Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.10.16. 10:10 gondolatkiado

Fejezetek - Cigányokról-másképpen

Címkék: könyv gondolat kiadó kisebbség társadalomtudomány fejezetek szociologia romológia

Cigányokról-másképpen (szerk. Boreczky Ágnes) részlet

Gyereknevelés

Szükségtelen hangsúlyozni, hogy a kutatásban részt vevőket más-más családi viszonyok vették körül (családi rendszer, tekintélyi személyek, családon belüli szereposztás, érzelmi légkör, kommunikáció, büntetés-jutalmazás, ünnepek-hagyományok stb.), miáltal nagyon eltérő módon szocializálódtak. A változatok olyan sokfélék, hogy monografikus feldolgozást igényelnének, e helyt megelégszünk tehát azzal, hogy néhány fontosabb eredményt összegezzünk.

A szakirodalommal ellentétben egyáltalán nem általános, hogy a szülők ne korlátoznák gyerekeiket, vagy hogy tartózkodnának a büntetéstől, a fizikai erőszaktól. Inkább arról van szó, hogy a szülők közt szereposztás van az autoritás gyakorlásában (ahol az apa szigorú, az anya engedékenyebb, és fordítva), vagy ami még fontosabb, a tilalmak a családi értékrend legkritikusabb pontjain lépnek életbe, ott, ahol megszűnik a közvetlen ellenőrzés lehetősége, mert a gyerek kimozog a család-rokonság kötelékéből. Így például még azokban a családokban is, melyekben (a közösségen, rokonságon, családon belül) a gyerekeknek szabad, önálló mozgásterük van, nagyobb lányok esetében erős szülői tilalmak övezik és büntetés követi a fiúkkal való találkozást (nemiség).

Van ugyan példa rá, de a fiúk elsőbbsége sem egyöntetűen jellemző, mint ahogy az sem, hogy a nemi szerepszocializáció a hagyományos módon történne. Nem kérdőjeleződött meg ugyan, hogy a nők elsődleges dolga a családról és a gyerekekről való gondoskodás (így gondolkodik erről a nem cigány népesség döntő többsége is), de a munkamegosztás során a férfiak-fiúk is sokszor bevonódnak a régebben egyértelműen nőinek tartott (...) munkákba (takarítás, főzés stb.).

Az irodalommal és a hiedelmekkel ugyancsak szemben, mintha az iskolához való viszony is másként alakult volna. Azzal együtt, hogy a tanulásnak eltérő a perspektívája még az analfabéta szülők is fontosnak tartották, hogy a gyerekek iskolába járjanak, és tanuljanak, a tanultabbak közül pedig többen rendszeresen ellenőrizték a leckét. Nem tudni, hogy a szülői és gyerekszerep változásának tudható be (modernizáció?), vagy másnak, de nem egy szülő a köteles idősebbeknek kijáró tisztelet elé helyezte a szeretetet, érzékenyen követi gyerekei növekedését, azok életkori problémáit, és az életkorral párhuzamosan differenciáltan alakítja a határokat és az elvárásokat stb.

Ami úgy látszik, mind a zalai, mind a budapesti családok időtálló közös vonása, az a féltés (a családon kívüli világ veszélyeitől, a rossz hatásoktól, a rossz társaságtól), illetve az, hogy a rokon felnőtteknek és/vagy a nagyobb rokongyerekeknek (unokatestvérek) – nagyobb testvéreknek (amint már említettük) fontos szerepük van a kisebbek felügyeletében, segítésében.

A következő hosszabb interjúrészletek, miközben az elmondottakat illusztrálják, bemutatnak három családot. Az elsőben a szerepeket és a korlátokat a hagyomány jelöli ki, a másodikban a határokat a féltés szabályozza, és a szeretet szerez nekik érvényt, a harmadikban pedig a szabályokon túl a belátáson és azonosuláson alapuló interiorizáció is a nevelés fontos része.

1. A hagyomány szorításában

„Anyám anyja… úgy éltek, hogy amíg még élt a nagyapám, ők is zenélésből éltek, meg mellette kereskedtek. Ugyanúgy apámnak a családja is. Ezt úgy kell elképzelni, hogy nagyapám meg a nagyanyám, anyám meg apám… egy családba mentek férjhez meg nősültek. Tehát itt volt egy lány, itt volt egy fiú, összeadták őket, és mi vagyunk belőlük. Tehát az unokatestvéreim… (…) Anyám az nem foglalkozott velem, megszült és egyből le is mondott rólam. Apám meg férfi, hát mit tudjon velem csinálni… megnősült. (…) Apámnak az apja zenész cigány, és ők szégyellték, hogy a faluban hírül megy, meg mindenhol, hogy az unokája intézetben van, és akkor kivettek.

Apámat nem is szerették úgy… nagyapámék. Hogy ilyen hülyeségeket csinált. Nehezteltek rá ezért… Engem szerettek. A maguk módján. Már öregek voltak ők is. (…) Hát úgy szerettek, meg arra törekedtek, hogy mindent megadjanak. Szerettek. Mamám vitt engem magával sokszor a kertbe dolgozni, ültetni, gyomlálni, kapálni. Mondjuk én iskolába jártam, amikor hazamentem, akkor (neki kellett) az állatokat becsukni, összeszedni, takarítani, segíteni a mamámnak, mert ő meg mindig ment árulni, meg főzött. Amíg a nagyapám élt, fát vágott, a kertben rendet tett az állatok körül. Mindig ő szokta a malacokat levágni, meg úgy általában döntött mindenben, hogy legyen. (…)

Ami nekem úgy tetszett, amikor kicsi voltam, amikor mentünk ki külföldre. Jártak a mamámék Lengyelországba pulóverezni, Romániába, Csehszlovákiába, Németországba. (…) Tehát lepedő, ékszer, arany, épp, amit lehetett a vámon áthozni, ők vittek-hoztak, vittek-hoztak. Magukkal vittek. (…) Úgy kell elképzelni, hogy volt a nagyapám, és akkor neki volt a kilenc gyereke. Ebből három nem az övé volt, a többi az övé volt. És ugye ő volt a főnök, ő parancsolt mindenkinek. Mindenki azt tette, amit ő mondott, és mindenki ahhoz nősült, akit ő mondott. (…)

Az egyik fia prímás volt, a másik bőgős, a harmadik cimbalmos, a negyedik klarinétes, tehát mindegyiknek megvolt a családban, hogy mit csinál, meg ilyen hasonlók. És abból éltek, hogy mentek lakodalomba, búcsúba, keresztelőbe, bármi volt, mindig őket vitték. (…) A lányoknak az volt a dolga, hogy segítsenek a ház körül… ők nem zenéltek. Senki. Csak a fiúk. Az ünnepeken úgy kell elképzelni, hogy a nők meg a férfiak… különváltak. Teljes mértékben különváltak, a férfiak azok ittak, beszélgettek, kártyáztak, pipáztak, mindent csináltak, a nők azok meg főztek, beszélgettek, fogták a gyerekeket.

Ameddig élt a nagyapám, neki volt tekintélye. Meg a mamámnak. Merthogy ők voltak a legöregebbek. (…) Mindenkinek megvolt a kis családja, tehát megnősültek, gyerekük lett, és akkor náluk is ugyanúgy. Tehát az ember parancsol, a nő takarít, főz. (…) Az unokatestvéreimmel szerettem együtt lenni. Mentünk játszani, mentünk fára mászni, szőlőt szedni, szilvát, körtét, épp milyen kedvünk volt. De a nagyszüleim nem engedtek fiúzni, nem engedtek fiúk társaságába… És tizenöt éves voltam. Hát, elvárták, mamám azt mondta, hogy ő már nem fog tartani, már nagy vagyok. Tehát saját magamnak kellett gondoskodnom mindenről. Eljöttem. Nem volt sem iskolám, se munkám… nem tudtam úgy boldogulni”.

Féltés – gondoskodás – szeretet

„Anyukámtól jobban féltem, mint apukámtól. (…) Tizenöt, tizennégy éves voltam, vagy inkább még tizenkettő, nem tudom… nem engedett moziba el. Á, nem. Nagyon fogtak, moziba se. (…) Kéreckedni kellett. Hattól, nem tudom, mettől, négytől volt régen a mozi… ha tíz percet késtem, már kikaptam anyukámtól. (…) És akkor volt egy szüreti bál lent vidéken, lehettem olyan tizenhárom-tizennégy éves, szüreti bál volt, és a mozi előtt jöttem el. Volt egy harmonikás, Sanyi bácsinak hívták, meg egy dobos, meg egy trombitás … és a dobos berúgott. (…)

Hát nagy mulatság volt, szüreti bál… nagyon tartották. És hát arra mentem, szünet volt, oszt meglöktem így a dobot, Sanyi bácsi meg mondja, hogy na, jó fiam, hogy jöttél. Tudsz egy kicsi dobolni? Hát persze. És ezért nem értem haza. Anyám meg jött föl, hogy hol vagyok. Rendesen nagy mulatság volt, mutatták, hogy hogy kell csinálni a dobot, zenélni. (…) Nem vettem észre, hogy anyukám jött föl a fakanállal utánam. Hát te itt vagy, puff, összevissza vert. A harmonikás mondta, ne bántsa a dobosunkat, mama, hagyja, mi lesz velünk. Azt mondja, mit képzel maga, gyereket befogni, éjszaka? Hagyja itt, azt mondja, anyám meg hazavitt, vége is lett a mulatságnak. Ilyen volt, nagyon féltett anyukám. (…)

Apám… gyerek voltam, mindent megvett. Családom volt már, muzsikáltam itt. (…) Nagyon jól kerestünk, egy udvarban laktunk, és hiába volt pénzem, meg minden, azt mondja, na, fiam gyere csak. Mondom, mi van? Beledugott a zsebembe pénzt apám, kimentem, anyám is még külön. Hát mondom, anya, nekem nem kell. Vedd el, azt mondja, sose tudod, mi van. (…) Apám csak azért haragudott, hogy kimaradok. (A zenészek – itt Pesten – nem úgy voltak, például mint vidéken, nem mehettünk, hiába volt tizenkét órakor záróra, nem mehettünk haza, míg egy vendég volt… Nem volt ehhez hozzászokva apukám. Vidéken ott fél tizenegykor vagy tizenegy órakor záróra volt, és már otthon voltam. Ez nem volt így Pesten. Ez bosszantotta, mondta, már kimaradtál. Dehogy maradtam…) (…)

Mindig éreztem, hogy támogatnak. Annyi hangszert vett, hogy borzalmas. Azt mondta, ilyen is akarok lenni, olyan is, dob, minden volt nekem. Aztán a családnevelésben. Ment a piacra, ugyanúgy vásárolt, hiába volt pénzünk. Ugyanúgy hiába a feleségem is ment, hogy itt van, megvan, ne, ugyanúgy vásároltak nekünk is, a gyerekeknek is” (B. L. idősebb nyugdíjas zenész)." 

Érzelmi függőség – bensőség – azonosulás – interiorizáció

„Olyan kapcsolatunk van mind a hármunknak a szüleinkkel, mint a legjobb barátnők… Nálunk nincs tabu, tudom például, hogy úgy ismerkedtek meg, hogy egy iskolába jártak, anyu fogta meg magának aput, apu hegesztőnek tanult, anyu varrónőnek. (…) A nagyszülők már ismerték egymást, mert anyukám részéről a nagymamám, és apukám részéről a nagypapám együtt dolgoztak. Szóval ők már korábban ismerték egymást. (…) A nagyszülők beszélték meg, hogy összeházasodnak. Anyuéknak nem volt beleszólásuk. Akkor negyven éve ez volt a szokás, pláne nálunk romáknál… Fiatalok voltak (a szülők), azért van köztünk ilyen jó kapcsolat. (…)

Jártam óvodába, anyu általában otthon volt velem, apunak három fiatal testvére van, a legkisebb kilenc évvel fiatalabb, ő járkált utánam. (…) (Apu szülei is sokat dolgoztak, ő volt otthon a 4 öccsével.) Először, mikor megszülettem, még előtte mamáméknál laktunk (mármint a szülei) …akkor vettünk egy kis parasztházat, aztán mikor megszületett a húgom, akkor építkeztünk, egy teljesen újat, egy kétszobásat építettek anyuék, amikor megszületett a húgom, újra lebontottuk a házat, három szoba, minden. (…) Mi mindig egy szobában aludtunk… Próbáltam, mikor nagyobb voltam, hogy külön megyek a nagyszobába, de nem tudtam elaludni. Visszamentem. (…) Minden közös volt. Az illatszerek, mindenkinek más volt. Kis apróságok, plüss vagy kulcstartó, ruhanemű, azt mondtuk, az enyém, de mindig minden a közösben volt. (…)

Volt egy kis kertünk, virágoskert, meg zöldségeskert, az udvart együtt csináltuk. Esténként meséltek, akkor még az a diavetítő volt, akkor vetítettek nekünk… Mamáméknak is kertjük volt, ott segítettünk, mamám nagyon szereti a háziállatot, nagyapám rajong a nyulakért, van kis kecske, kiskorunkban mi etettük. (…) Nagybátyáim is be voltak fogva. Főzésbe nem, takarításba igen. Mi… anyu szerette, ha ott sündörgünk… Anyu dolga volt a főzés, a házimunka, apué a kert, udvar, a kerítés előtt az út. (…) Felkeltünk, ágyunkat megcsinálni, elpakolni a cuccainkat, 10 éves koromig anyu készítette ki a ruháimat, aztán már nem, csak megnézte, hogy kilóg-e a derekam. (…)

Mikor iskolába kerültünk, akkor a tanulásban anyu segített, de ha verset kellett tanulni, akkor apu. Anyuval muszáj volt tanulni. Mindennap ellenőriztek, még középiskolában is, a húgomat már nem, de én igényeltem… Én úgy voltam megnyugodva, hogy igen, akkor én ezt tudom. (…) Legelőször anyukámékkal mentünk diszkóba, én voltam 14, a húgom 12, aztán apu kísért, majd ő lemaradt, aztán a nagybátyáim, apu testvérei, aztán a barátnőmmel mentem. (…) Anyuéknak… nyugodtabb volt, ha ott volt valamelyik nagybátyám… Utoljára 19 éves koromban is velünk jött, mikor neki kedve volt. (…) Apu végtelen aranyos, mosolygós, bármit megtenne értünk, nem emlékszem, hogy valaha haragudott volna… Anyu úgyszintén, a családért bármit, de könnyebb volt megharagítani. (…)

Elég rossz kamasz voltam, majdnem mindenhetes volt, hogy bocsánatkérő levelet írtam neki. Azzal büntetett, hogy nem szólt hozzám. Annál rosszabb nincs. Aztán elhagytam, hogy megsérteném. (…) Beszélgettünk mindenről, mindennapi dolgokról. Bármi, ami aznap történt. Leültünk mind az öten, és megbeszéltük a konfliktusokat, ha köztük volt probléma, mi hárman leültettük a két szülőt, hogy lássuk csak mi a probléma. (…) Gondolom, aput is így nevelték. (…)

Mikor kezdtem kamaszodni, akkor lett az első barátom, és anyu nem engedett el, azt hittem, összedűl a világ, viszont belátom, hogy igazuk volt. (…) A gimnáziumba az osztályfőnöknek az volt a szokása, hogy lemásolta a naplót, és hazaküldte. Volt hét egyesem, anyu meglátta, és akkor egyszer hét pofont kaptam. Rögtön utána leültünk, és megbeszéltük, így térített el a kamaszkortól” (H. A. 21 éves lány, dolgozik és még tanul).

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr501453686

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.