Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2010.03.16. 15:18 zaphodbb

Rendszerváltás és kormányzati struktúra

Címkék: ajánló gondolat kiadó fejezetek politologia

Államreform, közigazgatás, háttérintézmények

Egy kutatás tapasztalatai

Szerkesztette: Rozgonyi Tamás

A közszükségleteket ellátó állami szervek társadalmi szerepe Magyarországon kiemelkedő fontosságú: működésük hatékonyságától nagymértékben függ a társadalmi közérzet alakulása, a kormányzat megítélése. Mégis azt látjuk, hogy mind a politika, mind a tudomány kevés figyelmet fordít jellegzetességeik feltárására, szerepük értékelésére. Részben ez a hiányosság eredményezi az eddig végrehajtott minisztériumi átszervezések negatív hatásait. Ebben a vonatkozásban jelent újdonságot a Rozgonyi Tamás irányításával dolgozó, hét főből álló szociológus kutatócsoport által elvégzett vizsgálat, amelynek eredményeiről e könyv beszámol. Az elemzést bevezető fejezetek emellett összefoglalják a kormányzati szerkezet rendszerváltás utáni alakulását, különös tekintettel a második Gyurcsány-kormány által meghirdetett államreformokra.

253 oldal

Ár: 2690.- 

 

RÉSZLET

1. Rendszerváltás és kormányzati struktúra Magyarországon

(Elméleti háttér)

A kormányzati struktúra megtervezésére irányuló törekvések nem nélkülözhetik az állam sajátos szerepérõl vallott teoretikus elképzeléseket. E koncepciók mindig az aktuális társadalmi mozgásokat tükrözik, így voltaképpen egyfajta determinisztikus hatásmechanizmusról beszélhetünk. Jelen esetben három világtörténelmi jelentõségû változás fontosságát érdemes kihangsúlyoznunk, ezek:

• a szovjet típusú szocializmus csõdje,

• a jóléti állam modelljének válsága, valamint

• a globalizáció fogalmába összesûrített átfogó társadalmi-gazdasági-politikai folyamatok kiteljesedése és felgyorsulása.

Ezek egyedi konstellációjának eredményeként az ezredfordulóra elkerülhetetlenné vált az állami közfeladatokkal szembeni elvárásaink radikális újragondolása. Arról van szó, hogy a világkapitalizmus megzabolázására tett kísérlet diktatórikus (államszocialista), illetve demokratikus (jóléti állami) formája egyaránt kudarcot vallott, ez pedig minden akadályt elhárított a tiszta tõkelogika alapján mûködõ társadalmi rend egyetemes térnyerésének útjából. A világban jelenleg – az információs boom nyomán – globális fiskális turbókapitalizmus dübörög, annak minden szükséges „kellékével”: a szárnyaló pénzpiaccal, a multinacionális vállalatbirodalmak dominanciájával, a demográfiai robbanással, a nemzetközi viszonyok átrendezõdésével, a gazdagok és a szegények közötti szakadék folyamatos mélyülésével, a bevándorlóhullámok magasra csapásával, a multikulturalizmus általánossá válásával.1 Akár a „világrendszer” (ImmanuelWallerstein), akár a „hálózati társadalom” (Manuel Castells), akár a „zabolátlan világ” (RalfDahrendorf) elnevezéssel illetjük e jelenséget, a lényeg ugyanazmarad: a rövid távon alternatíva nélkülivé váló kapitalizmus alkotja a továbbiakban azt a vonatkoztatási keretet, amelyhez minden társadalmi alrendszernek – fennmaradása érdekében – igazodnia kell.2 Ez alól természetesen az államigazgatás sem kivétel. A diadalmaskodó világkapitalizmusnak igen súlyos következményei vannak a kormányzásra nézve:3

• elõször is, az egyes országok egyre kíméletlenebb küzdelmet vívnak a tõkebefektetésekért, melynek közvetlen folyományaként a nemzeti törvényhozásoknak, jogrendszereknek, illetve közigazgatási és közszolgáltató rendszereknek versenyezniük kell egymással;

• másodszor, globális világállam híján a totálissá váló szabadpiac próbálja meg, különféle praktikákkal, uralmát a nemzetállamok rovására kiterjeszteni, ami azt a kötelezettséget rója az egyes kormányzatokra, hogy a kihívásokra megfelelõképpen reagálni tudó, versenyképes intézményrendszert építsenek ki, emellett pedig fel kell készülniük a válságkormányzásra is.

A korszellem tehát azt diktálja, hogy az államigazgatás egész metódusát menedzserialista nézõpontból kiindulva a gazdaság szférájának analógiájára fogjuk fel. Mindenekelõtt – röviden – a maga történetiségében kell áttekintenünk a modern „állameszme” gyökeres átalakulását, valamint az ennek mintegy gyakorlati párlataként a kormányzati struktúráról alkotott képzetek, tervezetek iméntiekben már érintett fejlõdését. Ha az elmúlt kétszáz év fõbb tendenciáit tekintjük, azt mondhatjuk, hogy a közigazgatás területén (hasonlatosan a „felvilágosodás dialektikájának” horkheimeri-adornói ideájához) a „modernizáció dialektikája” érvényesül. Míg ugyanis a nagy francia forradalomtól eredeztethetõ tradíció a fejlõdés követelményével a politikai központosítást azonosította, mára az ellenõrzés és a részvétel decentralizáció útján való kiszélesítése, vagyis a fokozott demokratizálás jelenti a modernizálódás legfontosabb kritériumát.4 Az idõhorizontot szûkebbre vonva a valódi átalakulás három szakaszát különböztethetjük meg (a fejlett gazdasággal rendelkezõ demokratikus országokban):5

• Az elsõ (kiinduló) szakasz a hagyományos Max Weber-i pozíció, a klasszikus bürokrácia korszaka (a maga szervezeti felépítésével és eljárásaival), amely célracionális módon funkcionál, a külsõ késztetésekre átgondoltan, egységes rendszerként, ugyanakkor némi késedelemmel reagál; itt tehát a közpolitikai tevékenységek teljes spektruma (a döntéshozataltól a végrehajtásig) egy helyen, monolitikus, nagy közigazgatási szervezetekben lokalizálódik.

• A második szakasz (1980–1995) amenedzsmentreformok bevezetésének idõszaka, amikor is végbemegy a közpolitikai folyamatok különbözõ faktorainak szétválasztása; a stratégiaalkotás és a programtervezés leválik a megvalósításról, ami azoktól független szervezetekhez (közintézményekhez, magánvállalkozásokhoz, civil szervezõdésekhez, illetve ezek valamilyen kombinációjához) kerül, az értékelést pedig erre specializálódott, külön ezzel a feladattalmegbízott intézmények veszik át; e változtatások két legfontosabb eredménye, hogy egyrészt növelik a közfunkciók ellátásának hatékonyságát, másrészt fokozzák a közszféra alkalmazkodóképességét a megváltozott társadalmi-gazdasági miliõhöz.

• A harmadik szakaszban a megkezdett menedzsmentreformok kibontakozása, kiteljesedése halad elõre; nincs drámai külsõ késztetés a változtatásokra, a késztetések belsõ dinamikája már kialakult, a közintézmények azon képessége pedig, hogy a külsõ kihívásokra ne csak reaktívan, de immár proaktívan is reagálni tudjanak, teljes mértékben kifejlõdött; erre a szintre eljutva az egyes államok leginkább a teljesítményindikátorok szabályozó-ellenõrzõ-ösztönzõ funkcióira összpontosítanak.

 

1 Sárközy Tamás: „A kormányzás modernizálásáról”, Mozgó Világ, 2006/8.

2 Ebbõl is látható: Lukács György 1920-as években kidolgozott „totalitás”-koncepciója mit sem veszített jelentõségébõl és idõszerûségébõl.

3 Sárközy Tamás: „A kormányzás modernizálásáról”, i. h.

4 Francis Fukuyama: Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században. Századvég Kiadó, Budapest, 2005., 98. old.

5 Jenei György: Közigazgatás-menedzsment. Századvég Kiadó, Budapest, 2005., 29–30. old.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr501844193

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása