.jpg)
Anne Enright - A gyászoló gyülekezet
Veronica elmeséli legkedvesebb testvére, egyik bátyja, Liam halálát, ezzel az ír Hegarty család életét, múltját is megismerjük. Veronica visszamegy az időben egészen nagyanyjáig, Adáig, aki belszeretett egy férfibe és egy másikhoz ment hozzá, egészen addig, amíg ezekben a belső monologokban eljut oda, hogy mi történt gyermekkorukban, mi volt az, ami akkora hatást gyakorolt Liamra. A hatalmas titok, amivel nem akart szembesülni, de aminek a terhét élete végéig hordoznia kell.
Az egész könyv egy hatalmas emlékezés, a családra, a szeretetre, az összetartásra, a hitre, mindarra, ami ennek az ír családnak a magját adja. Az időben ugrálás közben mindig az volt az érzésem, hogy olykor vissza kell térnie a múltból a jelenbe, hogy láthassa Veronica is, hogy állnak az előkészületek, mennyi ideje van a végső búcsúig, mire képes addig visszaemlékezni. És nem örül annak, ami eszébe jut, de ez már csak ilyen. A múltat képzelettel, fantáziával építi fel, felöltözteti azt a kevés tényt, amit tud. Tetszett, ahogy eljátszott a gondolattal, milyen volt a nagyanyja fiatalon, hogyan ismerkedett meg a férjével, milyen volt az élete, mit gondolhattak, hogyan éreztek. A családtagok némelyike nehéz egyéniség, némelyike elvonul a saját világába, de mindenkinek saját karaktere van, amit Veronica hangja tolmácsol, ami teljesen különbözik mindenkiétől. Olykor nyers, sokszor vulgáris, amit én gyakran oda nem illőnek éreztem, de elfogadom, hogy ez is lehet a gyász egyik hangja. Ő így dolgozta fel, szabatosan, őszintén és néha alpárian. Nem könnyű olvasmány, az biztos, még a fanyar, cinikus humor ellenére sem.
