Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2010.01.15. 11:08 gondolatkiado

Előbb vennék kocsmát, mint házat

Címkék: ajánló könyv gondolat kiadó társadalomtudomány tortenelem fejezetek

Bérczes Tibor: Minden csak az első nap szokatlan

Beszélgetések Magyarországon élő hollandokkal

A rendszerváltás óta már nem számít ritkaságnak, ha egy nyugat-európai külföldi ingatlant vásárol Magyarországon, és viszonylag rendszeresen itt tölti szabad idejét. A magyarok többsége érti és elfogadja egy ilyen döntés logikáját; az viszont már sokaknak fejtörést okoz, mi készteti azt, aki nem ide született, arra, hogy Magyarországot válassza állandó lakóhelyéül, ahol - magyar identitásunk részeként hamar megtanuljuk - "nem lehet élni". A könyvben szereplő beszélgetések olyan hollandokkal készültek, akik szeretnek itt élni, és korántsem tartják kizártnak, hogy halálukig itt maradnak. Mindegyiküknek más a háttere, más az előtörténete, más a személyisége, mindannyian hangsúlyozzák, hogy nem fontos a számukra, hogy hollandok, (élet)történeteik mégis azt mutatják, hogy meghatározó a magukkal hozott közös kulturális csomag.

A megszólalók szinte mindegyike azt sugallja, hogy a magyarok talán túlságosan is értik a lényeget, és - már régóta - nem figyelnek eléggé a konkrét részletekre. E könyv a jelentéktelen részletek könyve, és szándéka szerint nem derül ki belőle semmiféle lényeg. Inkább arra buzdít, hogy fedezzük fel újra a saját országunkat, és higgyük el az itt élő hollandoknak - de mindenekelőtt magunknak -, hogy itt lehet(ne) élni!

180 oldal

Ár: 1850.- Ft

RÉSZLET

ELŐBB VENNÉK KOCSMÁT, MINT HÁZAT

(Hans van Vliet, jazz zenész)

45 éves vagyok és 17 éve élek Magyarországon. Nem voltam az a korán érő típus. A gimnázium után még sokáig nem tudtam eldönteni, merre tovább. Akkoriban elég nehéz volt normális munkát találni Hollandiában és meglehetősen kilátástalannak látszotta helyzet. Két éven át nagyjából semmit nem csináltam. Nem találtam a helyem. Jártam egy darabig főiskolára, de négy hónap után abbahagytam, és ismét jött a sötétben való tapogatózás. Feketemunkákból éltem, azt egészítette ki a segély.

Aztán egy nap úgy döntöttem, hogy zenét fogok tanulni. Ez sajnos kimaradt a gyerekkoromból. A szüleim, bár nemigen fedezték fel bennem a tehetséget, nem bánták volna, ha tanulok valamilyen hangszeren, de nem voltak elég erőszakosak, így annyiban maradt a dolog. Szóval, amikor anyám megkérdezte, volna-e kedvem a zenéhez, épp nem volt. Csak 22 évesen lett. A pozant és a nagybőgőt magam választottam. Akkoriban már nagy jazzrajongó voltam, és nagyon megtetszett egy Joseph Bowie nevű pozanos játéka. Az ő lemezei adták a végső lökést. A pozan nem egy bonyolult hangszer, és a bőgőhöz hasonlóan inkább a háttérben marad. De ez engem egyáltalán nem zavar. Grencsóval is így vagyunk. Ő a szólista, én meg vagyok a „másodhegedűs”. Elvben pozanon is lehet szólót játszani. Még a komolyzenében vannak is kifejezetten erre a hangszerre írott darabok. Egyszer, egy kiállításmegnyitón én is játszottam szólóban.

Amint elkezdtem a tanulást, rögvest ezerre kapcsoltam. Be akartam hozni a többieket meg az elvesztegetett időt. Legkevesebb napi nyolc órát gyakoroltam, de helyesebb, ha azt mondom, hogy egész álló nap nyűttem a hangszeremet. Gyakran elgondolkodom azon, nem kellett volna-e sokkal korábban kezdenem? Nyilván igen, de találkoztam én már jó pár olyan emberrel, akikre gyerekkorban rákényszerítették a zenét és ezzel meg is gyűlöltették velük az egészet. Alig várták, hogy felnőjenek, és végre eldobhassák a hangszert. Ilyen értelemben überelhetetlen az a motiváció, amit egy 22 éves ember érez, akinek egyetlen vágya, hogy játszhasson. Technikailag nyilván megérzem, hogy későn eszméltem. Az így keletkezett lemaradást nem is fogom soha behozni. A kései kezdés viszont iszonyú energiákat szabadított fel bennem. Szóval nem akkora gáz, hogy túlkoros kezdő voltam.

Külön szerencsém a hangszeremmel, hogy a pozanos állandó hiánycikknek számít, így sohasem voltak „elhelyezkedési gondjaim”. Két év után léptem fel először zenekarban. Játszottam én mindent, ami jött, jazzt, popzenét, operettet, de még sramlit is. Groningenben nagyon sok fellépési lehetőség volt. Három-négy év után azonban besokalltam. Akkora lett bennem a türelmetlenség, hogy majd szétfeszített. Az ember majd beleszakad, úgy fújja azt az átkozott hangszert, de csak nem akar kijönni belőle, amit szeretne. Na, ilyenkor kell a kitartás… Három év tanulás után megpróbálkoztam a konzervatóriummal, noha ilyen rövid idő után csak egy kiugró tehetségnek van esélye arra, hogy felvegyék. Nem is vettek fel. Akkor arra gondoltam, hogy inkább csak úgy „mellékesen” kellene zenélnem, és valami pénzkereső meló után kéne néznem. Amúgy sem tartom jónak, ha az embernek a zenélésből kell megélnie. Ezt Magyarországon is sokan megszenvedik.

Én ezt másképp oldom meg. A vendéglátásban dolgozom, az a kenyérkereső foglalkozásom, így a zene, illetve a muzsikálás megőrzi a maga tisztaságát. A magyar zenészek többsége másképp gondolkodik. Ők hamarabb rájönnek és eldöntik, mit akarnak csinálni, de aztán ahhoz görcsösen ragaszkodnak. Csak és kizárólag zenészek akarnak lenni. Minden idejüket és energiájukat erre fordítják, és minden mást úgy élnek meg, mint ami letéríti őket a szent célhoz vezető útról.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr921674114

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.