mama a konyha sarkában húzta meg magát, a bátyám a falnak dőlve, lábait váltogatta. Én meg ijedten néztem, amint sorra visznek ki mindent a lakásból.

Az ócska, szalmazsákos fekhelyet. A Noé-korabeli vaságyat. A hepehupás díványt. A két, deszkákból összeeszkábált ágyat. A sámlit. A rozoga támlás székeket. És még mit is? Egy konyhaasztalt. Két hokedlit. Egy stelázsit. Ja meg a szenesládát. Többet nem vihettek el, mert csak ennyi volt.

Kilakoltatás – mondta a bátyám, mikor megkérdeztem tőle, mi ez a nagy hajcihő.

Mikor az emberek már mindent kipakoltak, kizavartak minket a lakásból. Mindenkit. A mamát utoljára, mert ő még mindig ott állt a konyha sarkában, egészen összezavarodva.

Aztán az ajtót leragasztották, és mi kint álltunk a gangon. Most mi lesz, egek! Hol alszunk? Hűvös is volt, már őszre járt – mi lesz?

És most jön az, amiért én, mint szegény gyerek, mégis boldog gyerek voltam.

Mert Szabó néni engem hívott meg ebédre, Szekeres néni az ikertestvéremet, a nővéremet Németh néni várta abba a csöpp lakásba, ahol tízen szorongtak.

Nem sorolom tovább, elég annyi, hogy mindenkinek, még az ágybérlőknek is megvolt a helye valamelyik családnál, arra az időre, amíg nem jön össze a kéthavi előleg.

A mama ettől félt a legjobban. Hogy akkor most mások terhére leszünk. De nem úgy bántak velünk az ebédnél, mint akiken megkönyörültek, hanem úgy, mintha kedves barátokat látunk vendégül, vagy amikor sorstárssal találkozunk.

Ez volt olyan nagyon jó a gyerekkoromban. Hogy egy család volt az a ház, ahol laktunk.

Minek nevezzem azt, ami ezután jött? Komédiának? Tragédiának? Esetleg vígjátéknak? Felfogás dolga. Annyi biztos, hogy ilyesmivel nem találkozik az ember minden bokorban.

Szóval…

Munkából jövet, sorra tiszteletüket tették a házban a papa barátai. A Burics bácsi. A Franyó bácsi. A Jumbó bácsi. A Szalai bácsi. Négy mesejó, bivalyerős ember. Pékek mind a négyen.

A Szalai bácsi jött legelőször. Fölszaladt az emeletre, letépte az ajtóról a ragasztót, majd mikor a többiek is megérkeztek, hátukra kapták vagy megmarkolták azt a régimódi, nehéz „bútorzatot”, fel a lépcsőn, végig a folyosón – nekik ez pehely volt. Aztán jót nevettek rajta, milyen arcot vág majd a háziúr, mikor megtudja, hogy a Rajacsicsék behatoltak a saját (volt) lakásukba.

Mi pedig, helyet foglaltunk az asztal mellett, a hokedlikon meg a székeken, és amikor eljött az alvás ideje, szépen lefeküdtünk. Másnap reggel, a háziúr dühöng. A bútorokat mérgében már nem az udvarra, hanem a kapualjba viteti le, az ajtót megint leragasztják.

Én ezt csak másnap délután tudtam meg, mert reggel iskolában voltam, ebéd után fél ötig napközi, és mikor onnan hazaértem – kiket láttam az udvaron jönni-menni?

Hát a Burics bácsit, a Franyó bácsit, a Jumbó bácsit meg a Szalai bácsit. Azon az éjjelen se kellett másokat zavarnunk – a mama összeütött valami vacsorát, és este megint úgy feküdtünk le, mintha mi sem történt volna. Nem mondom el, hogyan káromkodott a háziúr, mert a papír is elpirulna – aztán lehozatta a bútorokat, de most most már az utcára, rájuk dobáltatott mindent, összehányva, ami odafent rendben sorakozott, még a fűszeres zacskókat is – a mamát ellökték, mikor ki akarta venni a paprikát, borsot a konyhaszekrényből, mert félt, hogy kihullanak, és fekete meg piros pöttyökkel éktelenítik a szép márvány köveket a lépcsőház fordulójánál.

De délután a Burics bácsi… Meg a Franyó bácsi… Meg a Jumbó bácsi… Meg a Szalai bácsi…

Nem részletezem, mi történt aznap este: ugyanaz, mint az előzőn, elég ennyi. Reggel megint jött a háziúr, a fejéhez kapott, aztán elszaladt a rendőrőrsre. Kisvártatva betrappogott két dromedár zsernyák, megragadták a papát, és bevitték a főkapitányságra. Egy főhadnagy szólt ott az apámra hivatalos hangon: Hát maguk miért nem fizették ki a háztulajdonosnak, ami jár?!

– Nincs munkám – mondta a papa –, a fronton többször megsebesültem, egyik szememmel nem látok, a másikkal is csak homályosan, így, mint pék, nem tudok kenyeret keresni. Eltartani az öt gyerekemet. Mikor kimondta az apám, hogy a fronton sebesült meg, a főhadnagy felkapta a fejét, és megkérdezte, hogy melyik fronton harcolt a papa.

– Az oroszon meg az olaszon – felelte az apám, az igazságnak megfelelően.

– Az olasz fronton is? És melyik zászlóaljnál?

A papa nem értette, miért lett a főhadnagy olyan izgatott, de valami oka csak lehetett: járt már arra, vagy volt ott valakije. Ő is izgatott lett: hátha ebből kihozhat egy olyan mesét, amivel közel kerül a tiszthez, és akkor majd, mit lehet tudni? Talán megússza a háromnapos „vigadalmat”.

– És ki volt a zászlóaljparancsnok? – a főhadnagy izgalmában összecsukta a két tenyerét.

Egy szó, mint száz, a parancsnok a főhadnagy édesapja volt.

Hát! Ilyen mázlink csak nekünk lehet.

A főhadnagy hosszasan kérdezősködött ezután a zászlóaljról, és félénken, elfogódottan, mint egy kisgyerek – a parancsnokról is. Ugye, csodálatos ember volt? Ugye, hős? Nagyon szerethette a főhadnagy az apját, aki elesett a háborúban, így aztán az én apám nem fukarkodott a történetekkel – mintha hallanám is a sebtében kieszelt fordulatokat.

Amikor a főhadnagy betelt a visszaemlékezésekkel, rácsapott az apám vállára.

– Na, barátom, most már hazamehet. Isten áldja. Az iratokat ugyan el kell küldeni az ügyészségre – tette hozzá, amikor a papa már elindult kifelé –, de nem lesz baj, mert ha büntetést kapna, a végrehajtást felfüggesztik, ezt garantálom… Majd a kitüntetésekre… a sebesülésére, ami miatt nem tudja a családját eltartani, szóval… a körülményekre tekintettel…

Az öt gyerekről eddig is tudott a hatóság, de olyan még nem volt, hogy emiatt bármit is elengedtek volna nekünk. De most!

A papa csakugyan megúszta valami kis felfüggesztett büntetéssel – és ráadásul még el is büszkélkedhetett vele, milyen feszt társalgott annak idején egy magas rangú rendőrtiszttel.

És másnap – szereztünk egy kiskocsit, felraktuk rá a cuccainkat, valaki elől húzta, mások hátulról tolták – a lakás már készen állt a fogadásunkra – amint a mama kivette, rögtön kitakarította, ki is festette. Kölcsönt is ő szerzett, hogy kipótolja, amit félretett, és így már összejött a kéthavi előleg.

És kik adták össze azt a kölcsönt? A Franyó bácsi. A Jumbó bácsi. A Szalai bácsi. Lehet, hogy a Burics bácsi is."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr561545461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása