Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.10.28. 13:05 gondolatkiado

Ízelítő - A tetthely beszél

Címkék: könyv regény gondolat kiadó szépirodalom ízelítő katalógus 2009 2

Juhász Júlia: A tetthely beszél (részlet)

– A tetthely beszél. Mindig ez volt az alapelvem. Az én feladatom, hogy a helyszint kivallassam. Ha ettől eltérek, az időfecsérlés, és az időfecsérlés több, mint bűn: hiba. Saját magamnak kell átélnem, mi történhetett a postakocsi végállomása és a Rózsa utcai postahivatal közötti útvonalon.

Megtudtam, hogy a szóban forgó jármű indulási ideje tizennyolc óra. Ott voltam hát a Keleti pályaudvarnál délután hatkor, és állomásról állomásra követtem kerékpárommal a Rába tehergépkocsi útját. Ahol a postakocsi megállt, ott én is leállítottam a bringámat, és a falnak támaszkodva – mintha várnék valakire – figyeltem, hogy a postakocsi és a postafiók között mi történik.

Háromszor tettem meg ezt az utat, és arra jutottam, hogy a postakocsiból kiszedni valamit kemény dió, de nem feltörhetetlen. A kísérő ugyanis nem mindig zárta kulcsra a lemezajtót: volt, amikor csak a lakatot pattintotta a zár fölé fölszerelt acélpántra. A pilóta pedig egyszer előírás szerint, éberen figyelte a postakocsi utca felőli oldalát – ahol a két lemezajtó őrzi a „kincseket” –, míg máskor a pilótaülésen vagy a szemközti ház falához támaszkodva pihent, nézelődött. Hogyha úgy teszi a dolgát, ahogy a nagykönyvben meg van írva, óhatatlanul észre kell vennie, ha valaki a lemezajtó körül ólálkodik, hát még, ha ki is nyitja azt. Fülön csípi a pasast, és rendőrkézre adja.

Ahogy mindezt az egyik postafiók előtt végiggondoltam, láttam, hogy a kísérő visszamegy a pilótafülkébe – a lemezajtót ezúttal se zárta be. Megint kerékpárra kaptam, és mentem a kocsi után, de magamban folytattam a gondolatmenetet.

A tettes nem mehetett vaktában a lemezajtóhoz, előbb körül kellett néznie. Látta, hogy nem zárták kulcsra az ajtót. Így mikor a kísérő elindult a postahivatal felé, ő is elkezdhette a maga dolgát. Persze, ha van egy kis esze – és ennek lehetett, mert amit eltervezett, az sikerült –, már előre megállapodik valakivel, hogy álljon a sarokra, és füttyszóval jelezze, ha nem ajánlatos elindulni a postakocsihoz.

A következő postafióknál éberen figyeltem a kísérő minden mozdulatát. A legfontosabb az volt, hogy megnézzem az órámat, mikor a kísérő bement a postafiókba, és akkor is, amikor kijött onnan. Mennyi időt töltött el odabent?

Annyi volt az egész, hogy átvett egy nagy csomagot, aztán sarkon fordult, és kint is volt az utcán. Alig pár pillanatot töltött csak a postahelyiségben, ez túl kevés idő a tolvajnak a cselekvésre. És amikor a pénzes postazsákot hozza ki?

Megint az órámra néztem. Ez már tovább tartott. Megfigyeltem, úgy tizenöt másodperce volt a tettesnek arra, hogy végrehajtsa, amit eltervezett. A tizenöt másodperc is nagyon kevés. Hisz ezalatt a betörőnek oda kell érnie a kocsihoz, le kell vágnia a lakatról a pántot, ki kell hajtania a lemezajtót, kivenni a Wertheim-szekrényből a pénzzel teli zsákot, majd felpattanni a kerékpárra, és szélsebesen eltűnni a színtérről, mert amikor a kísérő kilép a posta ajtaján, neki már árkon-bokron túl kell lennie.

Á, nem. Ez lehetetlen!

De mégsem lehetetlen, mert az az ember megtette.

Tény, hogy akkor a tettes csakis egy igen ravasz, találékony és mindenekelőtt boszorkányosan ügyes fickó lehetett. Efféle varázsos személyt kell hát keresnem, elsősorban a bugázók között, mert ez az elkövetési mód leginkább nekik áll kézre.Mikor mindezt átgondoltam, úgy láttam, most jött el az ideje annak, hogy áttanulmányozzam az égig érő aktahegyet.

Kinyitottam az egyik dossziét. Helyszínelések, környezettanulmányok, sokféle adatgyűjtés, jelentések tömkelege. Lapoztam, lapoztam, nem nagy kedvvel, őszintén szólva. Tele volt már a hócipőm a próbálkozásokkal, melyek a semmibe vezettek – de aztán megláttam egy nevet, ami után nem lapoztam tovább. Nyitva maradt a dosszié, és este még mindig előtte ültem, és spekuláltam.

Bubcsó József. Sokat hallottam róla. Azt mondták, hogy csodákat művel a kerékpárjával, fellépett a cirkuszban is. De még nagyobb csodatett volt, ahogyan kifogott nyomozókon, bírákon, mindig valahogyan más irányba hamiskodva az ellene szóló vádakat. Nem tudták őt hazugságon kapni.

Akármi legyek, ha ez nem az én emberem. Vagyis, hogy ne túlozzak: lehet, hogy ő az. Ez a Bubcsó József nevű bútorszállító munkás – megnéztem a dátumot – nem sokkal a postazsák elzabrálása után egy mocskos, meszes talicskában tolatta magát valami szakadt fazonnal. Közben teleszórta a járdát meg az úttestet tízforintosokkal, és pálinkától fűtött hangon egyfolytában azt kiabálta: – Én nagyon szeretem a Gyöngyvirágot!(Ez a lány – később megismertem – húsz évvel fiatalabb volt Jóskánál.)

De honnan volt Bubcsónak ennyi kidobni való pénze? Az a kolléga, aki énelőttem nyomozott az ügyben, elfogadta azt a magyarázatot, hogy Bubcsó erős ember, és a nehéz bútorok szállításával sokat keres. Megengedheti magának, hogy amikor be van csiccsentve, ilyen badarsággal múlassa az időt. Nos, itt buktak meg a budapesti kollégák, azzal, hogy elhitték Bubcsó Jóska meséjét. Nem kellett volna abbahagyni a nyomozást, amíg nem derül ki fehéren-feketén, hogy került az a tömérdek pénz ehhez a fickóhoz. Bubcsó Jóskát ezután nyugton hagyták, a kutya se foglalkozott vele. Hisz vallatták jobbról is, balról is, de ártatlannak találtatott.

Hogy valóban az volt-e? Mit tudom én!

Isten bűnömül ne vegye, a júliusi forróságban, amikor a hőségtől egészen kiszáradt a szájpadlásom, és egyfolytában ittam volna a különböző folyadékokat, nem volt kedvem az egész dologhoz, inkább a strandra mentem volna ki.

Kerestem a kibúvókat. Úgyse bírok én a Bubcsó Jóskával. Eddig még senki se bírt vele, hát miért éppen én tudnék kicsalni tőle egy vallomást? Nincs fogódzóm – akkor meg, minek? De ezek üres kifogások voltak, mert ha pár lépést teszek, máris meglesz a fogódzó, amibe kapaszkodhatom. És csakugyan… Kettőt lapoztam… és ott volt a fogódzó a szemem előtt.

Jóska lánytestvére, Bubcsó Kornélia ellen a VI. kerületi rendőrkapitányság a napokban indított vizsgálatot. Mindjárt elmúlt a depressziós hangulatom. Visszapörgettem mindent, amit ebben az ügyben megtudtam, átgondoltam – és máris megszületett az első elhatározásom: most mindjárt elindulok Kornélia után, vele és csakis vele foglalkozom, míg kezemben nem tarthatom a beismerő vallomását. De mit követett el Bubcsó Kornélia?

Véletlenül találkozott egy távoli ismerősével, aki panaszkodott, hogy útlevélkérelmét elutasították. Miért? Mit várt? Az ötvenes évek közepén! Csak úgy? Hogy se futballista, se operettprimadonna, se ügynök – szóval semmi sem predesztinálta erre. Ő csak egy kistisztviselő volt, aki még sohasem lépte át Magyarország határát. De nagyon szerette volna átlépni. Legalább egyszer. Nelli úgy forgatta a beszédet, hogy az ismerős azt hihesse: a rendőrségen dolgozik. Belevaló csajnak látszik – gondolhatta a „tisztességes” kistisztviselő –, ismerheti a kerülő utakat. És legott körülírta, hogy hálás lesz, és így, meg úgy… de Kornélia leállította a további dumát.

– Rászán ötezret? Akkor minden oké!

Ötezer forint! 1957-ben! Szép pénz! De a manusznak úgy látszik, megérte. Még akkor sem gyanakodott, mikor Nelli tudtára adta, hogy a rendőrtiszt, aki az útlevelet megszerzi – a nevét persze titokban tartja –, előre kéri az ötezret.

A „rendőrtiszt” századosi egyenruhában ment el a megbeszélt találkozóra. Az ismerős mindjárt le is perkálta a kialkudott összeget. De hol az útlevél? Azt majd Nelli a jövő hét elején házhoz viszi. Eltelt a hét, aztán a következő is, de se Nelli, se útlevél. Ekkor Nelli ismerőse vette a bátorságot, és feljelentette Bubcsó Kornéliát.

Nellit beidézték a rendőrségre. Őrizetbe vették, letartóztatták, majd vádemelési javaslattal az ügyészségre került. De váltig azt állította, hogy véletlenül találkozott a csalóval, azt se tudja, hol lakik. Őt is átverte az az ember, de hát, rendőrtiszti egyenruhában volt. Nem gondolta volna, hogy…

A nyomozó viszont letette volna a nagyesküt, hogy akiről Nelli azt se tudja, hol lakik, nem más, mint a fivére. A Jóska. Elment Bubcsóhoz egy váratlan látogatásra, de nem találta otthon. Másodszor is hiába fáradt. De a harmadik próbálkozásnál az egyik szomszéd arról árulkodott, mióta Jóska tudja, hogy keresték a rendőrségtől, hol itt bujkál, hol ott. Leginkább valamelyik fivérénél – azt is megmondta, hogy most melyiknél lehet. Jóska nem számított rá, hogy itt is keresni fogják, nem fogott hirtelen az agya, hogy mint már annyiszor, valami elfogadható kibúvóval ejtse át a hekust. Hát mit volt mit tenni, összekapta, amit magával vihetett, és engedelmesen követte a zsarut.

A kapu már zárva volt, és amikor a házfelügyelő kiengedte őket, Jóska elgáncsolta kísérőjét – és köddé vált egy pillanat alatt. De mikor a kolléga ismét próbálkozott, Bubcsó nem futott el, szelíd volt, mint a ma született bárány. Na, most mivel akar befűzni? – gondolhatta a nyomozó, de nem tudta meg, mert Jóska mindvégig nyugodt maradt. A szembesítésnél is, csak állt türelmesen. A feljelentő ránézett Jóskára, és értetlenül kérdezte:

– Ki ez az ember? Sohase láttam.

Nem ő volt hát, aki századosnak öltözve zsebre vágta az ötezer forintot. Kidüllesztett mellel sétált ki Bubcsó a kapun, és még neki állt följebb:

– No, most már láthatják, hogy ártatlan vagyok. Mi az istennek izélgetnek folyton?

Hogy akkor miért bujkált, miért szökött meg a nyomozótól? Valami oka csak lehetett erre, mondjuk az, hogy kilopott 230 ezer forintot a postakocsiból.

De most már visszamennék Nellihez. Mert bár biztos voltam benne, hogy Jóska a tettes, hiába: még mindig nem volt ellene se tanúvallomás, se tárgyi bizonyíték. Hanem a nővére majd beszélni fog. Ha ő volt a füttyös madár, aki figyelt és jelzett – márpedig ő lehetett –, és ezt be is vallja, akkor Bubcsó Jóska ellen megindulhat az eljárás. Hogy miért vallaná be? Nem tudom. De mindenesetre, eddig még nem volt rá példa, hogy valaki nem vallott volna nekem előbb vagy utóbb. Azt kértem hát az ügyészségtől, hogy Bubcsó Kornéliát küldjék vissza pótnyomozásra a BRFK vizsgálati osztályára.

Aztán elmentem a VI. kerületi Rendőrkapitányságra, ahol Nelli „vendégeskedett”, és megkérdeztem a fogdaőrtől, hogy amikor Bubcsó Kornéliát őrizetbe vették, milyen személyes holmikat vettek el tőle. A fogdaőr odaadta a leltárt, átnéztem.

– Más nem volt? – kérdeztem hitetlenkedve.

– De igen. Levelek. De az előállított azt mondta, hogy ezeket dobjam el nyugodtan, már egyik se érdekes. Hát kidobtam mindet a papírszemétbe.

A papírszemét a folyosó végén „ékeskedett”.

– És most is ott vannak? – kérdeztem.

– Csak nem akarja a százados elvtárs onnan kibányászni! – furcsálkodva nézett rám a fogdaőr.

Tényleg hülye ötletnek tűnhetett. Gondolkodtam is vagy egy másodpercig, aztán már ott voltam a papírszemét- „dombon”. Vagy inkább hegyen.

Innen! Néhány levelet kibányászni!

De bizonyítékért a Himalája tetejére is fölmentem volna. Úgyhogy leguggoltam a piszkos, agyongyűrt papírok közé. Szerencsére a fogda legvégén van az az izé… mert ha valaki meglát, amint a papírdombon kotorászok, azt hiheti, hogy begolyóztam.

Amit átnéztem, azt félresöpörtem, gyűlt, csak gyűlt körülöttem a sok papirfecni.

Egyszer csak – no, ez már valami! – megláttam egy borítékot, Bubcsó Kornéliának címezve. Végre! Még egy ilyen levélre leltem, aztán előkerült a harmadik, a negyedik…

Elég! Nem keresgéltem tovább, inkább ott mindjárt elkezdtem olvasni a leveleket. Mindegyiket egy külföldön élő magyar karmester írta, akibe Nelli, ha jól értelmeztem, bele volt esve. A levelekből az tűnt ki, hogy a karmester nem viszonozza Kornélia érzelmét, de volt esze és pimaszsága rá, hogy kihasználja azt a maga javára.

Ezt onnan tudom, mert egyik levelében a zeneszerző megköszöni Nelli ígéretét, hogy nemsokára kifesteti édesanyja egyetlen szobáját.

A harmadik levél… no hát a harmadik… kincset ért nekem. A karmester a női szív túláradó jóságát festi le, patetikus szavakkal. Magára sosem gondol a Nellike, most is annak örül, hogy abból a sok pénzből, amit hamarosan kézhez kap, minden ígéretét többszörösen teljesítheti.

Tehát: sok pénzhez jut, hamarosan. És mikor írta ezt? Pár nappal a postakocsi kirablása után. Amikor ezt a levelet végigolvastam, mindjárt könnyebben vettem a levegőt. Eddig csak megérzéseim, következtetéseim voltak, ezek a levelek viszont felértek egy hiteles vallomással. Most már három olyan motívum jött össze, amely felkelthette Jóskával szemben az alapos gyanút.

Papírpénzt szórt szét az utcán, nem is keveset.

Az útlevélügyben nem volt sáros. Akkor miért bujkált?

A testvére pénzre számított a postakocsirablás után.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr91481248

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.