.jpg)
Jacques Derrida hitvallása – A feltétel nélküli egyetem jövője
Szerkesztette: Orbán Jolán
Jacques Derrida „A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem” című előadása 1998 tavaszán a Stanfordi Egyetemen, 2000 tavaszán a Frankfurti Egyetemen, 2000 őszén pedig a Pécsi Egyetemen hangzott el. Az előadást mindhárom helyszínen heves vita követte, hiszen az egyetem kérdése a nyugati kultúra múltjának, jelenének, jövőjének kérdéseivel kapcsolódik össze. E vita megelőzte a Bologna- folyamatot, így nem a Bologna-láz hevében vagy a Bologna-szkepticizmus rezignáltságával zajlott, ám következtetései és különösen az általa feltett kérdések a Bologna-tapasztalatok alapján továbbgondolásra és újabb vitákra ösztönöznek. Az érintett kérdések közül három emelhető ki: az egyetem és ezen belül a humán szakok szerepének, a humán szakokon folyó munka jellegének a megváltozása, valamint a performativitás és az esemény viszonyának értelmezése. A kötet szerzői: Boros János, Vajda Mihály, Kelemen János, Fehér M. István, Weiss János, Angyalosi Gergely, Szegedy- Maszák Mihály, Kálmán C. György, Odorics Ferenc, Luigi Tassoni, Richard Aczél és Orbán Jolán.
108 oldal
Ár: 1850 Ft.- Ft
RÉSZLET
Vajda Mihály: A humaniórák helye (rekapituláció, egyetértés és provokáció)
Az egyetemről van szó, mely humaniórák nélkül nem egyetem. A humaniórák nélkül csupáncsak egy magasabb szintű szakiskola. A humaniórák helyéről van tehát szó az egyetemen. Ami egyben azt is jelenti, hogy a világban való helyük a tét, minthogy sehol másutt nincsen helyük. Hangsúlyozni kívánom: a humaniórák helyéről van szó, nem pedig a szellem- még kevésbé a társadalomtudo-mányokéról. Az utóbbiak másutt is találnak helyet maguknak: például a ma iparszerűen szerveződő kutatásban. Hogy jól értettem-e Jaques Derridát, annak csak ő a megmondhatója, de meg vagyok győződve róla, hogy szándékosan kerülte a „sciences humaines” kifejezést.
A feltétel nélküli dekonstrukció szervét, a feltétel nélküli dekonstrukcióét, mely Derridának az egyetemet illető nézetei szerint, jóllehet n’a jamais été effective [soha nem volt hatékony], mégis az egyetem force invincible-je, legyőzhetetlen ereje kell legyen, csakis a humaniórák testesíthetik meg, melyek dokrinát alkotnak ugyan, ugyanakkor sajátos módon mégis hitvallást is jelentenek. Ami a filozófiai észrendszerek csődjének bekövetkezte óta új, az pusztán csak az a tény, hogy tudatosan és akartan jelentenek hitvallást.
Tisztában vannak vele, hogy igazságuk csak egy meghatározott nézőpontból, egy meghatározott perspektívát megalapozva érvényes. Éppen ebben különböznek a szellem- és társadalomtudomá-nyoktól, melyek a világban való helyüket a természettudományok mintájára építik ki, ami azt jelenti: időről időre elkerülhetetlenül bekövetkező perspektívaváltásaikat a megismerés haladásának akarják és tudják felfogni. És nem tudnak egymással inkompatibilis értelmezéseket egyidejűleg érvényesnek tekinteni. Az ilyesmi számukra leküzdendő anomália. A hitvallás, mint a humaniórák kiiktathatatlan eleme tehát egy meghatározott perspektíva tudatos vállalásában mutatkozik meg, mellyel képviselőik mintegy azt deklarálják, hogy a maguk igzsága mellett más igazságokat mint igazságokat is tolerálniok kell, ha nem is éppen a sajátjukként, ha adott esetben ellenséges érzülettel is. Derrida azt mondja:
„Egy doktrína tanítási aktusa talán performatív aktus, de a doktrína maga nem az. Ez egy olyan korlátozás, amelyről azt állítanám, hogy nem dialektikus módon egyszerre kell megőrizni és megváltoztatni:
1. Ezt a korlátozást újra meg kell erősíteni, mivel a semleges elmélet annak a kritikus és több mint kritikus (dekonstruktív) feltétlenségnek az esélye, amelyről az egyetemen beszélünk, és amelytől mindannyian függünk, deklaráljuk függésünket.”74 Amit tehát tanítok, semleges és feltétlen elmélet kell hogy legyen, máskülönben nem tanár vagyok, hanem pap, vagy ami még rosszabb, pártfunkcionárius, valamely párt elkötelezett katonája. Ezt mi itt, Közép- és Kelet-Európában, negyven év kommunizmus után nagyon is jól értjük. És mégis: performatív hitvallás, hit, döntés, nyilvános elkötelezettség etikai-politikai felelősségvállalás nélkül a humaniórák üresek, semmitmondóak. „Ezt a korlátozást meg kell változtatni, miközben újra megerősítjük, mivel el kell fogadtatni, és tanítani kell, hogy ez a feltétlen elmélet mindig maga feltételez egy performatív hitvallást, egy hitet, döntést, nyilvános elköteleződést, etikai-politikai felelősséget stb.”
A tanár, aki mindezt el akarja kerülni, mert nem tudja és nem akarja elkötelezni magát, egyszerüen szakember, expert, és csakis szakembereket, experteket fog kiképezni, akik az úgynevezett közjót, nem pedig az igazságot, azaz a kultúrát szolgálják. Csakhogy a szó legáltalánosabb értelmében vett kultúra nélkül világunk széthullik. Jaques Derrida persze továbbmegy és megmutatja: az engagement public tulajdonképpen ellenére van az egyetem szellemének. Akárcsak Immanuel Kant idejében, fűzném hozzá, ahol az igazságnak elkötelezett filozófiai fakultásnak kellett az alsóbbnak lennie, szemben a magasabb fakultásokkal, melyek az államnak elkötelezetten a hasznosságot, a nép javát szolgálták. „Ott található az egyetem feltétlen ellenállásának elve. Mondhatjuk, hogy az egyetem e klasszikus öndefiníciójának szempontjából nincs benne hely, nincs lényegi, belső, saját hely a nem-elméleti munka, a performatív típusú diskurzusok számára, sem a műnek [oeuvre] nevezett egyedi performatív aktusok számára, amelyek ma a humán szakok egyes helyein megjelennek.”
74 Jacques Derrida: (2009) „A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem (amely a „Humanities”-nek hála, holnap helyt kaphatna)”, Orbán Jolán (szerk.): (2009) Jacques Derrida hitvallása – A feltétel nélküli egyetem jövője. Gondolat-Iskolakultúra, Budapest.
