Gondolat Kiadó

Niklas Luhmann: Szociális rendszerek

Egy általános elmélet alapvonalai

6. fejezet

Interpenetráció

I.

A következő a fejezetben a szociális rendszerek egyik sajátos környezetéről, az emberekről s azoknak a szociális rendszerekhez való kapcsolatáról lesz szó. Azért választottuk az „ember” kifejezést, hogy ezáltal is hangsúlyozzuk, hogy e helyütt egyaránt szó lesz az ember pszichikai és organikus rendszeréről. Jelen összefüggésben kerülni fogjuk a „személy” fogalmának használatát, hogy azt fenntartsuk az egy adott emberre irányuló összes elvárás szociális azonosításának megjelölésére.

Az ember, illetve a szociális rendszerekhez való viszonyának témája hosszú tradíciót tudhat magáénak, melyet e helyütt nem göngyölíthetünk fel teljesen. E tradíció a „humanisztikus” normákra és értékekre vonatkozó elképzelésekben él tovább. Mivel ezektől el kívánunk határolódni, pontosan meg kell határozni a töréspontokat. Az eltérések tisztázására ugyanis pontosan akkor van szükség, amikor egy tradíció nem folytatódhat tovább – s a társadalomstruktúra minden radikális megváltozása esetében erről van szó –, s csak ezután találhatjuk meg a továbblépés lehetőségeit.

Ez az eltérés abban áll, hogy a humanista tradíció az embert a szociális renden belül, s nem pedig azon kívül helyezte el. Az ember a szociális rend alkotórészének számított, a társadalom eleme volt. Ha „individuumnak” nevezték, akkor azt azért tették, mert a társadalom tovább már nem bontható végső elemének tekintették. Nem jöhetett számításba, hogy szétválasszuk az ember testét és lelkét, s azokat külön-külön tovább-bontsuk. Az ilyen dekompozíció szétrombolta volna mindazt, ami az ember a társadalomban és a társadalom számára volt. Ennek megfelelően az ember nemcsak függött a szociális rendtől (amit senki sem tagadna), hanem a társadalmi élettől elválaszthatatlannak tekintették. A létformája csak a társadalmon belül valósulhatott meg.

A középkorban a társadalmi rend politikai (városi) karakterét a szociális váltotta fel, azonban maga az elv ezzel nem változott, csupán kitágult. A zoon politikonból animal sociale lett. Mindkét esetben úgy vélték, hogy az ember természetét (a fejlődőképességét, azt a képességét, hogy megvalósítsa a formáját) a szociális rend normatív követelményei határozzák meg. Az ember természetét az erkölcse alkotta, vagyis az a képessége, hogy a szociális életben tiszteletben részesüljön, vagy elveszítse azt. Ebben az értelemben az ember tökéletesedésének célja a szociális értelemben vett megvalósulása volt, ami nem zárta ki, hogy az zátonyra futhat a romlottá válás képessége miatt, mely minden dolog természetére jellemző.

Az ilyen rend szemantikája szigorú értelemben vett „természetjogi” szemantika kellett hogy legyen. A természetet normaadóként kellett felfognia. Ennek nemcsak a jogot megalapozó, hanem ontológiai aspektusa is volt. Nem létezhet a valóságnak alapvetőbb szintje, mint a „természetes lét”. Ezáltal az embert természetes végső alkotóelemnek tekintették. A társadalomra az embereknek a városokban létrejövő együttéléseként tekintettek, vagyis olyan sajátos testként, amely fizikailag nem összefüggő testekből áll. A társadalom továbbá az emberek összessége, humánum volt. A közösség alapja az élet olyan fogalmában rejlett, amelyre alkalmazható volt a „jó élet” minősítés. Ez az ábrázolás olyan normatív impulzusokat közvetített, melyek Humboldt újhumanista elgondolásaiban is fellelhetők: az embernek annyi emberiességet kell önmagában megvalósítani, amennyi csak lehetséges. S az embernek miért ne állt volna érdekében az emberiesség, hogy is utasíthatta volna vissza az erre való felszólítást?

A szemantikai átalakulás egyik első lépését a kései természetjoghoz (az észalapú joghoz) köthető szerződéselméletek alkotják. Ezek az elgondolások bizonyos értelemben a társadalom struktúrájának a megváltozását jelzik. Ez a változás abban áll, hogy a struktúrák több mozgékonyságot követelnek meg, s meglazítják a korábban adottnak vett kötöttségeket (például az otthoni, lokális élet területén). Az az elgondolás, hogy a társadalomra szerződésként tekintsünk, új maximát fogalmaz meg ezen átmeneti időszak számára: szabad, de szilárd. Az ezután következő társadalomstrukturális változások – a politikai és az ipari forradalom, az emberrel foglalkozó tudományok szétválása – felrobbantották a „szabad, de szilárd” maximáját is.

Elválik a biológia, a pszichológia és a szociológia, s a tudományok önállósulnak a normatív jogi szabályozással, a vallásos képzetekkel, a politikai értékekkel és célokkal szemben. Az „organizmusanalógia” már a 19. században lényegesen veszít jelentőségéből, s különösen pedig a biológiában végbemenő haladás tekintetében tűnik természetellenesnek. Ettől kezdve ezen analógia kritikája kerül napirendre. A humanizmus visszahúzódik a természetből a szellembe. A szociológia a szerződések kötelező érvényének a szerződések előtti alapjaira kérdez rá. Az ember saját magától többé már nem szerződőképes, szocialitását a társadalomnak köszönheti.

Ahelyett, hogy kontrafaktuális és normatív módon olyan területen haladnánk tovább, melynek megszűnőben van a meggyőző ereje, alighanem érdemesebb megfogalmazni a különbséget. Ehhez nem elegendő az ó-európai fogalomalkotás vagy az analógiás következtetések puszta kritikája. Ez csak a tradíció maradványaitól való absztrakcióhoz vezetne, s ekkor ezeket a maradványokat „nonkonformista” módon kellene védelmeznünk. Így végül a „konformizmus” elleni bizonytalan polémiához jutnánk csak azért, hogy elvárhassuk a „nonkonformizmus”-sal való konformitást. Ebben a szituációban az a lehetőség kínálkozik, hogy áttérjünk a reménytelen megfogalmazásokról a valószínűtlenekre.

Ha az embert a társadalom környezetének tekintjük (ahelyett, hogy a társadalom részeként kezelnénk), akkor megváltoznak a tradíció kérdésfelvetéseinek a premisszái, s így a klasszikus humanizmus premisszái is. Ez nem azt jelenti, hogy az embert kevésbé tekintenénk fontosnak, mint ahogy azt a tradíció tette. Aki így vélekedik (s e javaslattal szembeni minden polémiának nyílt vagy rejtett módon ez a vád az alapja), az nem értette meg a rendszerelméletben végbement paradigmaváltást.

A rendszerelmélet a rendszer és a környezet differenciájának egységéből indul ki. A környezet konstitutív mozzanata e differenciának, tehát az nem kevésbé fontos a rendszer számára, mint maga a rendszer. Ezen az absztrakciós szinten az elméleti megállapítások még teljesen nyitottak a különböző értékelések számára. A környezet több olyan dolgot is tartalmazhat, melyek (bármilyen szempontból is) fontosabbak a rendszer számára, mint magának a rendszernek az alkotórészei, de ennek az ellentéte szintén lehetséges ezen elmélet keretein belül.

A rendszer és a környezet megkülönböztetésével azonban lehetővé válik, hogy az embert a társadalmi környezet részeként egyúttal komplexebb és kevésbé kötött módon fogjuk fel, mint ahogy az abban az esetben lenne lehetséges, ha a társadalom részének kellene tekintenünk. A környezet ugyanis pontosan az a területe a megkülönböztetésnek, amely a rendszerhez képest nagyobb komplexitást és kisebb rendezettséget mutat fel. Az emberek így nagyobb szabadságra tesznek szert saját környezetükkel kapcsolatban, különösen az irracionális és az erkölcstelen viselkedésre való szabadság tekintetében. Az ember többé már nem a társadalom mértéke. A humanizmus ezen eszméje nem folytatható tovább. Ki merné ugyanis komolyan és megalapozottan azt állítani, hogy a társadalom megformálható az ember képére, felül a fej, s így tovább?