Gondolat Kiadó

Fareed Zakaria/Szigeti Judit Eszter (ford.): A posztamerikai világ

A bőség okozta problémák

Az elmúlt két évtized során sok időt, energiát és figyelmet követelt a globális gazdasági válság és összeomlás, a terrorizmus, a nukleáris fenyegetés és a geopolitikai háború miatti aggodalmunk. Ez természetes. Ha felkészülünk a legrosszabbra, az segíthet abban, hogy elkerüljük azt. Persze valóban voltak rossz hírek, a balkáni és afrikai háborúktól kezdve, a világszerte megjelenő terrorizmusig vagy a kelet-ázsiai, orosz és amerikai gazdasági válságig. Ugyanakkor, amíg ezekre a rossz hírekre koncentráltunk, sok nagyobb problémára nem készültünk fel, melyek nem a kudarc, hanem a siker következményei. Az a tény, hogy a világot, amelyben élünk, egyidejű globális gazdasági fejlődés jellemzi, alapvetően egy jó hír, azonban egy sor összetett és potenciálisan végzetes dilemmát vet fel.

A globális fejlődés korunk nagy története, mely a globális likviditásról szól – a rakás pénzről, mely vég nélkül növekszik és áramlik körbe a világban −, amely a hiteleket alacsonyan, míg a vagyontárgyak (ide értve az ingatlant, a részvényeket és a kötvényeket) árát magasan tartja. Ezzel egy időben az alacsony bérekkel rendelkező országokban bekövetkezett fellendülés megakadályozta az árak túlzott növekedését. Indiát és Kínát úgy lehet elképzelni, mint két deflációs gépezetet, amelyek a nyugati árak töredékéért pumpálják ki magukból az olcsó árucikkeket (Kína) és szolgáltatásokat (India). 5 Ez az oka annak, hogy a központi bankoknak nem kellett túlságosan aggódniuk az infláció miatt, és amiért képesek voltak a kamatokat közel két évtizeden át − szokatlanul hosszú ideig – alacsonyan tartani.

Persze az alacsony kamatok és az olcsó hitel ostobává és kapzsivá is teszi az embereket, s ez a technológiai részvények, az ingatlanok, a másodlagos jelzáloghitelek és a fejlődő piacok törzsrészvényeinek piacán buborékok keletkezéséhez vezet, amelyek előbb vagy utóbb kipukkadnak. Ahogy a világ egyre összefüggőbb lesz, a pénzügyi eszközök pedig egyre vonzóbbá válnak, egyes megfigyelők aggodalmukat fejezik ki amiatt, hogy a fejlődés és magabiztosság ezen hatékony szakasza a visszájára fordulhat, mely pánikhoz és hanyatláshoz vezetne. Ám egyelőre – még ha a válság kibontakozása elképesztően fájdalmas is – úgy tűnik, hogy a fejlődés új és változatos forrásai, valamint az óriási mennyiségű új tőke jelentős rugalmasságot kölcsönzött a globális gazdasági rendszer egészének.

Vizsgáljuk meg a növekvő olajárakat. A „nullák” olajsokkja (hogyan máshogy jellemezhetnénk a 2000 és 2010 közötti időszakot?) különbözött az eddigiektől. Ezelőtt az árak azért emelkedtek, mert az olajtermelők – az OPEC – mesterségesen korlátozták az ellátást, és felnyomták a benzin árát. Az elmúlt években ezzel ellentétben a drágulást Kína, India és egyéb feltörekvő piacok igényei, illetve a fejlődő országokra jellemző folyamatos és jelentős kereslet eredményezte.

Amikor az árak a gazdaságok fejlődése következtében emelkednek, az azt jelenti, hogy ezek a gazdaságok elég erőteljesek és rugalmasak ahhoz, hogy megbirkózzanak a növekvő költségekkel a termelékenység fejlesztése által (kisebb mértékben pedig azáltal, hogy a költségeket a fogyasztókra hárítják). Így aztán a „nullák” áremelései könnyen emészthetők voltak. Ha 2001-ben arra kértünk volna egy jóst, hogy becsülje meg az olajárak megnégyszereződésének hatásait, bizonyos, hogy globális válságot jósolt volna.

Nem csak az olaj lett drágább. Az árucikkek ára is 200 éves csúcsot ért el. Az alapanyagok egyre költségesebbek. A mezőgazdasági termékek árai olyan magasak, hogy a fejlődő országokban egyre inkább politikai problémákat okoz, az élelmiszerinfláció kezelése. Az építési költségek az egekbe szöktek New Yorktól, Dubaion át Shanghaiig. Még az egyszerű hélium gázból is hiány van világszerte, mely az univerzumban a második legnagyobb mennyiségben megtalálható elem, és amit nemcsak lufikhoz, hanem MRI (mágneses rezonanciás képalkotás) gépekhez és mikrochip gyárakban is használnak.

Ezek a kényszerítő tényezők bizonyos, hogy egy ponton véget vetnek majd az alacsony infláció korának, amely eddig a globális fejlődés alappillére volt. Mindeközben, a hatalmas fellendülés egy sor anomáliát is hozott magával. Egy egyre inkább globalizálódó és szabályozott világban az olyan országok, amelyekben vannak természeti erőforrások − elsősorban kőolaj és természetes gáz –, szabadon potyázhatnak. A globális fejlődés hullámait meglovagolva meggazdagodnak anélkül, hogy figyelembe kellene venniük a világgazdaságot irányító szabályokat. Ez a jelenség egy kissé furcsa, ám elkerülhetetlen folyománya mindenki más sikerének. Ezek az országok a nem piaci élősködői egy piaci világnak. Vizsgáljuk meg azokat az alapvető politikai kihívásokat, melyekkel az Egyesült Államoknak, illetve a nemzetközi rendről alkotott nyugati elképzeléseknek kell szembenézniük.

Ilyen kihívást jelent a Közel-Keleten Irán, Latin-Amerikában Venezuela, Eurázsiában pedig Oroszország. Ezen országok mindegyike az olajnak köszönheti újonnan felfedezett erejét. Nehéz elképzelnünk, hogy Szudán szembeszállna a világgal Darfur miatt, figyelembe véve, hogy nincs olajkészlete. A kőolaj elképesztő mennyiségű bevételt jelent. Irán olajból befolyó bevétele 2006-ban elérte az 50 milliárd dollárt, amely elegendő a különböző érdekcsoportok támogatásának kifizetéséhez, a hadsereg megvesztegetéséhez és a hatalom megőrzéséhez, miközben még arra is jut elegendő pénz, hogy külföldön bajt keverjen. Ez a helyzet aligha fog megváltozni. Mindaddig, amíg a többi ország fejlődik, a nyersanyagokban gazdag országok egyre gazdagabbak lesznek. Ez a mai globalizációra jellemző yin-yang.

Nem minden forrásokban gazdag ország latorállam, és a gazdaság jó irányítása teremtette légkör néhányukat arra ösztökélte, hogy gazdagságukat bölcsebb módon használják, mint azelőtt. A Perzsa-öböl országai, ahova az olajbevételek nagy része befolyik, a profitot egyre inkább az infrastruktúra és az ipar fejlesztésébe fektetik svájci bankszámlák vagy Monte Carló-i kaszinók helyett (bár nyilván ez utóbbi is gyakran előfordul). Dubai egy hatékonyan működtetett, üzletbarát kereskedelmi központtá vált, a Közel-Kelet Szingapúrjává. Más öbölbeli országok igyekeznek felülmúlni sikerét. Szaúd-Arábia például, mely évtizedeken át rosszul kezelte hatalmas vagyonát, most 70 milliárd dollárt készül befektetni új petrolkémiai projektekbe, és célja, hogy 2015-re a világ vezető petrolkémiai termékek előállítója legyen. Az elmúlt öt évben a Perzsa-öböl államai 1 trillió dollár értékű tőkebefektetést értek el, és a McKinsey és Társa jóslata szerint a következő évtizedben további 2 trillió dollárt fognak befektetni.

Ez a kapitalizmus állam által irányított formája, mely minden bizonnyal csekély fejlődést eredményez majd, és nem valószínű, hogy önfenntartó növekedést tud biztosítani (bár Európában és Kelet-Ázsiában is vannak erős állami irányítású elemek). Ez a rendszer mégis jóval közelebb áll a világszintű normákhoz, mint ahhoz a gazdasági rendszerhez, amely ezekben az országokban – Oroszországtól Szaúd-Arábiáig – egy generációval ezelőtt volt jellemző.

A bőség okozta legsúlyosabb probléma a globális gazdasági növekedésnek a környezetre és a természeti erőforrásokra gyakorolt hatása. Nem túlzás azt állítani, hogy a tiszta levegő, az ivóvíz, a mezőgazdasági termékek és más életfontosságú nyersanyagok kifogyóban vannak a világban. Ezen problémák némelyike kezelhető, amennyiben növeljük a hatékonyságot, és újfajta forrásokat fejlesztünk ki. Ám ez a folyamat túlságosan lassú. A mezőgazdasági termelékenység például növekszik.

Ugyanakkor ahhoz, hogy a világ nyolcmilliárdos lakosságát – amit 2025-ben fogunk elérni – el tudja látni, a terméshozamnak a mai hektáronkénti három tonnáról négyre kellene emelkednie. Hasonlóan a vízkezelés és a víztartalékok felhalmozásának üteme meg sem közelíti a fogyasztás ütemét. A 20. században a világ lakossága megháromszorozódott, a vízfogyasztás viszont hatszorosára emelkedett. Az amerikaiak több mint négyszáz liter vizet használnak naponta fogyasztásra, főzésre és tisztálkodásra.

A szegényebb országok lakosai jó, ha negyven literhez hozzájutnak, ugyanakkor ahogy gazdagabbá válnak, igényeik is növekedni fognak, mely súlyosbítja majd a terhelést. A víz miatti harcok már elkezdődtek Afrikában és a Közel-Keleten. A történelem során a népek vándoroltak, hogy vizet találjanak. Ha a jövőben kimerülnek a vízkészletek, emberek milliói kényszerülnek majd elvándorolni lakóhelyükről.

Az elmúlt tíz évben a klímaváltozás hatásaival kapcsolatos előrejelzések közül sok alábecsülte a helyzetet, mivel a globális növekedés minden korábbi elképzelést felülmúlt. A legutóbbi felmérést 2007 közepén adta ki az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület. Az év végén tudósok megállapították, hogy az északi-sarki jégtakaró kétszer olyan gyorsan olvad, mint amire számítottak.7 Az elektromosáram-igény jóval nagyobb, több autó és repülőgép van, mint azt bárki tizenöt évvel ezelőtt hitte volna. És mindez növekszik. A McKinsey Global Institute becslése szerint 2003 és 2020 között a Kínában használt járművek száma 26 millióról 120 millióra emelkedik. És akkor ott vannak meg a többiek − India, Oroszország és a Közel-Kelet.

Az elektromosáram-kereslet a következő évtizedekben várhatóan négy százalékkal emelkedik majd évente. És ezt az áramot elsősorban a legpiszkosabb üzemanyagból, a szénből állítják majd elő. A szén olcsó, és sok van belőle, ezért a világ többnyire erre alapozza az energiatermelését. Hogy megértsük ennek a globális felmelegedésre gyakorolt hatását, a következőket kell figyelembe vennünk: 2006 és 2012 között Kína és India nyolcszáz új szénfűtésű erőművet fog építeni, ami ötször annyi szén-dioxid kibocsátást jelent majd, mint amekkora csökkentést a kiotói egyezmény előír. Ez a fejlődés egy következménye, de egy olyan következmény, amelyet kezelni kell.