Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2010.01.27. 11:23 gondolatkiado

Ami megtörtént nem tud véget érni

Címkék: ajánló könyv gondolat kiadó fejezetek akcentusok

Marga Minco/Gera Judit (ford.): AZ ÜVEGHÍD

Akcentusok

"Hálás feladat... bujkálásról írni kisregényt, hiszen letehetetlen, akár egy kalandregény, s ráadásul katartikus élményben is részesíti olvasóját. Minco túlélésről szóló kisregényének fiatal hősnője lakásról lakásra menekül, és vált mindannyiszor identitást. Üresjáratban, akárha kínzó saját emlékünk volna, forog egy képzeletbeli lemezjátszón, a Pilinszky hangját belénk sulykoló lemez, amely szerint, ami megtörtént nem tud véget érni. Pedig milyen jó volna... elmondani azt is, hogy az igazi író - világszerte és az idők kezdetétől - ezerszer inkább kivetett, mint befogadott." (Takács Zsuzsa)

Marga (eredetileg Sara) Minco 1920-ban született, Amszterdamban él. A második világháborúban egész családja a holokauszt áldozata lesz, ő maga bujkálni kényszerül, ekkor kapja a Marga Faes álnevet, amelyből a Margát később megtartja. Több irodalmi díjjal tüntették ki, ezek között a legfontosabb a Constantijn Huygens-díj, amelyet 2005-ben kapott meg egész életművéért. Könyvei, melyek majdnem minden európai nyelven olvashatók, több százezres példányszámban kelnek el Hollandiában. Az 1957-ben megjelent Keserű fű című kisregénye a holland iskolákban kötelező olvasmány, mindenki ismeri. Magyarul 1979-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadónál, a Lakcím című novellája pedig a Múlt és Jövő című folyóirat holland különszámában, 2003-ban.

 

RÉSZLET

1.

Maria Roselierről akkor nem lehetett többet megtudni. Senkinél nem kérdezősködhettem utána. Meg kellett elégednem azzal a képpel, amit az olyan semmitmondó adatok alapján alkottam róla, mint a születési dátuma és a lakhelye. Több mint húsz évbe telt, míg sor került rá, hogy elmenjek Avezeelbe, abba a faluba, melynek létezéséről nevének első említésekor nem is tudtam. Kiderült, hogy Zeeuwsch-Vlaanderenben található, egészen a belga határnál. ’43 őszén megint arra kényszerültem, hogy lakcímet változtassak. Három hónapig Haarlemben voltam, és már éppen kezdtem volna jól érezni magam, mikor egyik este azt az üzenetet kaptuk, hogy másnap reggel értem jönnek. Nagyon elkedvetlenített a dolog, főleg azok miatt az élmények miatt, amelyeket egy előző költözködés során szereztem. Egész éjjel zuhogott az eső.

A viharos szél csapkodta az ablakot, és lármásan zúdult le az ereszcsatornában. Régen, ha ilyen idő volt, boldogan bújtam a takaró alá, és gyorsan álomba merültem. Most órákig ébren tartott; hánykolódva és remegve hallgatóztam az ágyban. Remegve csomagoltam össze reggel az útitáskámat is – a remegés talán amiatt fogott el, vajon mi vár majd rám ezután. Szorongásom azonban abban a pillanatban elmúlt, amikor megláttam őt a lépcső alján. Volt valami a testtartásában, ami azonnal bizalmat ébresztett. Kék gabardin esőköpenyében, hóna alatt a viharvert iskolatáskával olyan benyomást keltett, mintha a lehető legkevésbé szeretne feltűnni.

Csak a keresztnevén mutatkozott be, az enyémet nem kérdezte, és azt javasolta, sétáljunk el szép nyugodtan a haarlemi villamosmegállóhoz. Valószínűleg azt hitte, hogy mindvégig soha nem tettem ki a lábamat a házból. Az utazás alatt semmi különös nem történt; nem voltak sokan, beszélgetést alig lehetett hallani, és a kalauzt leszámítva senki nem járkált fel-alá az ülőhelyek között, hogy különösebb figyelmet szenteljen az utasoknak. Annak a néhány embernek, aki útközben felszállt, semmi más célja nem volt, mint a villamosutazás. Mi a második kocsiban ültünk le, a tolóajtó mellett.

Néztem a szürke eget, a kopár fákat és a mezőket, amelyek a nedvességtől majdnem feketén tárulkoztak ki, amint elhagytuk a várost. Baloldalt, a megemelt sínpályán kétszer is beért minket egy vonat, és kétszer is úgy tűnt, mintha megálltunk volna egy pillanatra. Kísérőm szemben ült velem, és egy gondosan bekötött könyvet olvasott. Egyenes szálú, barna haja rézsút hullott a homlokába; ujjaival néha hátrasimította, de mindig visszahullott. A célállomás közeledtével összecsapta a könyvet, a táskájába tette, és mosolyogva felém biccentett.

− Megérkeztünk.

Felső ajka felett kis bajuszkezdemény derengett, nyilván azért növesztette, hogy idősebbnek látsszon.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr371706076

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.