Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2010.01.18. 14:33 negyedik_nick

Mikor házasodunk össze?

Címkék: ajánló könyv regény gondolat kiadó világirodalom szépirodalom fejezetek akcentusok

F. Bordewijk/Varga Orsolya (ford.): KARAKTER

Akcentusok

A háború előtti Rotterdamban játszódó, az apa-fiú viszony sötét oldalát felmutató regény a huszadik századi holland irodalom klasszikus alkotása. A történet egy törvénytelen gyermekként született, nehéz sorsú ifjúról szól, aki saját erejéből ügyvéddé küzdi fel magát, ám felemelkedésének minden lépéséért szinte párharcot vív könyörtelen, rideg apjával, aki csak a halála pillanatában fogadja el őt. A történet hátterében a korabeli Rotterdam komor színekkel festett társadalmi tablója áll. A regényből készült film, amelyet hazánkban is játszottak, 1998-ban Oscar-díjat nyert.

 

 

 

RÉSZLET

IFJÚKOR

A végrehajtó A. B. Dreverhavennek nem volt nehéz kinyomoznia az anya útját. Az emberek követése a foglalkozásához tartozott, foglalkozásának pedig minden csínjával-bínjával tisztában volt. Néhány napon belül megtudta, hogy az anya az egyik legszegényebb utcában lakik a vágóhíd környékén. Már nem Jobának, hanem Katadreuffe kisasszonynak hívták, még ő is így beszélt magáról.

Egy nap levelet kapott. A borítékon Dreverhaven irodájának címe. Benne csupán fél ív papír. „Feljegyzés”, állt felül nyomtatott nagybetűkkel, majd ismét a cím. A levél a dátumból és három szóból állt:

„Mikor házasodunk össze?”

Az aláírás hiányzott. Rövid és velős levél, hatalmas fekete betűkkel. Apró darabokra tépte. A postás még aznap százguldenes pénzutalványt nyújtott át az asszonynak. A feladószelvényen ugyanaz a cím, ugyanazzal az írással. A nő egy pillanatig tétovázott, nem olyasvalaki volt, aki hosszan tétovázik. Először arra gondolt, hogy az utalványt is összetépi, végül csak a címet húzta át. „Vissza a feladónak”, írta rá, és a postaládába dobta.

Dreverhaven szívtelen ember volt, olyan értelemben, hogy nem voltak érzései. Hogy választ nem kapott, csak a pénzét küldték vissza, cseppet sem zavarta. Nyugodtan eltette a pénzt. Ám a felelősség- vagy kötelességtudat nem hiányzott belőle. Egy hónap múlva Katadreuffe kisasszony újabb levelet kapott: „Mikor házasodunk össze?” Ezúttal ötvenguldenes pénz - utalvány kíséretében. Ugyanazt tette vele, mint az első alkalommal. Dreverhaven összesen hatszor küldte el ezt a feljegyzést, menetrend szerint havi rendszerességgel. Egyetlenegyszer sem kapott választ. Az ötvenguldenes pénzutalvánnyal folytatott párbaj egy teljes évig tartott. A tizenkettedik alkalommal a következő sorral kapta vissza: „Soha nem lesz átvéve.” Hogy ezért-e, vagy sem, a harc mindenesetre befejeződött. Most a nő diadalmaskodott, az elégtétel azonban csekély vigaszt jelentett. Egész életében megmaradt benne valamiféle megvetés önmaga iránt, nem is kisebbrendűségi érzés volt ez, inkább büszke gyűlölet általában a női nemmel szemben.

Végtére is saját hibájának rótta fel, hogy elgyengült, neheztelt magára, amiért nő volt. Bár nyugodt hangon, a tisztességes szegények méltóságos módján érintkezett a szomszédokkal, az asszonyok nem különösebben kedvelték, mivel gyakran lekicsinyelte a nemét. A női gyengeségről alkotott könyörtelen ítélete megütközést keltett bennük. Mértéktartó életet élt, megvetését időnként azonban otrombán adta ki magából.

„Mi, asszonyok csak arra vagyunk jók, hogy gyereket hozzunk a világra, semmi másra.”

A férfiak körében viszont tetszést aratott. Idős volt, arca ráncos, szája körül a féktelen keserűség két mély árka húzódott, valaha ragyogóan kemény fogsorát a terhesség tönkretette, kicsi, ám egyenes alakja a mulandóság benyomását keltette. Szénfekete szemei mégis vonzották a férfiakat, ők nem látták a barázdákat, a megöregedett bőrt, az ápolt, ám csúnyán meg őszült hajat.

Az ismerőseinél Joba egyszer találkozott egy hajóssal. A férfi hatalmas emelődarus dereglyén hajózott, melyet acélkötél vontatott egyik kikötőből a másikba. A gépházban lakott. Egyike volt azoknak az emberi monstrumoknak, melyek oly jellemzőek voltak a munkás Rotterdamra: kőkemény fickó, súlyos testtel, mélyen dübörgő hangú és darabos mozgású, mintha csakis Hollandia és a víz szülötte lett volna. Idősebb volt, mint Joba, a nő úgy gondolta, körülbelül olyan korú lehet, mint Dreverhaven. Harm Knol Heinnek hívták. Haza akarta vinni Jobát, és alig léptek ki az utcára, máris megkérdezte, nincs-e kedve megházasodni. Még a társaságban mesélt a dereglyén töltött életéről. Joba szerette a vizet. Itt, a nagyvárosban oly távol volt a hatalmas kikötőktől, a környéken pedig néha rettenetes csont- és bélbűz terjengett, főleg a vágóhíd területén működő vérfőzdék miatt. Igen, hiányzott neki a víz és a friss szél. A férfi csak beszélt tovább. A nő élhetne vele a dereglyén, és ha a főnöke ezt nehezményezné, akkor kivenne neki egy szobát a parton, persze a kikötők közelében. Nem volna gond, el tudja rendezni az ügyet. – Gondolkozom a dolgon – mondta Joba búcsúzáskor.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr231681981

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.