Gondolat Kiadó

BEVEZETÉS A JÖVÕBE

Szerkesztette és az elõszót írta: Dessewffy Tibor, Sebõk Miklós

Demos

A Bevezetés a jövôbe írásaival az ezredforduló utáni népszerû társadalomtudományi irodalomhoz szeretnénk útmutatót nyújtani azoknak, akiknek nincs idejük minden tudományos bestsellert elolvasni, mégis tájékozódni szeretnének a legfontosabb szerzôkkel és fogalmakkal kapcsolatban. Az információs társadalom kora a társadalmi tudás hasznosításának gyökeresen új problémáját helyezte elôtérbe. Míg korábban a szûkösen rendelkezésre álló ismeretek megszerzése jelentette a legnagyobb nehézséget, mára a szinte minden pillanatban karnyújtásnyira lévô információtengerben való eligazodás okoz fejtörést. A kötetben közölt másfél tucatnyi esszé a kortárs angolszász társadalomtudományi ismeretterjesztô irodalom krémjének elemzô bemutatását adja. Reményeink szerint ezzel egy intellektuális térképet nyújtunk a globalizáció kötöttségei és lehetôségei között kialakuló új társadalom, új gazdaság és új politika területén való eligazodáshoz.

RÉSZLET

A külváros mint a „régi” Amerika folytatása

A szerzõ a külvárosokban élõk tipizálása során azt találja, hogy ezek a külvárosiak nem is élnek olyan unalmas életet, mint sokan gondolják, hanem itt a tiszteletre méltó amerikai hagyományok vernek gyökeret és virágoznak. „Az emberi vágyódás a felsõbbrendûségre, a spirituális mélység és morális kohézió nem romlik meg a külvárosiasság terjeszkedésével”, írja, „csak más formája jelenik meg számunkra, mivel sok amerikai egy elképzelt jövõképet hajszol.” Ez a régi-új értékrend, amely a külvárosokban teljes virágba borul – a korlátlan pszichológiai, szociális és politikai szabadsággal együtt –, nem más, mint az amerikai hajlam a decentralizálódásra és szegmentációra.

A külvárosokban minden szubkultúrának megvan a helye, minden sportnak van bajnoksága, melyet a helyi tv közvetít, minden hobbinak van klubja, rendszeres összejövetele és még saját sztárjai is. A munkamobilitásnak köszönhetõen pedig azok, akik nem szeretnek az aktuális lakóhelyükön élni, vagy nem kedvelik a szomszédjukat, egyszerûen továbbállnak, amit az amerikaiak gyakrabban tesznek meg, mint bárki más a világon. Brooks számos statisztikai ténnyel bizonyítja, hogy a külvárosokban élõ populáció már nem a – régen gondolt – fehér, felsõ középosztályi réteg csupán.

A következõ fejezetekben az egyénekkel, a személyiségtípusokkal foglalkozik. Brooks imád skatulyázni, ideáltípusokat keres és látmindenhol maga körül. Az élet különbözõ aspektusain keresztül ábrázolja õket – hogyan növünk, tanulunk, imádkozunk és dolgozunk, és hogyan viselkedünk mindeközben, és miért tesszük mindezeket úgy, ahogy? – teszi fel kérdését újra és újra.

Ennyiben a Paradise Drive egy pontos, megfigyelõ jellegû írás,melymások szociális-kutatómunkáján alapul. Legnagyobb részben, ahogy azt Brooks az elején kifejti, inkább „példabeszédekben és összetetten” ír. Továbbá több „szereplõ”már ismerõs lehet a Brooks által már korábban publikáltakból. Megjelenik többek közt „Überanyu”, aki egy mindent-elérõ nõ ideáltípusa, feladja munkáját az anyaság miatt, utat hagyva azért intelligenciája kibontakozásának, miközben anyatigrisként viselkedik, ha a gyerekeirõl van szó. „A nõk a harmincas éveik derekán, diplomásan, de inkább családanyának állnak, hogy a gyerekeikkel legyenek (babysitter segítségével persze, „három az új kettõ” az új 21. századi családban), megadva minden lehetõséget gyermekeik jövõje számára” – állítja a szerzõ. Mások Brooks összetett karakterei közül nem rendelkeznek ilyen nevekkel, de dilemmáikban ugyanolyan filozófiai mélységeket felvillantó figurákká válnak.

Valójában az elsõ fejezetek után Brooks igen sokszor ejti el az eredeti tipizálást, és a könyv végére egyre inkább azt kutatja, hogy mi a közös a külvárosiakban: a „paradicsom varázsige”, mely miatt „sokat dolgozunk, hogy lázasan fogyasszunk, hogy sokat mozoghassunk” – mondja.

Utóhatás

Brooks második könyve igen heves reakciókat váltott ki a közönség és a kritikusok részérõl: a skála a hangos tetszésnyilvánításoktól a felháborodott negatív írásokig terjedt. A helyzetet talán jól mutatja, hogy a The New York Timesban, ahol maga Brooks is rezidens publicista, két ellentétes vélemény is megjelent: míg a napilapban megdicsérték a mûvet a The New York Times Book Review kritikusa alaposan földbe döngölte.

Ez utóbbi szerint „Brooks szociológiaimódszerének négy összetevõje van: a gátlástalan általánosítás, az okosan kitalált szójátékok, a viccek és a bevásárlólisták”. A szerzõ úgy véli, Brooks célja nem más, mint a Bobó szókapcsolat sikere után egy újabb maradandó kifejezést alkotni, ami megragad a közbeszédben. Ezt pedig úgy próbálja elérni, hogy halmozza a jópofa és kevésbé jópofa kifejezéseket (pl. Patio Man), és reménykedik, hogy az egyik csak megragad. Brooks ezért mindent megtesz csakúgy, mint egy jó poénért. Márpedig egy jó poén, mondja a kritikus, már nem olyan jó, ha századszorra halljuk, és Brooksszal ez sokszor megesik. Ezek a kifogások nagyjából egybecsengenek sok más negatív kritkával is. Sokan azok közül is gyengének találták a könyvet, akik egyébként tetszéssel fogadták Brooks elõzõ mûvét, és kifejezetten pozitívan néztek a következõ megjelenése elé. Ilyen például a Washington Post kritikusa, Timothy Noah, aki szerint még ahol akad is jó gondolat a könyvben (pl. az amerikai többes elit és ezért a lázadás pozíciójának nehézsége), az sincs kifejtve.

A kritikusok gyakran kifogásolják Brooks társadalmi kategória alakításait, felületesnek és zavarosnak titulálva azokat. Ezt a kifogást e kötet kapcsán is sokan hangoztatták. Brooks persze nem szociológus és nem is akadémiai ember, ezért aztán kérdés, hogy érdemes-e a tudományos módszer kritériumait számon kérni rajta. A kategóriák csakúgy, mint az általa elnevezett jelenségek és folyamatok a mindennapi életbõl vett benyomások eredményei, nem pedig alapos felmérésbõl fakadó elemzések.

Azok viszont, akik dicsérik a könyvet, érdekes módon sokszor pont ezt a tényezõt emelik ki pozitívan: szerintük a sok, néha meglepõ társítás, az idézett szerzõk és gondolatok sokszínûsége olvasmányossá és elgondolkodtatóvá teszik a könyvet. Amit mindkét oldal kiemel, az kétségtelenül a szellemesség, a humor. Ugyanakkor míg egyesek szerint ez az, ami valamennyire elviselhetõvé teszi, mások úgy vélik, ez inherens része Brooks „szociológiájának”, ami egészen egyedivé teszi megközelítésmódját. Máshogy fogalmazva, a Paradise Drive-típusú könyvek hozzájárulhatnak, hogy az õrületbe kergessenek mindannyiunkat azzal az egyébként bátor szándékkal, hogy az élet értelmérõl gondolkodtassanak el bennünket.

Írta Tornai István