.jpg)
Moly visszhang - Fritz Graf: A mágia a görög-római világban
recenzió
(Csima Ferenc)
A könyvesboltok polcai az ezotéria címszó alatt roskadoznak különféle mágiával, varázslásokkal, boszorkánysággal, jóslással foglalkozó könyvekkel. Nincs új a nap alatt – tartja a mondás, s mi sem bizonyítja jobban, mint Fritz Graf kötete, amely a görög-római mágia történetét vázolja. A kötet szerkezete nyolc, egymással összefüggő fejezetből épül fel, egyre jobban feltárva az antik mágia világát. Bár a cím a görög-római világot említ, több utalást és kapcsolódási pontot olvashatunk mezopotámiai, egyiptomi, és perzsa mágikus gyakorlatra is.
Az előszó a kötet célkitűzését tárgyalja: mivel óriási anyag áll rendelkezése - és messze nem dolgoztak fel mindent –, a mű ezért csupán bevezetést nyújthat a mágia történetébe. Az első fejezetben a források áttekintését és a kutatástörténet módszertanát olvashatjuk. Összefüggő munkák nem maradtak fent, különféle művek egyes részkérdéseket tárgyalnak, és azokat sem az utókor olvasóinak írták, így Graf szerint a vallástörténész nem tehet mást, „mint a hit és a rítus régészeként valamennyi számára elérhető töredéket tanulmányozza, és megpróbálja összefüggésbe hozni őket egymással.”
A kötet meghaladja a frazeri definíciót, amely a cselekvők szándéka, racionalitása és autonómiája alapján különbözteti meg a mágiát, a tudományt és a vallást. A mágia és a vallás egyaránt számol a természetfeletti erők létezésével, de míg mágus a saját akaratát akarja a természetfelettire rákényszeríteni, a vallásos ember aláveti magát a természetfeletti hatalomnak.
A mágiával kapcsolatos diskurzus az etnológia felől indult, az ókortudomány csupán marginálisan érintette, elsősorban a források révén. A néprajzkutatók és az antropológusok viszont éppúgy foglalkoztak a gyakorlati mágia feltárásával, mint az elméleti oldallal, vagyis a mágia ideológiájával, hatásával és társadalmi funkciójával. A vita akörül forgott, hogy miként lehet különbséget tenni mágikus és vallásos rítus között? A kérdésre többféle válasz lehetséges – ami egyben interpretáció is – a különbségtétel tagadástól kezdve, köztes megoldás keresésén át („mágikus-vallási rituálék”) a teljes elkülönítésig.
A szavak jelentéstartalma mást jelentett a különféle korokban, a kötet a kifejezés antik jelentéstartalmát veszi alapul, miszerint „a mágia az emberek és az istenek közötti viszony diskurzusának része.” (A jelentések ingadozásánál gondoljunk arra, hogy ez ma is így van: a mágus/varázsló kifejezés éppúgy jelölhet okkult praktikákkal foglalkozó személyt, mint egyszerű látványosságot végző bűvésztrükkök gyakorlóját.)
A kötet tulajdonképpen két fő kérdést jár körül: ki a mágus és mit csinál? A varázsló nevei fejezet az elnevezés/megnevezés kérdéskörét taglalja: a mágus és a varázsló szavakat szinonimaként használja, de több név is használatban volt a rituális cselekedeteket végző személyek megjelölésére. Így a boszorkányságot jelölő goétia/goész, bár funkciójában archaikus, de a rituális gyógyítás és a jóslás miatt hozható kapcsolatba a mágiával; a pharmakon szó pedig egyaránt jelent sebeket gyógyító orvosságot és halált okozó mérget is, így funkciójában rokon értelmet nyer.
A perzsa magoszok külön csoportot alkottak és a királyok áldozatbemutatásával, temetkezési rítusokkal, jóslással és álomfejtéssel foglalkoztak Hérodotosz szerint. Xenophón az istenek tiszteletének szakértőjeként írja le őket. A vallási szakértők éppúgy végeztek beavatási, mint mágikus rítusokat. A jós (mantisz) és a vándorló koldus papok (agürtész) alakja összefonódik, de a csodatételek végzése már egyértelműen a mágusokhoz köthetők.
A kiből lehet varázsló? kérdésre keresi a választ a harmadik és a negyedik fejezet – két, különböző megközelítésből. Varázslóvá válhat valaki úgy, a környezete annak tekinti őt; a kötet két ilyen esetről – ún. mágiaperről – számol be, amikor embereket gyanúsítottak meg mágikus praktikák végzésével, s az illetőknek bíróság előtt kellett védekezniük.
A varázslóvá válásnak természetesen van iniciatorikus útja is. A mágia ez esetben elsajátítható képesség, de egyben „isteni adomány” is; csak az kaphatja meg, aki megtanulta a megfelelő mágikus praxis használatát s a rítusvégzés módszereit és beavatást nyert. Fontos aspektusa a mágikus gyakorlatnak a rontás, vagyis ártó szándékkal végrehajtott rítus. A defixió (a megkötés) kis, ólomtáblácskára írt szöveg, amelynek az a célja, hogy aki ezt a rituálét alkalmazza, egy másik embert alávessen saját akaratának. A cél többféle szempont szerint csoportosítható: lehetnek perátkok, ekkor a peres ellenfél és a per befolyásolása a cél, (akár a vádló vagy a tanúk révén); vagy szerelmi varázslatok, amelynek célja az érzelmek viszonzásának kiváltása; versenyvarázslatok, kedvező helyezést, eredményt óhajtó céllal; továbbá maradtak fenn defixiók tolvajok és rágalmazók, vagy épp üzleti vetélytársak ellen.
Nemcsak ólomtáblát használtak mágiára, hanem varázsbábukat is. Általában faragott emberalak, de lehetett akár ezt helyettesítő állatáldozat. Ekkor az ólomtábla mellé került a rontást hozó figura. A vallástörténet és az ókortudomány metszetében óriási kultúrtörténeti anyag található, amelyben különböző korok és népek mágikus gyakorlata helyezkedik el. Vizsgálatuk mindenképpen fontos, mert nélkülük nem érthető meg a középkori mágikus gyakorlat, de a mai ezoterikus/okkult praxissal összevetve is érdekes párhuzamok fedezhetők fel.
A könyv alapját a szerző egyetemeken tartott szemináriumai képezik; a magyar kiadás az átdolgozott és bővített német kiadásból készült. A bőséges jegyzetapparátus és hivatkozások miatt a szakemberek számára fontos a kötet, de az ókor iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség is érdeklődéssel forgathatja, (legfeljebb nekik nem szükséges hátralapozni a jegyzetekhez). A könyvet részletes irodalomjegyzék, külön összeállított magyar nyelvű bibliográfia zárja; használatát név- és tárgymutató, valamint görög-latin szójegyzék teszi könnyebbé.
