Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2010.04.21. 14:32 Timaios

Ökológiai veszélyek

Címkék: könyv könyvfesztivál ízelítő katalógus 2010 1

Könyvfesztivál holnap, ne feledjétek! Többek között Luhmann: Ökológiai kommunikáció könyvével is találkozhattok frissen a nyomdából, a Jövő Háza fsz. 51-es standjánál.

Niklas Luhmann: Ökológiai kommunikáció

Képes-e felkészülni a modern társadalom az ökológiai veszélyekre?

A modern társadalom átfogó elméletét tárgyaló, rendkívül absztrakt teoretikus munkái mellett Luhmann önálló írásokat szentelt néhány, társadalmunkat érintő aktuális problémának is. E törekvés egyik eredménye az Ökológiai kommunikáció című munka, melynek megszületését Luhmann ama meggyőződése motiválta, hogy a modern társadalom megfelelő szociológiai elméletének hiányában az ökológiai kihívásokról szóló tudományos, politikai vagy etikai diszkussziók nem képesek sem adekvátan leírni a társadalom és ökológiai környezete kapcsolatát, sem pedig kivitelezhető megoldásokat kidolgozni.

A könyv ennek megfelelően Luhmann legfontosabb elméleti megállapításainak rövid összefoglalásával kezdődik, majd pedig azt vizsgálja, hogy a modern társadalom egyes funkcionális részrendszerei, mint a gazdaság, a jog, a tudomány, a politika, a vallás vagy az oktatás, hogyan képesek reagálni az ökológiai kihívásokra. Luhmann felettébb szkeptikus a tekintetben, hogy akár ezek a részrendszerek, akár pedig az egyéb formálódó lehetőségek, mint a társadalmi mozgalmak, az ökológiai tudatosság vagy a környezeti etika, képesek lennének működőképes válaszokat kínálni napjaink ökológiai problémáira. A könyvet a kortárs szociológia, politológia, filozófia és média tanulmányozóinak, valamint mindazoknak ajánljuk, akik figyelemmel kísérik korunk globális problémáit.

200 oldal

Ár: 2790 Ft

RÉSZLET

II. OKOK ÉS FELELÔSSÉGEK?

Ha elfogadjuk az evolúció útján létrejövő komplexitás imént ismertetett tételét, akkor ezáltal eltolódik a problémafelvetés súlypontja. Az ökológiai problémák szokásos tárgyalásmódja azokból az okokból indul ki, melyek a társadalmon belül találhatók, s ezek alapján kérdez rá a következményekért viselt felelősségre. Tehát az időbeliség irányát követi, s rendelkezik azzal a meggyőző érvvel, hogy a következmények egyáltalán nem következnének be, ha az okok nem állnának fenn. Következésképp a bajokat a gyökereiknél szüntethetjük meg a leghatékonyabban. Így járhatunk el, ha például azt látjuk, hogy a vegyi üzem mérgező anyagot önt a szemétlerakóba, vagy szennyvizet enged a folyóba, minek következményeként kipusztulnak a halak, vagy veszélybe kerül a vízellátás.

Az ilyen problémák esetében elegendő az alkalmazott rendészeti jog. Mind az aktuális problémák típusa, mind pedig a rendszerelméleti elemzések azt sugallják azonban, hogy változtassuk meg ezt a tárgyalásmódot, és a problémát annak a rendszernek a szempontjából rekonstruáljuk, amely ki van téve az ökológiai változásoknak. Az okok megszüntetése megmarad az azok hatásaira adott reakciók egyikének, azonban ez csupán a számos lehetőség egyike lesz. A probléma ebben az esetben is a hatásokra adott reakciókban és az ilyen reakciók esetleges (szinte mindig beláthatatlan) okaiban és következményeiben áll. Másképp fogalmazva: a döntések „tragikumát” az alkotja, hogy az érintett rendszer maga is közrejátszik az őt ért károk kiváltásában, ez azonban még nem jelenti a problémamegoldás receptjét.1

A „károkozó elvére” mindenekelőtt a jogpolitikában és a jogtudományban hivatkoznak a költségek megállapításakor és a felelősség korlátozásakor.2 Olykor felismerik, hogy ezáltal felmerül a károkozó kiválasztásának a problémája, ezt azonban reflexív módon, a kiválasztás céljára hivatkozva oldják meg.3 A károkozó elvének rejtett értelme ekkor sem egy kauzális kijelentés, hanem – mint oly sokszor – egy differencia megállapítása: a segítségével lemondunk a segélyekről a közösség rovására.

A tudomány figyelmét azonban sokáig elkerülte e vizsgálatok gyakorlatilag értelmetlen jellege. A rendszerelméleti elemzések néhány évtizede alatt megtanulhattuk, hogy a kauzális összefüggések rendkívül komplexek és elvileg átláthatatlanok – hacsak nem egyszerűsítjük le a megállapítást az okok és a hatások többé-kevésbé önkényes hozzárendelésével. Ezzel párhuzamosan az utóbbi három évtized attribúciós kutatásai is azt mutatják, hogy a tulajdonképpeni probléma azokban az attribúciós szokásokban és eljárásokban rejlik, melyek a számos ok és hatás közül néhányat megvilágítanak és fontosnak tartanak.4

1 Némileg más értelemben, mégpedig a szűkösség problémája és annak időbeli operacionalizálásának kapcsán beszél Guido Calabresi és Philip Bobbit tragikus döntésekről, lásd Tragical Choices, New York 1978. Véleményem szerint a „tragikus” klasszikus jelentéséhez jobban illik, ha a kauzalitásban való részvételről beszélünk. Ekkor még mindig láthatjuk a tragikum végső „okát” abban, hogy „túl kevés” kauzális lehetőség áll rendelkezésre.

2 Vö. pl. Eckard Rehbinder, Politische und rechtliche Probleme des Verursacherprinzips, Berlin 1973; Dieter Cansier, Die Förderung des Umweltfreundlichen technischen Fortschritts durch die Anwendung des Verursacherprinzips, Jahrbuch für Sozialwissenschaft 29 (1978), 145–163; Robert Weimar, Zur funktionalität der Umweltgesetzgebung im industriellen Wachstumprozeß, in: Festschrift Bruno Gleitze, Berlin 1978, 511–526. A jogászok ezáltal nagymértékben támaszkodnak a felelősökre vonatkozó előítéletekre, s a tulajdonképpeni probléma csak azzal a kérdéssel merül fel számukra, hogy vajon tovább kell-e korlátozni a jogi következmények hozzárendelését, például a felelősség kérdésének a felvetésével. Ez természetesen elkerülhetetlen a bírságokra való tekintettel. Ezzel szemben a közgazdászok számára minden esetben világos, hogy a károkozó elve szabályozástechnikailag egyszerű ugyan, azonban nem képes optimalizálni az allokációt. Bizonyos módon ez a fenntartás is azt mutatja, hogy a felelősök minden meghatározásának az alapja az egyszerűsítés.

3 A kiválasztás ahhoz igazodik, hogy „miként érhető el a környezet lehető legmagasabb szintű minősége, milyen eljárások tűnnek gazdaságilag és közigazgatásilag kedvezőnek”, olvashatjuk Eckard Rehbindernél, Allgemeines Umweltrecht, in: Jürgen Salzwedel (szerk.), Grundzüge des Umweltrechts, Berlin 1982, 81–115 (96 sk.). Lásd még uő, i. m. (1973), 33 sk. Más szóval, az a károkozó, akit el tudunk kapni.

4 Ez azt jelenti például, hogy az az állítás, miszerint a „kapitalizmus” és a profithajhászás szabadjára engedése a tulajdonképpeni oka a környezeti károknak, éppannyira helyes, mint amenynyire téves, hasonlóan minden egytényezős elmélethez. Vö. pl. Gerhard Kade, Umwelt: Durch das Profitmotiv in die Katastrophe, in: Regina Molitor (szerk.), Kontaktstudium Ökonomie und Gesellschaft, Frankfurt 1972, 237–247; vagy Gerhard Kade és Volker Ronge tanulmányait in: Manfred Glagow (szerk.), Umweltgefährdung und Gesellschaftssystem, München 1972. Az pedig szinte magától értetődő, hogy Karl Marx munkáiban az ökológiai elemzések nagyon sok differenciált kiindulópontja megtalálható. Vö. pl. Peter A. Victor, Economics and the Challenge of Environmental Issues, in: Herman Daly (szerk.), Economics, Ecology, Ethics: Essays Towards a Steady-State Economy, San Fransisco 1980, 194–204 (207 skk.).

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr991939914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása