.jpg)
Radetzky András: A helyi rádió
330 oldal, ár: 3000.- Ft
„Néha nagy dolgok is csendben születnek. Halkan és észrevétlenül. Nem egészen öt évvel járunk a rendszerváltás után egy kellően zűrzavaros és bonyolult országban, dúl a médiaháború… Michael Schumacher megnyeri élete első Formula-1-es világbajnoki címét. A rendszerváltást követően másodszor választ szabadon az ország. A szajoli katasztrófa 31 áldozatot követel. Megszületik a magyarországi helyi rádiózás. Igen, 1994-et írunk. 15 év telt el azóta, és a helyi rádió ez alatt a másfél évtized alatt megalapozta szakmai hírnevét, és komoly médiapiaci tényezővé lépett elő.
Ebben a kötetben megkísérlem összefoglalni mindazon elméleti és gyakorlati ismereteket, amelyek e különleges és szeretetre méltó médiumhoz kapcsolódnak, azaz miként épül fel, hogyan működik ma egy helyi rádió. A kötet szól mind a jelen, mind a jövő médiatulajdonosainak, a gyakorló újságíróknak, vagy az éppen annak készülőknek. Ők azok, akik indikátorai lehetnek egy-egy közösség szellemi és kulturális életének. Nem mindegy tehát, miként sajátítják el ennek az egyedi és összetett műfajnak csínját-bínját. Kölcsönvéve a már ismert terminológiát, a helyi rádiózás pragmatikájának alapjait próbálom megrajzolni.” (A szerző előszavából.)
RÉSZLET
A MÉDIAHÁBORÚ KRONOLÓGIÁJA
Ha 1993 végén, 1994 elején körbetekintettünk Kelet- és Közép-Európán, röviden a következőket láthattuk: Oroszországban az állami televízió összes kulcspozíciójába Jelcin emberei kerültek, „demokratikus cenzúra” zajlott, de ez sokak szerint csak a kisebbik rossz volt. A cseh és morva rádió többnyire politikamentes volt, nem így a három tévécsatorna. A nyugati hírügynökségek ezek stílusát többnyire szolgalelkűnek minősítették. A magántelevíziók még elég ritkán keveredtek politikai és kulturális vitákba, az adóengedélyek kiadását pedig még rosszul szabályozták. Romániában a magánadókat az Iliescu elnök által szervezett kuratórium felügyelte. Mintegy kétszáz – többnyire helyi – televízió, rádió és kábelcsatorna működött az országban.
Az ellenzék és a nemzetiségi tagok a felügyelőbizottság ajtóin kívül rekedtek. Lengyelországban az elnöknek saját stábja volt, és az egyház is különböző előjogokat élvezett, a magánmédiumokat azonban már külföldiek uralták. Az olaszok például 12 helyi állomásban is részt vettek. Az állami oldalon dolgozó operatőrök feketén gyakran besegítettek a versenytárs magáncégeknek. Ez a piaci, etikailag letisztulatlan gyakorlat egyébként az egész térségre jellemző volt. Még a kis piacú Észtországban is már 12 rádióadó működött. Elmondhatjuk tehát, hogy a posztszocialista országokban a magánmédiumok terjedése szüntette meg az állam hagyományos, ideológiateremtő funkcióját. (Zsolt, 2004)
A rendszerváltozást követő első parlamenti ciklusban (1990–1994) a média körüli küzdelmeket leggyakrabban a médiaháború kifejezéssel illették. A magyar médiaháború kirobbanásának a balliberális oldal szerint a konzervatív kormány hataloméhsége volt az oka, utóbbi szerint viszont a posztkommunista pártok viseltettek ellenségesen az első demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben. A háború metafora azt sugallja, hogy ellenségek állnak egymással szemben, ugyanakkor a magyar médiaszabályozás demokratikus körülmények között működik, és maga a médiatörvény is demokratikus értékeket képvisel.
