A Tízparancsolat
A Biblia titkai I., sorozatszerkesztő: Szécsi József
A kötet az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem által 2007 novemberében rendezett azonos című konferencián elhangzott előadások szerkesztett, írott változatát tartalmazza. A tanulmányok szerzői – köztük Baán István, Karasszon István és Komoróczy Géza egyetemi tanárok – a Tízparancsolat vallástörténeti jelentőségét, történeti kontextusát és recepciótörténetét vizsgálják az ókori Kelettől a késő ókori kereszténységig. A könyvet az ókori és kora keresztény kultúra, a vallás- és kultúrtörténet iránt érdeklődőknek ajánljuk.
RÉSZLET
Komoróczy Géza: egyetemi tanár - Eötvös Lóránd Tudományegyetem
A Tízparancsolat az ókori kelet felől nézve
Az alábbiakban1 a Tízparancsolatról pusztán mint szövegről, illetve szövegekről2 fogok beszélni, tekintet nélkül kétezer éves – vagy hosszabb – liturgikus, vallási, ethikai szerepére és jelentőségére. Az a szöveganyag, amelyre az ókori Keletről hivatkoznom kell, szintén jelentőséggel bír ugyanezeken vagy hasonló területeken, de egészen más kulturális rendszerben. Maguk a rendszerek is külön fi gyelmet érdemelnek, de én csak a héber szöveget elemzem, ókori keleti szövegek alapján.
1. Azt a rövid szakaszt, amelyet a Tóra más helyeken, összesen háromszor, „tíz szó” / „tíz mondás”-nak (‘aszeret ha-devárim) 3 nevez, a Tóra két helyen közli, két, részben eltérő változatban.
A „tíz mondás” egyik változata a Tóra második könyvében található: a Semot / Exodus terjedelmes elbeszélése az egyiptomi kivonulás és a sivatagi vándorlás kerettörténetébe foglalja bele, a „Jitro” hetiszakaszban. Mose a Szinaj-hegyen élőszóban kapta meg az Örökkévalótól (JHVH / Tetragrammaton) a „tíz mondás”-t, és „ő írta le az Örökkévaló szavait”,4 de „tíz mondás”-on felül, a keret-történet szerint, az arra következő fejezetekben5 foglalt törvényeket, „a szövetség könyvé”-t (széfer ha-berit)6 is. A kerettörténetnek a Szinaj-hegyi eseményeket lezáró része szerint („Ki tissza” hetiszakasz) azonban a parancsokat és tilalmakat, „a rendelkezés két táblájá”-t (sené luhot há-‘édut),7 a kőtáblákat (luhot ’even)8 – fi gyelmen kívül hagyva az ellentmondást – maga az Örökkévaló írta le, isteni ujjal (’ecba‘ ’elohim).9 A táblák mindkét oldalukon (mi-sené ‘evréhem) tele voltak írva, egyik oldalon is, másik oldalon is (mi-ze u-mi-ze hém ketuvim).10 Az írás isteni voltának mozzanatát az elbeszélés ismétléssel is hangsúlyozza: „Az írás (miktav) Isten írása, ez (van/volt) bevésve (hárut