.jpg)
Nemsokára megjelenik!
András Ferenc: A kommunikációs tér filozófiája
A jelentés-szkepticizmus a XX. század közepétől, különösen Wittgenstein és Quine, majd Putnam és Kripke munkásságának eredményeképp került a nyelvfilozófusok érdeklődésének előterébe. E nevek kapcsán a szkeptikus érvelés három alapvető irányvonala rajzolódott ki: Quine-nak a fordítás meghatározatlanságáról szóló érve (1960); Putnam skolemizáló kételye (1980); Kripke Wittgenstein olvasatából kifejtett szabály-szkepticizmusa (1982). Jelen kötet ez utóbbival foglalkozik. Wittgenstein a szkepticizmus olyan formáját fedezte fel, melyet Kripke a legradikálisabb és legeredetibb szkeptikus problémának tart. E problémát Kripke paradoxon formában fogalmazta meg, új megvilágításba helyezve és újra tematizálva a realizmussal kapcsolatos lehetséges álláspontokat, komoly zavart okozva az igazságfeltétel elméletekben, az erre épülő szemantikában, s a referencia kérdéskörét sem hagyta érintetlenül. A kötet Donald Davidson filozófiájának keretei közt vizsgálja a Kripke-Wittgenstein-féle szabály-szkepticizmus feloldási lehetőségét. A mű címét adó A kommunikációs tér filozófiája Davidson filozófiájának az a része, amelyre alapozva (elsősorban a háromszögelési valamint radikális interpretáció elnevezésű elmélet) kiutat találhatunk a szkeptikus útvesztőből.
128 oldal, ár: 1250 .- Ft
RÉSZLET
1.1. A wittgensteini paradoxon
Kripke kiindulópontja a Filozófi ai vizsgálódások következő passzusa:
„201. Paradoxonunk ez volt: a szabály nem tudja megszabni, miképpen cselekedjünk, hiszen minden cselekvésmódot összhangba lehet hozni a szabállyal. A válasz pedig így szól: ha mindegyiket összhangba lehet hozni a szabállyal, akkor szembe is lehet vele állítani. Ezért itt sem összhangról, sem pedig ellentmondásról nem beszélhetnénk.”
Kripke ennek alapján először matematikai formában fogalmazza meg a paradoxont, de ezt a formát később kiterjeszthetőnek és érvényesnek tartja a nyelvi jelentés egészére. Az összeadás műveletét, mint szabályt most a pozitív egész számok párjai közt tekinti defi niáltnak. Nézzük például a következő összeadást és annak eredményét:
68 + 57 = 125
Tegyük fel – folytatja Kripke –, hogy odalép hozzám egy fura szerzet, egy szkeptikus, aki egyszerűen kétségbe vonja az összeadás műveletének metanyelvi jelentését. Metanyelvi, azaz ahol a tárgynyelv alatt – jelen esetben – a pozitív egész számok értendőek, metanyelvi elem alatt pedig az a művelet, amelyet a számok közt végzünk. Elmondja, hogy az összeadás alatt valaha igencsak mást értettek az emberek, mint manapság. Volt olyan időszak, amikor az összeadás ‘+’ jele csak az 57-nél kisebb számokra volt érvényes, míg az 57-nél nagyobb számok esetében az eredmény mindig 5 volt. Kripke használ és azt a ‘quus’ névre kereszteli. Így a meghatározás a következőképp alakul:
x ⊕ y = x + y, ha x, y < 57
x ⊕ y = 5 minden más esetben
Kripke abban látja a szkeptikus felvetés erejét, hogy az összeadás új értelmezése logikailag nem lehetetlen. Márpedig ha ez a helyzet, akkor az első pillantásra őrültnek és botorságnak tűnő szkeptikus értelmezés nem a priori lehetetlen, hanem csakis az összeadás korábbi példáinak, a művelet eddigi, megszokott használatának mond ellent. „Habár a hipotézis merész, nem tűnik a priori lehetetlennek.”
A szkeptikus ugyanis nem a matematikai művelet végrehajtása kapcsán bizonytalanít el, hanem abban, hogy valójában melyik műveletet is szándékoztuk használni: a pluszt vagy a quust? Semmi sem zárja ki annak lehetőségét – folytatja Kripke –, hogy a ‘plusz’ művelet alatt mindig is a ‘quus’ műveletet értettem, de valaminek a hatására (például drog vagy elmebaj) egyszerűen félreértelmeztem azt. Nincs olyan tény a birtokunkban, amely felvilágosítást adhatna afelől, hogy az összeadás műveletének melyik jelentése, melyik használata az igazi: a ‘plusz’ vagy a ‘quus’. Már pedig ha ez a helyzet, akkor a műveletnek lehet harmadik, negyedik s így tovább – meghatározatlan számú értelmezése. A szabálykövetés ezek szerint vakon, mindenféle igazolhatósági alap nélkül történik.
