.jpg)
Fareed Zakaria: A POSZTAMERIKAI VILÁG
Demos könyvek
Az ismert amerikai újságíró és külpolitikai szakértő szerint egy olyan világrend van kialakulóban, amelyben az Amerikai Egyesült Államok szerepe csökken, de nem válik lényegtelenné. Növekszik a világ többi részének gazdasági, diplomáciai és társadalmi hatalma. Amerika világpolitikai szerepe azonban megmarad, s jelenleg nem más országok felemelkedésének kellene aggasztania, hanem a stagnálásnak és a kezdeményezőkészség hiányának, ami az utóbbi néhány évtizedben jellemezte. Vissza kell szereznie azt az alkalmazkodó-készséget és rugalmasságot, amelynek korábbi példátlan fejlődését köszönhette.
300 oldal
Ár: 2980 Ft
RÉSZLET
IV. A KIHÍVÓ
Lehet, hogy az amerikaiak szeretik a szépet, de ami igazán lenyűgözi őket, az a méret. Gondoljunk csak a Grand Canyonra, a kaliforniai szikvójafenyő-erdőkre, a Grand Central pályaudvarra, a Disney Worldre, az utcai terepjárószerű szabadidő-autókra, az amerikai fegyveres erőkre, a General Electricsre, a dupla McRoyalra (sajttal) és a Venti Lattéra (amerikai óriás tejeskávé – a ford.). Az európaiak a komplexitást szeretik, a japánok pedig az egyszerűséget tartják nagyra. Az amerikaiak viszont a méretet és még inkább a szuperméretet. Ezért okoz Kína akkora sokkot az amerikai fejekben. Olyan hatalmas ország, hogy mellette eltörpül az Egyesült Államok. 1,3 milliárd lakosával népessége négyszerese Amerikáénak.
Az amerikai misszionáriusok és üzletemberek több mint száz évig álmodoztak az ezzel kapcsolatos lehetőségekről – 1 milliárd megmentendő lélek, 2 milliárd dezodorálható hónalj –, de sohasem jutottak tovább az álmodozásnál. Kína óriási volt, de szegény. Pearl Buck Az édes anyaföld című sikerkönyvében (valamint színdarabjában és filmjében) egy időtálló képet fest Kínáról: egy agrártársadalom küszködő parasztokkal, kapzsi földbirtokosokkal, éhínséggel, árvizekkel, pestissel és szegénységgel. Ahogy a híres – és valószínűleg kétes hitelességű – napóleoni mondás tartja: „Aludjon csak Kína, mert ha egyszer felébred, megrengeti a világot.”
Úgy tűnik, hogy Kína közel kétszáz éven át követte ezeket az utasításokat, szunnyadt, és nem jelentett többet egy küzdőtérnél, ahol a nagyhatalmak kiélhették ambícióikat. A 20. században Japán – mely egykor követője volt – legyőzte Kínát mind háborúban, mind pedig a békében. A második világháborúban az Egyesült Államok szövetségre lépett vele, segélyekkel látta el, és 1945-ben helyet biztosított neki az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Amikor 1949-ben a kínai kommunista hatalomátvétel után Washington és Peking ellenségekké váltak, Japán pedig a háború után gyors fejlődésnek indult, Kína még inkább lemaradt.
Mao Ce-tung katasztrofális megrázkódtatások sorozatába rángatta bele az országot, mely tönkretette Kína gazdasági, technológiai és szellemi tőkéjét. Aztán 1979-ben a dolgok kezdtek elmozdulni. Kína ébredése átalakítja a gazdasági és politikai tájképet, de őt magát is formálja a világ, amelybe belenő. Peking ugyanazzal a két erővel igyekszik kiegyezni, ami a posztamerikai világot általában is meghatározza: a globalizációval és a nacionalizmussal.
A gazdasági és technológiai nyomás Pekinget az egyik oldalon az együttműködő beilleszkedés felé taszítja. De ugyanezek az erők szétszakadáshoz és társadalmi felforduláshoz vezetnek az országban, és a vezetés új utakat keres, hogy egységesítse az egyre sokszínűbb társadalmat. Kína fejlődésével az is együtt jár, hogy egyre rámenősebb lesz, és mind nagyobb mértékben hatással van a régióra és a világra. A posztamerikai világ stabilitása nagymértékben függ majd attól, hogy Kína mennyire fogja egyensúlyban tartani az integráció és szétesés erőit.
