Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.10.22. 10:26 gondolatkiado

Fejezetek - Gladiátorok

Címkék: könyv gondolat kiadó tortenelem fejezetek electa

Fik Meier: Gladiátorok (részlet)

EGY NAP A COLOSSEUMBAN

„Mert ez a nép már rég – amióta vevő szavazatra nincs – túltette magát minden gondon, s akitől rég vesszős bárd, sereg és hatalom függött, ma egészen meglapul és csak e két dolgot kívánja szorongva: cirkuszt és kenyeret…”

A gladiátorjátékokat falragaszokon hirdették ki. Ezekből az általában szépen megfestett hirdetésekből az is kiderült, hogy milyen alkalomból rendezik meg a játékokat, és hány gladiátor és vadállat fog szerepelni. Pompejiben fennmaradt néhány ilyen falragasz. Közülük az egyiken a következő szöveg olvasható:

„Húsz pár gladiátor, D. Lucretius Sater Valens, Nero Caesar Augustus örökös papjának tulajdona, és tíz pár gladiátor, fiának, D. Lucretius Valens tulajdona, fog április 8., 9., 10., 11. és 12-én Pompejiben megküzdeni. Vadállathajsza is lesz a törvény szabta kereteken belül. Az ülőhelyek fölött védőponyva lesz.”

Nem tudjuk, hogy pontosan mennyibe került egy napijegy, de a római lakosság többsége valószínűleg képtelen lett volna megfizetni a jegy árát. Hogy a társadalom alacsonyabb rétegei is tömegesen vehettek részt az eseményen, az annak köszönhető, hogy a jótevő szerepében tetszelegni kívánó császár, szervező vagy egy tehetős szenátor ingyenjegyeket bocsátott a rendelkezésükre. A helyeket nagyjából úgy oszthatták el, ahogyan az a Caligula által a Circus Maximusban Drusilla nővérének esküvője alkalmából rendezett nagyszabású állathajsza során történt. Az előadás előtti este Caligula ingyenjegyeket helyezett kilátásba, aminek hírére több ezren siettek a jegyosztás helyszínére, remélve, hogy kegyes lesz hozzájuk a sors.

Egy látványos gladiátorviadal jóval nagyobb vásárlási kedvet válthatott ki, mint bármelyik Circus Maximusban rendezett verseny, hiszen lényegesen ritkábban tartottak gladiátorjátékokat, mint például kocsiversenyeket, és a Colosseum a maga ötezer férőhelyes kapacitásával sokkal kevesebb látogatót tudott befogadni, mint a bő kétszázezer férőhellyel rendelkező Circus Maximus.

A Colosseum egynapi programja általában a következő részekből állt: a reggeli órákban állatviadalokat rendeztek, melyek után közvetlenül a venationes, az állathajszák következtek. A déli órákban a bűnözők és a szökött rabszolgák kivégzései zajlottak, olykor könnyedebb számokkal: atlétikai versenyekkel és komikus darabokkal váltakozva. Délután jött csak a fő műsorszám, a gladiátorviadal. Jó lenne, ha ezt az órákon át zajló hosszú programot elejétől a végéig részletesen le tudnánk írni, ahogy egy sportújságíró közvetlen közelről közvetíti az eseményeket, de ehhez sajnos nem áll elég információ a rendelkezésünkre. Be kell érnünk ókori szerzők töredékes leírásaival.

Bár e szerzők említést tesznek az összecsapásokról, és valamelyest érzékeltetik a Colosseumban uralkodó hangulatot, miközben nem rejtik véka alá a szimpátiájukat vagy antipátiájukat sem – például csodálattal nyilatkoznak egy-egy a halállal rettenthetetlenül farkasszemet néző gladiátorról, vagy beszámolnak a harcosok utolsó pillanatairól –, nem tudósítanak magukról a küzdelmekről, nem beszélve a Colosseum egy egész napjának programjáról. Egyedül a már néhányszor idézett Martialis ír átéléssel a viadalokról, de a Látványosságok könyvében elsősorban a pikáns részletek és a valószerűtlen történések érdeklik, s a gladiátorviadalok helyett szívesebben ír az ember és állat közti küzdelemről.

A többi szerző a kívülálló pozíciójából számol be egy olyan világról, amelyben idegennek érzi magát. Össze kell tehát kapcsolnunk a különböző szerzők különálló kijelentéseit, és azokat a falfestményeken, mozaikokon és domborműveken szereplő ábrázolások fényében kell vizsgálnunk. Ha az utóbbiakat aprólékos szemlének vetjük alá, nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a korabeli művészek sokkal inkább azonosultak a Colosseum világával, mint az írók. Rendkívüli drámai érzékkel jelenítik meg a gladiátorok erejét, sebezhetőségét és kétségbeesett helyzetét.

A legtöbb ilyen jellegű mű egy pillanatképet ábrázol: egy teljes harci díszben pompázó győztes gladiátort, a vesztes harcos utolsó pillanatait, vagy egy vadállatot, amint épp áldozatára veti magát, vagy halálos sebet kap. Az egyik fennmaradt mozaik kitűnik a többi közül. Ezt az ókori Leptis Magnától nem messze fekvő líbiai lelőhelye után Zliteni Mozaiknak nevezik (21., 25–26., 28. kép). Keletkezésének ideje máig vitatott, valamikor az 1. század végétől a 3. század elejéig tartó időszakra tehető, s egy tehetős férfi villáját díszítette. A hatalmas, 4 × 3,5 méter területű színes mozaik szélein egy gladiátorjáték teljes programja látható. Az ábrázolás megdöbbentő kifejezőerővel és képzeletgazdagsággal tárja a szemünk elé a vadállathajszákat, állatviadalokat, kivégzéseket és a gladiátorviadalokat.

A DÉLELŐTTI MŰSOR: HAJSZÁK ÉS ÁLLATVIADALOK

A Colosseum már pirkadatkor félelmetes benyomást keltett. Miközben a több ezer néző a helyét kereste, az aréna alatti ketrecekből elefántok trombitálása, kutyák és farkasok vonítása és ugatása, tigrisek és oroszlánok üvöltése hallatszott fel. Majd eljött a pillanat, amikor felvonták a ketreceket, és az állatokat a keskeny folyosókra terelték, amelyek az arénába nyíló csapóajtókhoz vezettek.

A ketreceket olykor már az előadás előtt a pódium falának mélyedéseibe helyezték, és az állatokat innen engedték szabadon. Soha nem lehetett előre tudni, hogy az állatok azonnal támadnak-e, vagy az ismeretlen környezet, az üvöltő tömeg és a sötétben töltött hosszú idő utáni hirtelen napfény hatására elbátortalanodnak. Néhány feljegyzés arról számol be, hogy némely vadállat a félelemtől megmerevedve teljes apátiát tanúsított. Ilyen esetekben a felügyelők egy köteg égő szalmával vagy izzó piszkavasakkal hadonászva igyekeztek feltüzelni az állatokat.

A délelőtti műsor három részből állt: először voltak az állatviadalok, aztán cirkuszi mutatványok következtek, legvégül pedig az állathajsza. Az állatok közti összecsapások sorrendje minden alkalommal meglepetés volt. Ugyan a műsor plakátján felsorolták, hogy milyen állatok fognak szerepelni, azt nem árulták el, hogy milyen párosításban eresztik majd őket össze egymással. A korábban említett Zliteni Mozaikon a lehetséges párok közül láthatunk egyet.

Az ábrázoláson egy medve és egy bika szerepel, amelyeket egy lánccal és egy kötéllel kötöztek egymáshoz, miközben egy feltehetően vadállatok általi kivégzésre ítélt meztelen férfi egy kampóval az állatokhoz siet, hogy szétválassza őket, ami után elkeseredett harc kezdődik (21. kép). A medve-bika párosítást gyakran említik a különböző források, valószínűleg ez a párosítás garantálta a látványos összecsapást.

Amennyire lehet, még ezeknél is látványosabbak voltak azok a viadalok, amelyeket a költő Martialis említ, s amelyek során bika elefánttal, oroszlán leopárddal és orrszarvú bölénnyel küzdött meg. A harcból győztesként kikerült állat azonban nem számíthatott kegyelemre. Ha nem halt bele a sérüléseibe, akkor a vadászok végeztek vele, kivéve azt a néhány állatot, amelyek a következő napon még egyszer bevethetők voltak. Mikor a szervezők megítélése szerint már elég volt ebből a fajta viadalból, akkor szelíd, idomított állatokat küldtek az arénába, amelyek könnyed szórakoztatásról gondoskodtak.

Ifjak táncoltak bikák hátán, elefántok tánclépéseket lejtettek, kötélen lépkedtek vagy az arénában ettek, és idomított leopárdok, tigrisek, medvék és vaddisznók egy páncélzathoz hasonló öltözékben gladiátorviadalokat imitáltak. A „természet legyőzése” jelentette a csúcspontot. Ekkor különböző fajta nyulakat küldtek az arénába, amelyeket idomított oroszlánok, tigrisek és kutyák vettek üldözőbe.

Ez vadászatnak álcázott játék volt: a ragadozók elkaptak egy nyulat, majd hagyták újra elmenekülni, aztán ismételten elkapták, és az őrzőiknek úgy adták át, hogy nem esett bántódása. Olykor még egy idomított állat szereplése is balul sülhetett el, ha például egy üldözőbe vett hatalmas medve hirtelen támadója ellen fordult, és csapásaival halálra sebezte.

A költő Statius (Kr. u. 1. század vége) meséli el egy idomított oroszlán történetét, amely a nézők nagy bánatára megfeledkezett természetes vadászösztönéről, és egy már menekülő, de időközben feldühített állat támadási ösztönének esett áldozatául:

Megszelidült ős vérszomjad – neked ez mire volt jó?

Emberölésről, vad bűnről volt haszna leszoknod?

Lesni vezényszavakat, s félőn gyengébbet uralni?

Megszoknod, hogy a ketrecből kieresztve a börtön

vár ismét, oda kell majd önként hagynod a prédát,

s hagyni a szádba dugott kezet is, nem csapva fogad rá?

S most, óriási vadak kitanult megölője, kimúltál!

Nem massyl csapatok zártak szűk körbe, halálra

nem hajtók dárdája döfött félelmetes ugrás

közben, s nem hulltál rejtett nyílásu verembe –

egy hátráló vad győzött le! Kitárva a gyászos

ketrec, s tombol a zárt kapujú fülkékben a máskor

csendes oroszlánhad, hogy ilyen bűnt tűrt el a végzet.

Mind lógatja sörényét, s hogy vonszolnak, a látványt

szégyellvén, homlokbőrét rávonja szemére.

Ám téged nem vert le az új szégyen, hogy először

ért a döfés: bátran küzdtél, s már-már a halálban

újra kigyúlt bátorságod, s mindjárt haragod sem

hátrált ott meg egészen. Mint a vitéz, aki tudja,

hogy sebe mennyire mély, s a halál küszöbén is az ellent

hajtja, s emelve kezét lehanyatló karddal is űzi:

régi tekintélyét vesztvén így vánszorog ő is,

s bőszen nézve az ellenség s lélegzet után kap.

Ám ha levert is a váratlan vég, nagy vigaszodra

szolgálhat, hogy a nép s az atyák, minthogyha elested

nagy hirü vivóé lett volna a gyilkos arénán,

úgy gyászoltak, s hogy bár sok Scytha-földi, Pharosból,

Rajna vidékről vagy Libyából jött vad is elhullt,

miknek veszte alig kár, árnyba csupán egy oroszlán

vonta kimúltával nagy Caesarunknak az arcát.”

A „császár legyőzi a természetet” műsorszám jelentette az átmenetet a délelőtti program következő részéhez, az állat és ember közti összecsapáshoz, a venatióhoz. Ebben a vadászoknak (venatores) és a vadállatokkal szembeszálló harcosoknak (bestiarii) jutott a főszerep. A Kr. e. 2. és 1. században még nehezen lehetett őket a többi gladiátortól megkülönböztetni, hiszen ők is fémsisakot, lábszárvédőket és kardot viseltek, de a császárkor kezdetétől, mikortól is az állathajszákat és a gladiátorviadalokat egy napon és ugyanabban az arénában rendezték meg, már csak egy tunikaszerű öltözéket, továbbá lábszárvédőt viseltek, és kizárólag vadászdárdával harcoltak. A 2. században újra megváltozott a felszerelésük: ekkortól kezdve mellvérttel védték a testüket, és pajzzsal és karddal harcoltak.

A vadászok fellépése ártalmatlan állatok tömeges vadászatával kezdődött. Ennek során rengeteg struccmadarat, antilopot, gazellát, szarvast és szamarat hajtottak keresztül az arénán és ejtettek el. Egy idő után tetemekkel tarkított vérvörös térré vált az aréna. Istállószolgák siettek feltakarítani az elhullott tetemeket, és kicserélni a szennyezett homokot. Mikor az aréna ismét tisztának volt mondható, újabb mészárlás kezdődött. De most már nem a védtelen állatok következtek, hanem a „vadon urai”: medvék, tigrisek, leopárdok, oroszlánok és elefántok. A küzdelmek rendszerint az állatok halálával végződtek, olykor előfordult azonban, hogy egy vadász vált a dühöngő állatok áldozatává. Ez nem számított: a küzdőteret újra megtisztították, újabb állatokat hajtottak az arénába, és ez így folytatódott egészen a déli szünetig.

Néhány császárnak semmi sem volt drága a látvány fokozása érdekében. Septimius Severus 203-ban császárrá válása tizedik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekre nagyon különleges műsorszámmal állt elő. A küzdőteret egy óriási hajóvá alakíttatta át, amelyben négyszáz vadállat várakozott. Mikor a császár jelt adott, egy megrendezett hajótörésre került sor. Miután a hajó szétnyílt, minden állatot kivontattak. Az arénát egyszeriben ellepték a medvék, bölények, párducok, nőstényoroszlánok, vadszamarak és struccmadarak, amelyek keresztül-kasul rohangáltak egymáson. Ezután érkeztek a vadászok, akik a nézőközönség hangos biztatása közepette felhajtották és elejtették az állatokat.

A rómaiak minden egyes állat meggyilkolásában a civilizált római világ zabolátlan természet feletti hatalmának bizonyítékát látták. De biztosan volt néhány olyan pillanat, amikor még a legádázabb Colosseum- rajongónak is elege lett az erőszakból, és a szerencsétlen állatok együttérzést váltottak ki belőle."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr131460750

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.