Gondolat Kiadó

Smuk Péter: Ellenzéki jogok a parlamenti jogban

ELSÕ RÉSZ

A többségi elv és az ellenzék fogalma

I. A többségi elv és korlátai

Egy közösség vitás ügyeinek eldöntését akkor tartjuk demokratikusnak, ha az ügyben tartott szavazás(i eljárás) demokratikus, ennek alapvetõ kritériuma pedig a döntésben részt vevõk egyenlõsége mellett a többség akaratának érvényesülése: ha egy személy vagy egy kisebbség nem tudja a közösségre erõltetni akaratát. A többségi akarat érvényesülésének megítélése mégsem egyértelmûen pozitív. Jelen fejezetben elõbb a többségi elv elméleti megalapozását és elméleti-gyakorlati megítélését veszem szemügyre, majd az elv mint alkotmányépítõ elgondolás1 érvényesülési területeit vizsgálom. Kiindulási pontunkat igazolja, hogy az ellenzék fogalmának kialakításában logikai elõfeltétel a többség pozíciójának elméleti megalapozása. Ez még akkor is igaz, ha a demokrácia alapelvében a többségi elv érvényesülése miatt logikailag egyáltalán nem rejlik benne az ellenzék elfogadottsága, létjogosultsága vagy alkotmányos pozíciójának rögzítettsége, csak ha valamely normatív demokráciafogalmat fogadunk el kiindulásul.2

1. A többségi elv igazolása és kritikái – államelméleti vázlat A többségi elv legegyszerûbb igazolása úgy hangzik, hogy mivel egy közösségben (társadalomban, testületben stb.) a teljes konszenzus lehetõsége minimális vagy kizárt, ezért a vitás kérdések eldöntésére ez a legegyszerûbb és legigazságosabb forma. Sajó András Locke és Rousseau ezen magyarázata kapcsán megjegyzi, hogy „tulajdonképpen döbbenetes, hogy egy alapvetõ társadalomszervezési szabály ilyen gyenge lábakon állhat”.3 Az igazolások között többnyire mégis ehhez hasonló logikai érveléseket találunk.

Így Kelsenét, aki szerint a kisebbség uralma azért is elfogadhatatlan, mert bizonytalanságot okozhat: a többségbõl számszerûen bizonyíthatóan egy van, míg kisebbségbõl több is lehet. Arra az érvre, hogy így kisebb a tévedés lehetõsége, Sajó azt veti fel, hogy ez a tényekre talán igaz lehet, de az értékekre aligha. Történetileg tény, hogy az ókori városállamok intézményrendszere nemegyszer alkalmazta a többségi elvet, az ókori demokrácia újdonsága éppen abban áll, hogy a korabeli társadalmi szerkezetekben megszokott hatalmi paranccsal szemben több kérdés szavazás révén dõlt el, amelyben a polgárok egyenlõek voltak.4 Arisztotelész részletesen bemutatja például a héliaia bíróság döntési mechanizmusát.5 Sartori szerint a többségi szavazásos eljárás a középkor vége elõtt csak megtûrt intézmény volt, mert általában sorsolták a tisztviselõket, és a szavazásoknál ha meg is tûrték – technikai okokból – a többségi döntést, a városállamok mégiscsak a konszenzust preferálták.

A többségi döntés hivatalos elismerése a szerzetesközösségek belsõ életét szabályozó döntések (például apátválasztás) során történt meg.6 Ezt nemcsak Arisztotelész említett leírása árnyalja, hanem például a cserépszavazás teljesen egyértelmû intézménye is – noha el kell ismernünk, az elméleti megalapozás valóban hiányzott a korábbi korokban, és a demokráciát egy eltorzult államformaként fogták fel.7

A többségi elv alkalmazása azonban nem csak a demokratikus rendszerek sajátossága. Sokáig kevesek elõjogaként mûködött, például a vármegye nemeseinek vagy a céhek mestereinek „belsõ” demokráciájaként, és alkalmazták a modern kor autoriter és diktatórikus politikai rendszereiben is. A matematika nyelvén szólva, az elv a demokrácia „szükséges, de nem elégséges feltétele”.8 A vesztfáliai béke szövegében való megjelenése jelzi a korábbi (reformáció elõtti) univerzalisztikus gondolkodás végét, a politikai egység bizalmatlanságon alapuló felbomlását s egyben a többségi elv korlátait: a szerzõdés szerint a többségi döntések nem alkalmazhatók vallási kérdésekben.9

Mivel – bár Hobbesnál és Locke-nál is megfogalmazódik – Rousseau támasztja a legkeményebb követelményeket a többségi elv elfogadásával kapcsolatban, érdemes röviden áttekinteni az általános akarat érvényre jutásával kapcsolatos nézeteit. Elõször is, Rousseau az elsõ nagy döntéshez, a társadalmi szerzõdés elfogadásához teljes konszenzust követel meg: „Csak egy törvény van, amely természeténél fogva egyhangú beleegyezést kíván, a társadalmi szerzõdés.Mert nincs a világon önkéntesebb cselekedet, mint a polgárok társulása: az ember mindig szabadnak és önmaga urának születik, s ennélfogva senki semmiféle ürüggyel nem igázhatja le beleegyezése nélkül. […]Ha tehát a társadalmi szerzõdésnek vannak ellenzõi, ellenkezésük nem érvényteleníti a szerzõdést, csupán õket magukat vonja ki a hatálya alól.”

Persze ahogy az állam létrejött, szabad államról lévén szó, a társadalmi szerzõdést ellenzõk a fõhatalom uralma alattmaradásukkalmintegy elfogadják a szerzõdést. A szerzõdés megkötése után aztán a többség akarata mindig kötelezi a többieket. Rousseau felteszi a kérdést: hogy lehet a kisebbség szabad, ha olyan törvény alá van vetve, amelyet nem fogadott el. A válasz: a kérdés rossz. „Az állam valamennyi tagjának állandó akarata az általános akarat; ez teszi polgárrá és szabad emberré õket. Amikor valamilyen törvényt terjesztenek a népgyûlés elé, voltaképpen nem azt kérdezik, hogy helyeslik-e vagy elvetik a javaslatot, hanem azt, hogy a javaslat megfelel-e, vagy sem az általános akaratnak, […] mindenki véleményt mond a kérdésben, s a szavazatok összeszámlálása nyilvánítja ki az általános akaratot. Ha tehát az enyémmel ellentétes vélemény gyõzedelmeskedik, ez semmi egyebet nem bizonyít, mint hogy tévedtem, s amit általános akaratnak véltem, valójában nem volt az. Ha az én magánvéleményem kerekedett volna felül, akkor valami mást tettem volna, mint amit akartam…”,10 így a leszavazott polgárok hálásak is lehetnek, hogy megvilágosították elõttük az általános akaratot, valódi akaratukat. Ludassy Mária szerint ez azért nagyon szigorú kitétel, mert nem csak beletörõdést kíván, mint Hobbes, hanem hogy „az enyémmel ellentétes véleményt érezzem a magaménak, és önnön meggyõzõdésemet nemmint pusztán leszavazottat vessemel, hanemmorálisan is megsemmisített nem autentikus véleményként”.11

1 Az „alkotmányépítõ elgondolás” fogalma Sári Jánostól származik, lásd Sári János: Hatalommegosztás. Budapest, 1995, Osiris, 128.

2 Vö. Haberland: i. m. 17–19.

3 Sajó András: Az önkorlátozó hatalom. Budapest, 1995, KJK –MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, 89 a lábjegyzetekben. – Persze a lengyel nemesek liberum vetójának gyakorlata sokaknak meggyõzõ lehet.

4 Kelsen, Hans: Vom Wesen und Wert der Demokratie. Idézi Sajó i. m. 89; az értékekrõl való szavazás pedig ugyancsak nem ritka a modern demokráciákban, gondoljunk csak a büntetõjog által védett jogi tárgyakra vagy általában a jog értéktartalmára.

5 Az iszonómia eszméje a Kr. e. 6. század végén jelent meg. – Vö. Államtan. Az állam általános elmélete. I. kötet. Szerk. Takács Péter. Budapest, 2005, Kézirat. [Elérhetõ: http://www.ajk.elte.hu] VII. fejezet, 7.2.1.

6 Arisztotelész: Az athéni állam. In Államéletrajzok. Szerk. Németh György. Budapest, 1994, Osiris–Századvég Kiadó, 55–56.

7 Sartori, Giovanni: Demokrácia. Budapest, 1999, Osiris, 80.

8 Schmitz szerint a kormány és ellenzék megosztottsága egyidõs a politikai demokráciával. Arisztotelész athéni államában is, noha kormányzók és kormányzottak azonosak voltak, a többségi döntéssel szemben a kisebbség békés – értsd: politikai – eszközökkel küzdhetett igazáért. Lásd Schmitz, Gerald: The Opposition in a Parliamentary System. [Canadian] Parliamentary Research Branch, 1988, 1. [Elérhetõ: http://www.parl.gc.ca/information/library/PRBpubs/bp47-e.pdf]

9 Kovács László Imre: Választás és választási rendszer. In Választási rendszerek. Szerk. Fábián György. Budapest, 1997, Osiris–Láthatatlan Kollégium, 13.

10 Morlok, MartIn The relationship of Majority and Minority as an element of constitutional culture. In Constitutional Cultures. Ed. Wyrzykowski, Miroslaw. Warsaw, 2000, Institute of Public Affairs, 226.

11 Rousseau, J.-J.: A társadalmi szerzõdésrõl, avagy a politikai jog elvei. (Fordította Kis János, kommentálta Ludassy Mária.) Budapest, 1997, Pannonklett, 70–71.