Gondolat Kiadó

Rosenfeld, Alvin H.: Kettős halál - Gondolatok a holokauszt-irodalomról

Fordította Peremiczky Szilvia

Az Indianai Egyetem professor emeritusa által írt kötet a mai napig az egyetlen összefoglaló jellegű munka a holokauszt irodalmáról. A munka nem törekszik a holokauszt teljes irodalomtörtének bemutatására; a fő célja az, hogy értelmezzen. Mi az a holokauszt-irodalom? Beszélhetünk-e ilyen kategóriáról? Hogyan képes a próza, a költészet és a dráma nyelve megbirkózni a feladattal, ami nem kevesebb, mint a soáról műalkotást írni, ami sokak szerint lehetetlen? Lehetséges-e irodalommá formálni a holokausztot, ha igen, miként lehet ezt úgy megtenni, hogy ne váljon puszta absztrakcióvá, ami elszakad a történelemtől? Amennyiben a vállalkozás lehetetlen, akkor ennek erkölcsi vagy gyakorlati okai vannak? Miben különbözik a túlélők által írt holokauszt-irodalom, és miben különbözik azoké, akiket közvetve vagy közvetlenül nem érintett a soá?

A szerző az e kérdésekre adható válaszokat mutatja be, többek között Paul Celan és Nelly Sachs, Elie Wiesel és André Schwarz-Bart, Rolf Hochhuth és Peter Weiss, William Styron és Sylvia Plath műveit vizsgálva. Az általa kialakított értelmezési keretek alkalmasak arra is, hogy például Kertész Imre vagy Radnóti Miklós munkásságát is új megvilágításba helyezzük. A kötetet a 20. századi magyar- és világirodalom kedvelőinek ajánljuk.

250 oldal

Ár: 2690 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

RÉSZLET

3. FEJEZET

Képzelet in extremis

Egykori kultúránk, amelyben az emberiség közösen megélt tapasztalatait átadta egyik nemzedéktől a másiknak, erkölcsös kultúra volt, az erkölcsösséggel mint a legfelsőbb értékkel: abban a kultúrában nem volt nagyobb jó, mint a jó, és nem volt nagyobb gonosz, mint a gonosz. Volt kultúránk halála akkor következett be, amikor porondra lépett a nagyobb gonosz mint gonosz – ami a terror volt.

Isaac Rosenfeld

„Ma a terror a fő valóság – mondta Isaac Rosenfeld –, mert az a valóság mintája.” Amennyiben a valóságot 1940-ben a terror határozta meg, nem nehéz megjelölni annak kiindulópontját: „A koncentrációs tábor mintaszerű oktatási rendszer és a kormányzás mintaszerű formája.” Ahogyan Primo Levi memoárjának és néhány más szerző naplójának és emlékiratának vizsgálatakor már megfigyeltük, a koncentrációs tábor oktatási rendszere bizonyos emberi típusok lealázására és visszafejlesztésére nevelt. Ami felett uralkodott és amit vezérelt, az a halál volt, és mindazon formák, amelyeket a halál magára ölthetett. A „nagyobb gonosz, mint gonosz” azonban akkor történt meg, amikor a halált a legpokolibb ötletekkel cicomázták fel:

Az Untersturmführer visszatér a vakációjáról… Új ötlettel jött vissza; zene kell nekünk, sok zene, hogy emelje a morálunkat. Kell nekünk zene, amikor kimegyünk dolgozni, és kell, amikor visszajövünk… Erre fel aztán hoz is nekünk egy hegedűt meg egy harmonikát.

Az Untersturmführernek azonban még egy ötlete is van. Elrendeli, hogy a brigád három bőrdíszművese készítsen a tűzrendésznek és asszisztensének bőrsisakokat szarvakkal, mint amilyenek az ördögé. Onnantól kezdve úgy masírozunk a munkába a tűzrendésszel és asszisztensével az élen, hogy viselik szarvaikat, miközben cipelik a tűz piszkálására használt piszkavasakat. A tűz mindég megperzselte a két embert, és ez egy szenes, elfeketített kinézetet adott nekik…; úgyhogy szarvval ellátott bőrsisakjaikban igazából úgy néztek ki, mint az ördögök. A mi Untersturmführerünk valóban el volt tökélve, hogy felvidítson benünket (187).

Ez a tűzrendészről és segítőjéről szóló leírás nem egy középkori moralitásdrámából vagy a modern fantázia pokolról szóló szüleményéből lett kiragadva, hanem Leon Wells A Janowska út című memoárjából. A szerzőt egyáltalán nem érdekli, hogy felülmúlja a haláltáncirodalmat vagy a szürrealista irodalom agyszüleményeit, hanem egyszerűen epizódokat próbál elmesélni életéből, amikor egy olyan halálbrigád tagja volt, amelynek az volt a munkája, hogy máglyák és csonttörők segitségével eltüntessék minden nyomát azon sokmillió tetemnek, amelyet a Harmadik Birodalom termelt. Itt van, megint csak Wells úr szavaival, „munkája” leírása:

A tűz ég; a füst csípi a szemünket, és a szag fojtogató. A tűz serceg és sustorog. Néhány testnek a tűzben ki van nyújtva a keze. Úgy néztek ki, mintha esedeznének, hogy vegyék ki őket. Sok test nyitott szájjal hever körülöttünk. Mintha azt próbálnák mondani, hogy „saját anyáitok, apáitok vagyunk, akik felneveltek benneteket, és gondoskodtak rólatok. És most elégettek minket.” Ha beszélni tudtak volna, talán így is mondták volna ezt, de nekik tilos még beszélniük is – őrizetben tartják őket. Talán még meg is bocsátanának nekünk. Tudják, hogy mi minderre kényszerítettek minket ugyanazok a gyilkosok, akik őket is megölték. Korbácsaik és gépfegyvereik fenyítése alatt tengődünk. De ők biztos megbocsátanának nekünk, mert apáink és anyáink ők… (141–42).

Az Untersturmführer, tudván, hogy emberei milyen nyomás alatt vannak, nemcsak a zene és a kosztümök mulatságaival siet segítségükre, hanem gyakorlatiasabban is, különféle szerszámokkal, amelyek legalább megkönnyítik a munkájukat, ha a hangulatukat nem is:

Egyik nap egy gépet hoznak a helyszínre. Úgy néz ki, mint egy cementkeverő, és egy dieselmotor hajtja. A keverőgép belsejében nagyméretű vasgömbök vannak. Ezek végre sikerrel zúzzák össze a csontokat. A keverőgép alsó részén egy szita van, ami kiszűri a finom csontport, visszatartva a csont még nem szétzúzott darabjait, amelyek visszakerülnek a keverőgép garatjába. A finom por pedig szét lesz szórva a szomszédos földeken (187).

Miként már korábban megjegyeztük, Poe-nál vagy Kafkánál is lehet találni ilyen gépeket és az ilyen gépekhez valamilyen szempontból hasonlókat is, és ezek számtalan változát a gótikus vagy horrorirodalom elbeszéléseiben. A rémület irodalmába tartoznak, amelyben úgy tűnik, hogy valami olvasói étvágyat elégítenek ki a pokol képzeletbeli megtapasztalására. Ahogy láthatjuk, Leon Wells valóban átélte a poklot, amelyről emlékiratának ez a néhány idézete épp elég megdöbbentően tanúskodik, és azután visszatért onnan, hogy elmondja nekünk, ottléte alatt mi mindenen ment keresztül. Hogy teljessé tegyük a pokol emberi tájképét, itt egy végső idézet beszámolójából, amelyben azonban ez alkalommal nem a halottakról, hanem az élőkről ír:

Az anyák levetkőztetik gyermekeiket, és a meztelen anya karjában viszi gyermekét a tűzbe. Azonban némelykor egy anya maga levetkőzik, de nem vetkőzteti le a gyereket, vagy a rémületbe esett gyerek nem hagyja magát levetkőztetni. Amikor ez történik, akkor mi ilyen hangokat hallhatunk a gyerekektől „Miért?” vagy „Anyu, anyu, én félek! Nem! Nem!” Ezekben az esetekben valaki a német SD-ből megragadja a gyereket kis lábainál fogva, meglódítja, és összezúzza a fejét a legközelebbi fán, majd átviszi a tűzhöz, és rádobja. Mindezt az anya előtt teszi. Amikor az anya erre reagál, ami olykor megtörténik, még ha csak azzal is, hogy mond valamit, akkor összeverik, és lábainál fogva felakasztják egy fára fejjel lefelé, amíg csak bele nem hal (206).

Mi értelme van annak, hogy felidézzük az ezen passzusokban leírtakat? Mi volt Wells szándéka a megírásukkal? Azt mondja, az volt a szándéka, hogy „a világ tudomására hozza a történteket”. De arra, amit elmond, egyáltalán hogyan is reagálhat a „világ” másként – amely világ ebben az esetben, mi magunk, az olvasók vagyunk –, mint megbotránkozott döbbenettel és feneketlen undorral, amit azonban hamarosan egy dermedt bénultság követ. Az ilyen reakciók nem tartoznak az olvasás megszokott tapasztalatához, legalábbis az irodalom olvasásának esetében nem. Tehát úgy kell vennünk, hogy A Janowska út nem egy irodalmi mű? Csak vegyes választ adhatunk erre a kérdésre, éppen úgy, ahogyan csak vegyes reakcióink lehetnek egy ilyen könyv elolvasására. „Egy rendkívüli realitás jelenében – írta Wallace Stevens – a tudat veszi át a képzelet helyét.” Amennyiben Wells emlékirata egy olyan írásmű, amelyet a tudat legsúlyosabb erőkifejtései csiszoltak, annyiban valóban irodalmi műnek számít, bár csak abban a különleges értelemben, ahogyan az olyan hasonlóképp erősen visszafogott holokausztokmányok is, amelyeket az előző fejezetben megtekinthettünk, közreműködnek egy irodalom megalkotásában. Tehát nem „irodalmi” a képzelet kivetítésének intenzívebb értelmében, és amint ezt korábban megvitattuk, semmiképpen sem része a hagyományos rémületirodalomnak.

A katasztrófa elképzelése, amelyet a gótikus és groteszk elbeszélő irodalom szerzőinél találunk, sohasem eredményezett még csak hasonlót sem az auschwitzi Janowska táborhoz, és nem is lett volna rá képes, mivel a nácizmus felemelkedése előtt nem létezett semmiféle precedens – sem irodalmi szempontból (egy kafkai történet lehetséges kivételével), sem bármi egyéb szempontból – ilyen hasonlóan elaljasult és a terror által megnyomorított helyekre. A pokol keresztény koncepciója, úgy tűnik, hogy előre látta azokat, bár annak büntető tüzei valahol a síron túlon voltak találhatók, földalatti sötétségbe burkolva, nem pedig Közép-Európában. Mert az, hogy emberek által felállított halálgyárak éppen a lengyel vidéken helyezkedtek el, közel Csehszlovákia, Ausztria és Németország népes városaihoz és falvaihoz, egyszerűen túllép a regényírói képzelet minden előzetesen ismert faján. Az élet ezekben az esetekben a lehető legvalószínűtlenebb képzelgésként mutatja be magát.