Gondolat Kiadó

Viktor Pelevin: Kristályvilág

Az U-17-B archívumot nem semmisítették meg. A művelet rendkívüli titkossága kudarchoz vezetett. Mint oly gyakran történni szokott, hiba csúszott a gépezet működésébe, és az első csoportot - azt, amelynek el kellett égetnie az archívumot - még azelőtt agyonlőtték, hogy teljesíthette volna a feladatát. Kivégzés közben a kivégzés alatt állók kiabáltak, hogy az archívum még sértetlen, de az őket agyonlövők helyesebbnek tartották, hogy csak a feladatuk teljesítése után jelentsék a felsőbbségnek a hallottakat. De nem tudták jelenteni, mert őket is megölték. A haldoklók néhány évig pisztoly- és géppisztolylövések zaja közepette adták tovább a titkot a gyilkosoknak, szájról szájra, mint valamiféle ezoterikus kinyilatkoztatást. Szavin ezredeshez, aki két sildes sapkájú, jellegtelen polgártárs hasába ürítette Makarovja tárát Petrodvorex közelében a HÉV-en, tulajdonképpen már csak a legenda jutott el. Ez volt az ezredes utolsó megbízatása, sértett ember volt a nyamvadt nyugdíja miatt, és jobbnak tartotta, hogy a Volgáját bütykölve, a tyúkjait gardérozva hallgasson, holtáig hallgasson.

Ott lenni Pelevinnél nem időfecsérlés, mert elragad a talált világok karneválja, mert hihetetlen bátor ez a fickó, nem pöcsöl a mondatokkal, nem érdekli tetszik-e vagy nem, hogy elvárásoknak megfelel-e vagy nem. Az érdekli, hogy odategye, amit oda akar.

266 oldal

Ár: 2480.- Ft

RÉSZLET

Tarzanugrás

A széles körút a két oldalán álló házakkal egy olyan öreg kommunista alsó állkapcsára hasonlított, aki élete alkonyán eljutott a demokratikus nézetekig. A legöregebb házak még a sztálini időkből származtak, és úgy magasodtak, mint a sokéves mahorkafüsttől elszíneződött bölcsességfogak. Monumentalitásuk ellenére törékenynek és halottnak tűntek, mintha arzénes tömések elölték volna bennük az ideget. Azokon a helyeken, ahol lerombolták az elmúlt idők kőépületeit, most a hétemeletes panelházak műfogai meredeztek. Nyomasztó volt az egész. Ezen az örömtelen alapon az egyetlen vidám folt a törökök épített biznisz-center volt, amely gúla formájával és lila neoncsillogásával friss vércseppekkel borított aranyagyarra hasonlított. És a város fölött ragyogott a telihold, mint egy nagy teljesítményű fogorvosi lámpa, amelyet úgy állítottak be, hogy minden fény a páciens szájába essen.

- Kinek higgyek, miben higgyek? - mondta Pjotr Petrovics szófukar beszélgetőtársának. - Egyszerű ember vagyok, lehet, hogy hülye is. Hiszékeny, naiv. Tudja, néha belenézek az újságba, és elhiszem.

- Az újságba? - kérdezett vissza tompa hangon a beszélgetőtársa, és megigazította a fejét eltakaró sötét csuklyát.

- Igen, az újságba - mondta Pjotr Pterovics. - Bármelyikbe, nem számít. Megy az ember a metrón, ott ül mellett valaki, és olvas, az ember egy kicsit közelebb hajol, beleolvas az újságba, és már el is hiszi.

- Elhiszi?

- Igen, el. Akármit. Talán az Istenen kívül. Istenben hinni már késő. Ha most hirtelen hinni kezdenék, az valahogy nem lenne tisztességes. hitetlen voltam egész életemben, erre fogjam magam így az ötödik X előtt, és kezdjek el hinni? Akkor miért éltem? Ezért aztán a Herbalife-ban vagy a hatalommegosztásban hisz helyette az ember.

- Miért? - kérdezte a beszélgetőtárs.

Micsoda mogorva pofa - gondolta Pjotr Petrovics. - Nem beszél, hanem krákog. Minek öntöm ki előtte a lelkem. Hisz én tulajdonképpen nem is ismerem.

Egy ideig szótlanul mentek egymás mögött, könnyedén lépdelve, és alig érintették kezükkel a falat.

- Hogyhogy miért? - mondta végül Pjotr Petrovics. - Olyan ez, mint ahogy a buszon kapaszkodik az ember. Az nem számít, hogy miben, csak ne essen el. Ahogy a költő mondja: "száguldanak az ismeretlen éjbe, sötét ablakoktól várva reményt". Maga most, ahogy megy itt mellettem, és rám néz, biztosan azt gondolja: milyen romantikus vagy, barátocskám, pedig ki nem nézné belőled az ember... Mert ezt gondolja, ugye?

A beszélgetőtárs befordult a sarkon, eltűnt a szeme elől. Pjotr Petrovics úgy érezte, egy fontos mondat közepén szakították félbe, és gyorsabban ment a másik után. Megkönnyebbült, amikor ismét feltűnt előtte a görnyedt, sötét hát, és valahogy az a kósza gondolata támadt, hogy a hegyes csuklya miatt olyan az útitársa, mint egy leégett templom.

- Milyen romantikus vagy, barátocskám - dünnyögte a hát.

- Egyáltalán nem vagyok romantikus - ellenkezett hevesen Pjottr Pterovics. - Szerintem pont az ellenkezője vagyok. Rendkívül gyakorlatias. Folyton csak intézek valamit. Arra már nem is gondol az ember, hogy miért él. Hisz nem azért, hogy folyton intézzen valamit, a francba vele... Úgy bizony... Nem azért, hanem...

- Hanem?...

- Hanem talán azért, hogy így este kijöjjön a levegőre, és teli tüdőből lélegezzen, érezze, hogy ő maga is ennek a világegyetemnek a része, úgymond kicsinyke fűszál a betonon... Csak azt sajnálom, hogy ritkán fog meg ennyire, mint most, a lelkem mélyéig. Biztos emiatt...

Azzal felemelte a kezét, és az égen lángoló hatalmas holdra mutatott, de aztán rájött, hogy a beszélgetőtársa előtte megy, és nincs abban a helyzetben, hogy lássa mozdulatait. De annak mintha szeme lett volna a tarkóján, mert majdnem szinkronban ismételve Pjotr Petrovics gesztust, ő is fölfelé nyújtotta a kezét.