Olvass bele, 2010 tavaszán jön!
David van Reybrouck: A járvány
avagy hogyan rágnak a termeszek és rágódnak az írók Dél-Afrikában
2. FEJEZET
AZ ISTEN KOMMUNISTA
Nyáron a tücsök semmit sem csinált,
Csak hangicsált, boldogan hangicsált.
Maeterlinck termeszkönyve ugyanazzal az optimizmussal kezdődött, mint a méhkönyv. Mivel a termeszek jóval idősebbek, mint a többi szociális állat, Maeterlinck logikája szerint sokkal tökéletesebbek is. Ő a méheknél, a hangyáknál, sőt még az embereknél is magasabb rendűnek tartotta őket. Igen, ők voltak saját sorsunk „előfutárai”.
Reggel, amikor a panzió kertjében ültem, tudtam értékelni az effajta optimizmust. Gyönyörű vasárnap reggel volt és a napsütés feledtette a rideg éjszakát. Ahogy nálunk néha szeptemberben tavasz van, úgy van Dél-Afrikában néha június a téli hónapokban. Úgy szívtam magamba a meleget, mint egy hüllő, miközben egy csésze rooibos teát tartottam a kezemben. A kertben néhány jacaranda állt, ez a fa határozza meg Pretoria külső megjelenését. Valami nem stimmel ezzel a fafajtával, a levek túl finomaknak tűnnek a göcsörtös és árkok szabdalta törzshöz képest. Cukorsüveg egy öreg seprőnyélen. Reggel éktelen üvöltésre ébredtem. Ekkor láttam meg az okát, néhány nagytermetű, gólyaszerű madár ült a jacarandák ágain. Amikor átrepültek a kerten, olyanok voltak, mint a levegőben úszó rögbilabdák.
Életemben ekkor voltam először az Egyenlítőtől délre és már a kontinens első morzsáival is jól laktam. A medencében holt levelek koppantak a víz felszínén. A szomszédban grillen sütöttek. A kertben vörös volt a föld, mégpedig olyan intenzitással, amire nem találok szavakat. Földrajzi tanulmányaimból emlékszem, hogy ennek vasföld a tudományos neve. Ez a talaj egész Afrikában előfordul, akár tíz méter vastag is lehet, vasércet és még néhány egyéb elemet tartalmaz, melyeket a vizsgára meg kellett tanulni. Szellőzetlen, elsötétített előadótermekben láttam a diákat. Afrika egy Rothko festményre hasonlított. De ezt a színt akkor láttam először élőben és ahogy a colourfield painting esetében az eredetivel való szembesülés, most is lenyűgöző volt. A reprodukció azonnal értéktelenné vált, csupán a valóság egy képeslap változata lett. Az okkersárga délelőtti napfényben szinte izzott a föld. Annyira teljes, annyira telt volt a szín. Ittam a szemeimmel. Rozsdára hasonlított, szarvasmarhákra, rooibos teára, meg persze egyikre sem.
A falakat körbe szögesdrót borította. Nem egy szál, hanem vastag, egymásba fonódó csomók, mintha egy óvodás írni tanult volna, de csak l betűk hosszú sora sült volna ki belőle. Közelről is szemügyre vettem. Ez nem a szokásos szögesdrót volt, hanem borotva éles késekkel teli acéldrót. Csak úgy ragyogott a napsütésben. Egy barkácsboltban ezt már nem szögesdrótnak, hanem beretvadrótnak mondanák. Aki át akar rajta mászni, annak biztos, hogy elvágja a pulzusát.
Hirtelen rájöttem. A vasföld színe a megalvadt vér színére hasonlít. Ez a helyes szó és fájt, amikor megtaláltam. Dél-Afrika, egy nagy, összevérzett posztó. A hátam mögött az asztalnál újságot olvastak, túrákat kerestek és tapasztalatokat cseréltek. Hozzám csak beszédfoszlányok jutottak el. Nyugtatóan hatottak rám. A többi turista vélt jókedve az enyhe unalom bizonyossága lett, amikor meghallottam, miről beszélgetnek.
„Egyszer csak ki kéne próbálnod, milyen búvárkodni a Malawi-tóban.”
„Persze, persze.”
„Nahát, csak nem most jöttetek a Kalaháriból?”
„De igen.”
„Milyen volt?”
„Egy kicsit csalódást okozott.”
„Én többet nem adományozok a harmadik világnak.”
„Nem?”
„A múlt hónapban ellopták a pénztárcámat.”
„Úristen, ez szörnyű!”
„Én ugyanis búvároktató vagyok.”
„Hát az király.”
„Hogyhogy?”
„Sivatagra számítottam.”
„És?”
„Tél volt, zöld volt az egész Kalahári sivatag.”
„Több, mint ezer dollár volt benne.”
„Juj!”
„Nálad volt?”
„Nem, a szállodai szobában.”
„Épp most jöttünk Malajziából.”
„Ez bárhol megtörténhet.”
„Szóval én már kifizettem a rám eső részt.”
„Nem tetszik, hogy itt minden olyan fényűző.”
Csehov az Egyenlítőtől délre. A gondtalanság, amint észrevétlenül kedvetlenségbe csap át. Ez történik a La vie des termites-ben is. A kezdeti optimista hang ott is egy bizonyos levertségbe vált. Maeterlinck úgy döntött, hogy csak profi rovartanászoktól merít, írja könyve elején. Ő maga soha egyetlen termeszt sem látott közelről, de számára ez nem jelentett akadályt. Megígéri az olvasónak, hogy körül vezeti a termeszboly világában, amihez a meglévő szakirodalmat hívja segítségül. „Nekem csak a tények értelmezése marad”, közli az idegenvezető. Többé kevésbé, így is történik.