Gondolat Kiadó

Pelevin, Viktor /Bratka László (ford.): A tervhivatal hercege

"Pelevin New Yorktól Moszváig ma a legolvasottabb orosz író, sőt, az egyik legnépszerűbb európai író." (Háy János)

"Nyugodtan rábízhatjunk magunkat Pelevin mesélőkéjére" (Podmaniczky Szilárd)

"Ottlenni Pelevinnél nem időfecsérlés, mert elragad a talált világok karneválja, mert hihetetlen bátor ez a fickó, nem pöcsöl a mondatokkal, nem érdekli tetszik-e vagy nem. Az érdekli, hogy odategye, amit oda akar." (Háy János)

- Hiszen hallgatok rád - mondta a torkát fojtogató sírástól eltorzult arccal -, hallgatok rád gyerekkoromtól fogva. Mindenben utánozlak. De hát neked rég elment az eszed, nővérkém, Varja. Most vált nyilvánvalóvá számomra... Nézd meg, hogy nézünk ki - kopaszok vagyunk, trikót hordunk, egy szardíniásdobozon hajózunk, és iszunk, iszunk... És most ez a sakk is...

- De harc folyik - válaszolta a második. - Engesztelhetetlen harc. Hisz nekem is nehéz, Tamara húgocskám.

128 oldal

Ár: 2480.- Ft

RÉSZLET

MÁSODIK SZINT

Szasa a sötét lépcsőházba járt cigizni, az ablakhoz, amelyből egy toronyházra lehetett látni, és a ledurrantságában is szép teraszos földekre. Különleges volt számára ez a párkány melletti hely. Rendszerint hosszan nézte a toronyházat, miután rágyújtott - kissé oldalról látszott a toronycsúcson lévő csillag, amely így, a keretét alkotó koszorúk miatt kétfejű sasnak tűnt; és miközben nézte, Szasa gyakran elképzelte magának az orosz történelem egy másik lehetséges változatát, pontosabban egy másfajta menetét, amely ugyanebbe a pontba fut ki - egy ugyanilyen toronyház építésébe, csak más emblémával a tetején. De most különösen csúf volt az ég, még a toronyháznál is szürkébb.

Egy lépcsőfordulóval lejjebb ketten cigiztek; vékony angol gyapjúszövetből készült egyforma kezeslábasban, és mindkettőjük mellzsebéből aranyozott csavarkulcs lógott ki. Szasa kihallgatta a beszélgetésüket, és megértette, hogy mindketten a „Pípes" - azaz a Csövek" - nevű játékból valók. Szasa látta már ezt a játékot, sőt egyszer ki kellett szállnia, hogy telepítse valamelyik miniszterhelyettes gépére, de nem tetszett neki, mert szemernyi romantika sem volt benne, csak felszínes pátosz, és főleg azért nem, mert a bal sarokba egy förtelmes vízvezeték-szerelő volt rajzolva, aki mindig nevetett, ha eltört valamelyik cső a képernyőn.

De ezek ketten, a beszélgetésükből ítélve, komolyan belemerültek a játékba.

- A régi szerződés alapján már nem adnak anyagot - panaszkodott az első overallos -, valutát akarnak.

- Menj vissza a második szint elejére - felelte a másik -, vagy akár kezdd újra az egészet!

- Már próbáltam. Jegor még kiküldetésbe is elment a kombinátba, háromszor próbált bejutni az igazgatóhoz, amíg le nem fagyott.

- Ha lefagy, a „Control-Break"-et kell megnyomni. Vagy a „Reset"-et. Tudod, mit mond mindig Jevgraf Jemeljanics - ha rövid az eszed, kéznél a „Reset".

Mindkét overallos egyszerre felpillantott Szasára, aztán összenéztek, a vödörbe hajították a csikket, és eltűntek a folyosón.

„Érdekes - gondolta Szasa -, csak hülyítik egymást, vagy valóban szeretik a Csöveket játszani?" Elindult a lépcsőn lefelé. „Istenem, de hát miben reménykedem? - gondolta. - Mit fogok én itt csinálni egy év múlva? Mert ostobák ugyan, de mindent látnak. És mindent értenek. És semmit sem bocsátanak meg. Miféle farkasembernek kell lenni ahhoz, hogy itt dolgozzon az ember..."

Hirtelen megremegett alatta a lépcső, egy négy lépcsőfokot magában foglaló betontömb, mintha csak Szasa álmában történne, eltűnt a lába alól, és a következő pillanatban nagy zajjal becsapódott az egy emelettel lejjebb lévő lépcsőfordulón, de nem tett kárt abban a két gépírólányban az adminisztrációról, akik pontosan a becsapódás helyén álltak. A lányok felemelték helyes madárfejüket, és felnéztek Szasára, akit csak az mentett meg, hogy az utolsó pillanatban meg tudott kapaszkodni egy olyan lépcsőfok szélében, amelyik a helyén maradt.

- Néha kipucolhatná a cipőjét - mondta a fiatalabbik lány, elhúzódva Szasa lengő lábától, és mindketten vihogtak.

Szasa rájuk sandított, és látta, hogy egy különböző színű kockákból összerakott piramis alsó szélén állnak. Ez a „Crazy bird" lehetett - egy nagyon kedves játék, mókás zenével, de váratlanul ostoba és kegyetlen befejezéssel. Akármeddig lóghatott volna ott Szasa - még valami kellemes is volt abban, hogy egyhangúan leng előre-hátra -, de arra gondolt, valószínűleg hülyén néz ki. Felhúzódzkodott, és kimászott egy ismeretlen kiszögellésre, amely egy szakadék fölé magasodott; a szakadék átellenes pereme a monitor bal szélén túl rejtőzött (valami egészen halk zümmögés hallatszott onnan). A kis teret durva tömbökből rakott magas kőfal határolta a másik oldalról. Szasa leült az érdes és hideg padlóra, a falnak dőlt, és lehunyta a szemét. Valahonnan messziről halk fuvolaszó hallatszott. Szasa nem tudta, ki és hol fuvolázik, de majdnem mindennap hallotta ezt a zenét.

Először, amikor még éppen csak eligazodott -az első szinten, ez a távoll, reszkető hang ingerelte mélabús egyhangúságával, valahogy olyan értelmetlennek tűnt. Idővel aztán megszokta, sőt már valami sajátos szépséget is talált benne - kezdte úgy érezni hogy egyetlen hosszan kitartott hang egy egész bonyolult dallamot foglal magába, és ezt a dallamot órákon át lehet hallgatni. Az utóbbi időben még meg is állt, hogy hallgassa a fuvolaszót, és - mint most is - egy ideig mozdulatlan maradt még aztán is, hogy elhallgatott.

Körülnézett. Egyetlen kiút kínálkozott - leugrani a képernyő bal szélén az ismeretlenbe. Lehetett nekifutásból ugrani, és lehetett úgy is, hogy páros lábbal erősen elrugaszkodik a kis tér peremétől. A labirintusban minden szakadék vagy olyan széles volt, hogy nekifutásból kellett átugrani, vagy olyan, hogy helyből; természetesen az első módszer tűnt biztonságosabbnak, de az ösztönei most azt súgták, hogy a másodikat válassza. A szakadékhoz ment, megállt a peremén, és teljes erőből elrugaszkodva leugrott a zümmögő semmibe. Guggolva ért földet, fölegyenesedett, a homlokán hideg verejték gyöngyözött - még jó, hogy nem nekifutásból ugrott...

Közvetlenül előtte a hegyes acélnyársakon egy meggörbült holttest lógott, már vörös volt, és püffedt, és kövér, komótos legyek tömege lepte el - néhány közülük felröppent pihenni, és ezek keltették a kép jobb oldala felől hallatszó zümmögést. A halott ember életében középkorú férfi volt; elegáns öltönyt viselt, és a keze még mindig szorította az aktatáskáját. Alighanem újonc volt a játékban, és úgy döntött, hogy biztonságosabb lesz nekifutni. Különben az is előfordulhatott volna, hogy Szasa találja magát egy mély akna fenekén, a zakós férfi pedig nyugodtan folytatja útját a hercegnő felé; nem volt biztos módja a választásnak, vagy legalábbis Szasa nem ismerte.

Óvatosan megkerülte a holttestet, és futásnak eredt a folyosón, egy helyen felhúzódzkodott, felmászott egy oszlopokkal alátámasztott kis teraszra, és egy újabb folyosón kezdett futni, ahol három helyen mély akna fölött kellett átugrania. Legjobban az lepte meg, hogy mindez a második szinten történt, amelyről pedig azt hitte, úgy ismeri, mint a tenyerét, és csak akkor értett meg mindent, amikor a lába alatt kattant egy kőlap, és a sarok mögül felemelkedő rács csikorgása hallatszott. A harmadik szintre vezető átjáró közelében volt egy rács, amelyet eddig sehogy sem tudott kinyitni, és amikor sikerült az új szintre átmennie, úgy gondolta, bizonyára csak dísz volt.

De kiderült, hogy mögötte ott van a labirintus egy részlete - igaz zsákutcába vezetett. Szasa átfutott a felemelkedő rács alatt, és rohant tovább - itt már ismerős helyek vették körül, és semmilyen váratlan dolog nem ígérkezett. Rálépett még egy rácsmozgató kőlapra, átugrott egy másikat - különben lezuhant volna a rács, amely már kezdett emelkedni, és tiszta erőből rohant a folyosón: sietnie kellett, mert amint felemelkedett, máris ereszkedni kezdett a rács.