Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.11.06. 09:35 gondolatkiado

Fejezetek - Bro útja

Címkék: regény gondolat kiadó szépirodalom szorokin fejezetek gondolat világirodalmi sorozat

Vlagyimir Szorokin: BRO ÚTJA

Gyermekkor

"Az 1908. esztendőben születtem a harkovi kormányzóság déli részén, apám, Dmitrij Ivanovics Sznyegirjov birtokán. Atyám addigra a legnagyobb orosz cukorgyárossá emelkedett, s két birtoka is volt – az egyik Vaszkelovóban, Szentpétervár mellett, ahol megláttam a napvilágot, a másik Baszanciban, Ukrajnában, ahol gyermekkoromat töltöttem. Családunknak ezen kívül volt egy kisebb, de otthonos, fából ácsolt háza Moszkvában, az Osztozsenkán, valamint egy hatalmas lakása Szentpéterváron, a Millionnaján.

Baszanciban apám saját maga alakította ki uradalmát a „cukoripar hőskorában”, mikor is vásárolt kétezer hektárnyi termékeny ukrán földet, répatermesztés céljából. Ő volt az első orosz cukorgyáros, aki saját répaültetvények létrehozása mellett döntött ahelyett, hogy a termést a régi módszer szerint a parasztoktól vásárolta volna fel. Nagyapámmal ugyanott felépítettek egy cukorgyárat is. A birtokra nem lett volna feltétlenül szükségük, mivel a család már a fővárosban lakott. Ám aggodalmas természetű nagyapám ragaszkodott hozzá, egyre azt hajtogatta, hogy „ilyen zűrzavaros időkben jobb, ha a gazda minél közelebb van a répához is, a gyárhoz is”. Baszancitól apám idegenkedett.

– Porfészek ukrán legyekkel – mondogatta.

– De azok a legyek a te cukrodra szállnak! – nevetett édesanya.

Légyből arrafelé tényleg több volt a soknál. Nyáron állandósult a hőség. Viszont a tél csodás volt, havas és puha.

Vaszkelovóban apám csak később vásárolt birtokot, amelyekor már igazán gazdag ember lett. Ódon, rideg ház állt rajta, oszlopsorral, két szárnyépülettel. Úgy rendeltetett, hogy éppen itt lássam meg a napvilágot. Idő előtt érkeztem, a vártnál két héttel korábban kéredzkedtem a világra. Anyácskám elmondása szerint ennek oka a rendkívüli időjárás lehetett, amely aznap, június 30-án uralkodott. Az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, rezzenéstelenül állt a levegő, ám ennek ellenére egyszercsak távoli mennydörgés hallatszott. Az égzengés szokatlannak tetszett: anyám nemcsak hallotta, hanem érezte is a magzatjával, azaz velem.

– A mennydörgés mintha lökést adott volna neked – mesélte. – Könnyen születtél meg, és akkora súllyal, mintha teljesen kihordtalak volna.

A rákövetkező éjjel, július 1-jére virradóra az ég északi része szokatlanul világosnak tűnt, ezért az éjszakára mint olyanra egyáltalán nem is került sor: az esti fényeket azonnal a hajnaliak követték. Ez nagyon furcsa volt – a fehér éjszakák június végére megfakulnak. Anyácskám így tréfálkozott:

– Az ég a te tiszteletedre borult fényárba.

Megszülni a kemény és mindig hűvös díványon szült meg engem, apám irodájában: a fájdalmak akkor érték, amelyekor „ostoba locsogásba merült a régi ágyásokról meg az új kertészről”. A dívánnyal szemközt a fal teljes hosszában tölgyfapolc húzódott, rajta cukorsüvegek. Mindegyiket saját betakarítású cukorból öntötték, mindegyik egy-egy pudot nyomott. Mindegyiken ott állott évjáratának lenyomata. A legtöményebb cukorfinomítványból készült, valószínű, a tömzsi, fehér kúpok látványa volt az első, amit ezen a világon megpillantottam. Mindenesetre biztos, hogy gyermeki emlékezetembe éppúgy bevésődtek, mint anyám és apám képmása.

Engem Alekszandr névre kereszteltek, Alekszandr Nyevszkij orosz szent és hadvezér tiszteletére, egyben dédapám, Alekszandr Szavvics emlékére, aki a Sznyegirjov kereskedődinasztiát megalapította. Mindenki másképpen szólított: apám Alekszandrnak, anyám Surának, a nénikéim Szásenykának, a nővéreim Surjonoknak, Vaszilij bátyám Alexnek, Ványa bátyám Szányának, Madame Panaget, a nevelőnő Sachának, Frol erdőkerülő Lakszander Dmitricsnek, Gavrila lovász pedig „ifiúr”-nak.

A családban hét gyermek nevelkedett: négy fiú és három leány – egyikük, Nasztya, púpos volt. Született még egy kisfiú, de ő agyvelőgyulladásban ötéves korában meghalt.

Kései gyermek voltam, legidősebb fivérem, Vaszilij, tizenhét évvel volt idősebb nálam.

Apám magas, kopaszodó és komor ember volt, hosszú, erős kezekkel. Jellemében összefonódtak az energikus férfi, a körültekintés, a józan elgondolások, a durvaság és a hatalomvágy vonásai. Néha egy gépre emlékeztetett, amelyik rendszeres időközönként elromlik megjavítja magát, s újból kifogástalanul működik. Istenítette a haladást, és négy gyárának vezetőit Angliába küldte tanulmányútra. Ő maga azonban nem szívesen mozdult ki külföldre, azt ismételgette, hogy „azoknál ott mintha folyton tojásokon kellene lépkedni”. A nyelvérzék tökéletesen hiányzott belőle, franciául is csupán három tucat bemagolt mondatot tudott.

Anyám mesélte, hogy külföldön apám elveszettnek érezte magát. Apám szaratovi gabonakereskedők leszármazottja volt, akik fokozatosan gyárosok lettek. A Sznyegirjovok tágabb családja négy cukorgyárat, egy édességgyárat és egy gőzhajózási vállalatot mondhatott a magáénak. Ifjúkorában apám a szaratovi egyetem műszaki karán tanult, ám a harmadik évfolyamtól ismeretlen okoknál fogva kimaradt. Akkor menten beállt a családi fogatot húzni. Kéthavonta egy alkalommal komor iszákosságba zuhant (szerencsére ez három napnál sohasem tartott tovább), gyakorta törte-zúzta a bútorokat, a legalpáribb szavakkal illette anyámat, de egyszer sem emelt kezet rá. Kijózanodva bocsánatot kért tőle, elment előbb a fürdőbe, majd a templomba vezekelni. Ám nem volt különösebben vallásos.

A gyerekekkel egyáltalán nem foglalkozott. Rólunk anyácskánk, a dadusok, a nevelőnők, no meg a két birtokon hemzsegő számtalan rokon gondoskodott.

Anyám maga volt az áldozatos orosz asszony mintaképe, aki gyermekei és a család boldogulása végett megfeledkezett saját magáról. Tündöklő szépséggel áldotta meg az ég (felerészt oszét, felerészt tyereki kozák vér folyt ereiben), valamint érző szívvel és nagy lélekkel; önzetlen rajongását előbb apámnak adta, midőn fülig szerelmes lett belé a Nyizsnyij Novgorod-i vásáron, majd pedig ránk, a gyerekeknek. Ráadásul anyám az esztelenségig vendégszerető lény volt: alkalmilag hozzánk benéző vendéget el nem engedete a háztól.

Habár a család legifjabb tagjaként cseperedtem fel, korántsem én voltam a kedvenc: apám az eszes és engedelmes Ilját kényeztette, akit örökösének szánt, anyám a szép és gyengéd Vanyusát imádta, aki egyforma lelkesedést mutatott a királyokról szóló könyvek és a meggyeslepények iránt. Az izmos és mókás kedvű Vaszilij apám szemében léhűtőnek számított, akinek a „fejében az ördögök borsot őrölnek”, én pedig közönséges gézengúznak.

Három nővérem jelleme szinte nem tért el egymástól: energikus, életörömmel, egyben mértékletes önzéssel és érzékenységgel megáldott teremtésekként könnyekben éppoly könnyen törtek ki, mint kacagásban, s mindkettőt hosszasan folytatták. Mindhárman nagy elszántsággal muzsikáltak és ebben a púpos Nasztyenka érte el a legnagyobb sikereket, ő a legkomolyabban készült rá, hogy zongorista legyen. Nővéreim között különbség csak az apánkhoz fűződő viszonyukban mutatkozott. A legidősebb, Arisa istenítette őt, a középső, Vaszilisza félt tőle, Nasztya gyűlölte.

A család négy különböző helyen lakott: Vaszilij Moszkvában, ahol kínkeservesen és véget nem érően ügyvédnek tanult, Vaszilisza és Arisa Péterváron, Ványa és Ilja Vaszkelovóban, én és Nasztya pedig Baszanciban.

Kilencéves koromig a birtokon éltem, ott részesültem nevelésben is. A francia nevelőnő mellett, ki idegen nyelvekre és zenére tanított, volt egy házitanítóm, Gyigyenko – egy jellegtelen külsejű, vidékies modorú fiatalember, aki halk, behízelgő hangon okított engem mindarra, amit csak ő maga is tudott. Mindennél jobban kedvelte, ha nagy hódítókról és az égitestekről mesélhetett. Amelyekor Hannibál hadjáratairól és a napfogyatkozásról beszélt, egészen átszellemült, tompa tekintete fényessé változott. Mire gimnáziumba mentem, már tudtam, mi a különbség Attila és Nagy Sándor, illetve a Jupiter és a Szaturnusz között. Rosszabbul állt az orosz nyelv és a számtan dolga.

Gimnázium előtt a gyermekkorom egészen boldogan telt el. Ukrajna langyos, jótékony természeti környezete bölcsőként ringatott: madarásztam és horgásztam a gazdatiszt fiaival, angol csónakon hajókáztunk a Dnyeperen, füveket gyűjtöttem a francia nevelőnővel, bolondoztam és muzsikáltam Nasztyával, a répaföldeket és a kaszálókat jártam az erdőkerülővel, templomba jártam anyácskámmal és a nagynénéimmel, lovagolni tanultam a lovásznál, esténként pedig távcsövön át figyeltem a fényes csillagokat Gyigyenkóval.

Augusztusban az egész család egybegyűlt Vaszkelovóban. A délies ukrán természet átadta helyét az orosz északnak, s oszlopsoros fehér házunkat gesztenyék és jegenyék helyett zord, komor fenyők vették körül, melyeknek százados törzsei között ott fénylett egy tó tükre. Hosszú kőlépcső vezetett partjától egészen a házig. Szívesen üldögéltem a mohával benőtt legalsó lépcsőfokon, lábamat a víz fölött lóbáltam, kavicsokat dobáltam a tóba, s elnéztem, miként születnek belőlük karikák a vizen, hogyan tágulnak nagyon gyorsan, és mint siklanak a víztükrön a köves partok felé.

A tó mindig hideg volt, és háborítatlan. Népes családunk viszont zajos és sokszólamú, akár egy madárraj tavasszal. Egyedül komor, szűkszavú apám tűnt ki a rajból, mint egy vészjósló varjú. Jól éreztem magam a rokonság körében, amely, akár a karikák a vizen, minden egyes nap elteltével egyre tágabb lett, mindkét birtokot szaporítva újkeletű rokonsággal, s eme rokonok rokonaival. Apám gazdagsága, anyám vendégszeretete és áldott jó szíve, az otthonias légkör és a bőség úgy vonzotta a népeket, akár a méz. Kegyelemkenyérre befogadott férfiak és társalkodónőknek nevezett asszonyok, vándor szerzetesek és iszákos színészek, kereskedők özvegyei és vagyonukat elkártyázott kapitányok zsongtak a vendégszobákban és az épület oldalszárnyaiban. Hétköznap ebédre vagy húsz főre terítettek. Ünnepnapokon, névnapokon az északi birtok ebédlőjében három asztalt toltak össze, Baszanciban pedig az asztalokat kivitték a kertbe, az almafák alá.

Apám ezt nem ellenezte. Valószínűleg kedvelte az efféle életvitelt. Ám különösebb lelkesedést nemigen véltem felfedezni arcán a nagy családi lakomák alkalmával. Hahotázni és sírni csak erősen ittas állapotban szokott. És sohasem hallottam apámtól azt a szót, hogy „boldogság”. Vajon boldog volt-e? Nem tudom.

Anyácskám ezzel szemben feltétlenül boldog volt. Emberszeretetének és alkotókedvének fénye belengte a házat, ott vibrált fölöttünk. Igaz, gyakorta mondogatta, hogy „az a boldogság, ha az ember ki sem látszik a gondokból, s nincs ideje gondolkodni”.

Ebben az emberi kaptárban egészségben, boldogságban fejlődtem. Akárcsak anyácskám, különösebben én sem gondolkodtam, amelyekor valamelyik júliusi napon déltájban leugrottam az erdőkerülő poros kétkerekű kocsijáról, s a „Barcarola” hangjaira átszáguldottam a hűvös szobák hosszú során, kezemben a távoli réteken gyűjtött, fűszálakkal összekötött szamócacsokorral, hogy átnyújtsam a muzsikáló Nasztyenkának, közben a púpjára egy csigát vagy egy bogarat téve, ami sikolyt, bögrében maradt tejjel történő lelocsolásomat, az „Évszakok” folyóiratszámaival való ütlegelésemet vonta maga után, majd ezt követően kibékülést, s a naptól átforrósodott ablakpárkányon a bogyók közös eszegetését.

Csak egy furcsaság töltött el engem riadalommal, ám egyben vonzott is. Gyakran látogatott meg egy álom: hatalmas hegy lábánál láttam magam, az a hegy oly végtelenül magas volt, hogy belezsibbadt a lábam. A hegy borzasztó nagy volt. Olyan nagy, hogy ázni kezdtem, kenyérként morzsálódtam. A csúcsa beleveszett a kék égbe. A csúcsa nagyon magasba nyúlt. Olyan magasba, hogy egész testem meghajlott és szétomlott, akár a zsömle a tejben. És semmihez sem tudtam kezdeni azzal a heggyel. Ott tornyosult. És várta, mikor nézek a csúcsára. Ez volt minden, amit tőlem akart. Én pedig sehogyan sem tudtam felvetni a fejem. Hogyan is tehettem volna, ha egyszer meghajlottam és szétmállottam. De a hegy nagyon akarta, hogy ránézzek. Felfogtam, ha nem nézek rá, akkor teljesen szétmállok. És mindörökre ázott kenyérpéppé változom. Kezemmel megfogtam a fejemet, és elkezdtem felemelni. És néztem, néztem, néztem a hegyet. De csak nem láttam, nem láttam, nem láttam a csúcsát. Azért, mert nagyon magasan volt, magasan, magasan. És rémesen távolodott, futott előlem. Összeszorított fogakkal zokogtam, fuldokoltam. És folyton csak emeltem, emeltem, emeltem azt a nehéz fejemet. Egyszercsak a hátam eltörött, ázott darabokra hullottam, és alázuhantam. És láttam a csúcsot. FÉNYT árasztott. Olyat, hogy elvesztem benne. És ez olyan borzasztó jó volt, hogy felébredtem.

Másnap az álom minden részletére emlékeztem, és reggeli közben elmeséltem a hozzátartozóimnak. Csakhogy ez rájuk nem gyakorolt kellően nagy hatást.

Apám a rá jellemző, kissé nyers közvetlenséggel megjegyezte, hogy „kevesebbet kellene képzelődni, több oxigént szívni”. Anyám viszont egyszerűen keresztet vetett rám éjszakára meghintett szenteltvízzel, és a párnám alá gyógyító Szent Panteleimon képét tette. Nővéreim semmi meglepőt nem találtak az álmomban. A bátyáim meg sem hallottak.

A titokzatos hegy napközben néha hol itt, hol ott felbukkant, egyedül az én számomra – a tornác melletti hóbuckában, a nővérem tányérján levő, ék alakú tortaszeletben, a borókabokorban, amit a kertész piramis alakúra vágott, Nasztyenka metronómjában, egy kristálycukorkupacban apám gyárában, a párnám sarkában.

Ám az igazi hegyek iránt ezzel együtt közömbös maradtam. A szép atlasz, amit Gyigyenko mutatott, és amelyik azt a címet viselte: „Les plus grands fleuves et montagnes du Monde”, nem vezetett rá semmiféle felismerésre – az én hegyem nem fordult elő a Csomolungma, a Jungfrau vagy az Ararát társaságában. Ezek mind közönséges hegyek voltak. Én viszont a Hegyet láttam az álmomban.

Édeni gyermekkoromon apránként repedések keletkeztek. Azokon át is beszivárgott az orosz élet. Előbb a „háború”szó alakjában. Hatéves voltam, amelyekor ukrajnai birtokunk teraszán meghallottam. Az ebéddel soká vártunk apámra, aki egyre késett a gyárból, s anyácskánk parancsára már-már nekiláttunk a falatozásnak, amelyekor egyszeriben hintókerekek zörgése hallatszott, majd megjelent ő maga is, a szokásosnál kimértebb mozgással. Komoly volt, vészjóslóan ünnepélyes nankingszövet öltönyében, fehér kalapban, kezében újsággal.

Az újságot az asztalra dobta:

– Háború!

Elővette zsebkendőjét megtörölte vele hosszú, erős nyakát:

– Előbb az osztrák söpredék, azután a svábok. Fel akarják falni Szerbiát.

Az asztalnál ülő férfiak felpattantak helyükről, körülvették apámat, nagy lármát csaptak. Nasztya és Arisa tanácstalanul nézett anyánkra. Ő ijedtnek látszott. Én pedig, miközben egy kiadós falat tojásos lepényt majszoltam, az újságra meredtem. Ott hevert mellettem, a málnaszörpös kancsó és a főtt sertéshúsos tál között. A nagy, fekete betűkkel szedett HÁBORÚ szót kétrét hajtották. Alatta látszott egy kisebb szó: SZERBIA meg még egy: zsarolás. Erről eszembe jutott a sarló, amivel az asszonyok az uradalom földjein a búzát és a hajdinát aratták. A svábokról a bogarak jutottak eszembe. Elképzeltem, hogy a svábbogarak tömegesen rávetik magukat a SARLÓ vasára, és az aratók legnagyobb rémületére felfalják. Összerezzentem, és az újságra köptem a félig megrágott falatot.

Senki sem törődött velem. A férfiak visszafogottabb hangon locsogtak apám körül, aki szokása szerint túlságosan is egyenes derékkal állt, előreszegezte vaskos állkapcsát, és valamit fejtegetett az osztrák–magyar ultimátumról. Az asszonyok elcsendesedtek.

Én a félig megrágott lepényfalatra néztem, ahogyan elhever a fekete HÁBORÚ szón. Nem tudom, miért, de egész életemre ez vált a háború jelképévé.

Később a háború a mindennapok része lett.

Reggelinél hangosan felolvasták a frontról érkező híreket. A tábornokok nevei családiasan hangzottak. Nekem valamiért Kuropatkin tábornok tetszett a legjobban. Úgy képzeltem el, mint Csernomor apót a Ruszlán és Ljudmilából. Tetszett még az „ellentámadás” kifejezés is. Átköltöztünk Vaszkelovóba, kijártunk a pályaudvarra katonákat búcsúztatni, anyám és a nővéreim fehérneműt varrtak a sebesülteknek. Gézt vágtak, vattából tamponokat készítettek meglátogatták a tábori kórházakat, s egyszer lefényképezték őket a cárné és több sebesült társaságában. Vaszilij apa tiltakozása és anya könnyei ellenére önkéntesnek jelentkezett.

Nem sokkal a háború kitörése után megismerkedtem az emberiség másik két kitartó kísérőjével: az erőszakkal és a szerelemmel.

Apa tavasszal elutazott Baszanciba, magával vitt engem és Nasztyát. Virágvasárnap a nagynénikkel és a társalkodónőkkel összesen három hintón elhajtottunk a templomba. Épületét apám újíttatta fel, fehérben és kékben pompázva ott állt a Baszancival szomszédos Kocsanovo falu szélén. A templomban mindig kellemesen éreztem magam, nagy nyugalom szállt meg. Tetszett, hogy mindenki keresztet vet meghajol és énekel. Volt benne valami titokzatos.

Az istentisztelet alatt igyekeztem mindent pontosan úgy csinálni, mint a felnőttek. Amelyekor a pópa a barkás fűzfaágakat meghintette szenteltvízzel, és annak néhány cseppje az arcomra fröccsent, egyáltalán nem kuncogtam, hanem higgadtan tűrtem, mint a többiek. A vége felé viszont mindig eluntam magam, és nem értettem, miért kell olyan rettenetesen hosszan tartania a szertartásnak.

Az istentisztelet után a tömeggel együtt kifelé tartottunk a templomból. Közvetlenül mögöttünk lökdösődés támadt, néhányan nagy hangon vitázni kezdtek.

– Az ukrán hohol mindig tolakszik!

– Néd a muszkáját, hogy lökölődik!

Tavaszias volt az idő, sütött a nap, talpunk alatt a még megmaradt hó ropogott. Apa és a nénikéim pénzt adtak a koldusoknak, mi pedig Nasztyával felszálltunk a hintóba, és a templom előtti teret néztük. Tele volt emberekkel. Sokan már részegen tántorogtak. Itt is lökdösték egymást a falubeli ukránok és a gyáriak, akik apámnál dolgoztak. A gyár egy versztára feküdt a falutól, s rögtön a széles vízmosás mögött kezdődött a gyártelep, amelyet még a nagyapám építtetett a munkásoknak. A hoholok tökmagot ropogtattak, lármáztak, a gyáriak dohányoztak és nevetgéltek. Egyszercsak a tömegben felkiáltott valaki, pofon csattant, elgurult egy sapka, mozgolódás támadt, és a férfiak megiramodtak a vízmosás felé. Az asszonyok sikoltozva eredtek a nyomukba. A tér egy szemvillanás alatt kiürült, csak a koldusok maradtak meg a nyomorékok, két rendőr hatalmas karddal – no és a mi rokonaink.

– Hát ezek hova szaladnak? – kérdeztem Nasztyától, aki négy évvel volt idősebb nálam.

Nasztya, aki áldozati ostyát majszolt, tenyerével rácsapott a kocsis vattakabátba bújtatott hátára:

– Mikola, hova szalad mindenki?

A napbarnított képű, hosszú bajszú ukrán legény hátrafordult, vigyorgott:

– Azok az ördögfattyak, kisasszon, pofonokat mennek osztogatni.

– Kinek? – figyelt fel Nasztya

– Hát egymásnak.

– Miért?

– Azt nem tom...

Felálltunk a hintóban. A vízmosásban a férfiak két sorba rendeződtek – az egyikben a gyáriak, zömmel orosz jövevények, a másikban pedig helybéli ukrán falusiak. Az asszonyok, az aggastyánok és a gyerekek a vízmosás szélén álltak, onnan bámultak lefelé. Megint elröppent egy sapka, azzal kezdetét vette a verekedés. Az összecsapást asszonyok sikoltozása és biztatásnak szánt bekiabálások kísérték. Életemben először láttam, hogyan verik egymást emberek szántszándékkal. A mi családunkban az atyai tarkón legyintések, az anyai nyaklevesek és a sarokba állítások kivételével nem fordult elő büntetés. Apám gyakran kiabált anyámmal, volt, hogy egészen belelilult, ha a cselédek elvétettek valamit, az öklét rázta a gazdatiszt felé, de soha senkit nem vert meg.

Megbabonázva néztem a verekedést, képtelen voltam felfogni, mi értelme annak, ami ott előttem történik. Azok a vízmosásban valami nagyon fontos dolgot vittek véghez. Nehézkesen csinálták. De nagyon igyekeztek. Annyira igyekeztek, hogy csaknem sírtak. Nyögtek, káromkodtak, kiáltoztak. Mintha valamit leadtak volna az öklükkel. Érdekesnek találtam és félelmetesnek. Remegni kezdtem. Nasztya észrevette ezt, átölelt.

– Ne félj, Surácska. Hiszen ezek csak faragatlan tuskók. A papa azt mondja, ezek máshoz sem értenek, csak az iváshoz meg a verekedéshez.

Megfogtam Nasztya kezét. Nasztya olyan érthetetlenül szemlélte a verekedést. Mintha megszűnt volna a nővérem lenni. Olyan távoli, olyan felnőtt lett. Én pedig egyedül maradtam. A verekedés folytatódott. Volt, aki a hóra zuhant, volt, akit a hajánál fogva húztak-vontak, valaki elsietett, miközben pirosakat köpött. Nasztya keze tűzforró volt, és idegen.

Végre-valahára felharsant a rendőrsíp, az öregemberek és az asszonyok kiabálásban törtek ki.

A verekedés véget ért. A résztvevők szitkozódva szétszéledtek – az ukrán hoholok Kocsanovóba, a gyáriak a telepre. Az én könyörületes anyácskám nem tudta megállni, hogy utánuk ne kiáltson:

– Szégyentelenek! A pravoszlávok a németekkel harcolnak, ti meg ünnep idején egymást ütitek!

Apám pengevékony ajka mosolyra húzódott:

– Ugyan már, hadd szórakozzanak. Legalább lehiggadnak.

Apám tartott a munkabeszüntetésektől, a sztrájkoktól, amelyek 1905-ben megrázták az orosz gyárakat. Mégis elégedett volt: a mozgósítás nem érintette a munkásait, mivel háborús időkben a cukor stratégiai terméknek számított. A háború tekintélyes haszonnalkecsegtette apámat.

Anyám átült hozzánk, a kocsis megrántotta a gyeplőt, csettintett egyet, a hintó megindult. Elengedtem Nasztya kezét. Mellettünk ballagott két legény a gyárból, kigombolt zubbonyban. Az egyiknek a szeme alatt kék folt virított, de tekintete pajkosan csillogott. A másik legény a szétvert orrát tapogatta. Anyácskám méltatlankodva félrefordult.

– Lássa, ifiúr, móresre tanítottuk az ukránjait! – a bevert szemű legény elővett valamit az egyik markából, felmutatta nekem, kacsintott, és nevetett.

– Kivertem a bunyóban az egyik mocsok fogát!

A barátja hirtelen előrehajolt, és kifújta az orrát. A havon piros csöppek tűntek fel. A legények boldogok voltak. Mindkettő valami láthatatlan ajándékhoz jutott. A verekedésben szerezték. Azzal mentek haza.

Én meg egyre csak nem értettem, miféle ajándék lehet az. De Nasztya és a többi felnőtt értette. De nem mondták meg. Nekem általában sok mindent nem mondtak meg.

A világ titkait saját magam fedeztem fel.

Július végén átköltöztünk Vaszkelovóba. Délben, miután befejeztük kétórás foglalkozásunkat Madame Panaget-vel, ittam forralt tejet hamvas áfonyával, és nekivágtam a kertnek, hogy ebédig sétáljak benne. A fél évszázaddal korábbi elrendezésű kert egykori pompájának már csak a maradványait őrizte – előző tulajdonosa teljesen elhanyagolta. Szerettem papírhajókat úsztatni a tóban, felmászni a földig hajló fűzfára, vagy pedig a boróka mögé bújva tobozzal dobálni a Faun-szobor kopottas márványtestét. De aznap semmihez sem volt kedvem. Nasztya a házban zenélt, anya a dadussal lekvárt főzött be, apám Ilja és Ivan társaságában Viborgba ment valami gépet vásárolni, Arisa és Vaszilisza könyvvel a kezükben a sezlonon bóbiskoltak.

olyongtam a kertben, betévedtem legsűrűbben benőtt sarkába, és egyszercsak megláttam a szobalányunkat, Marfusát. Átpréselte magát a kerítés két szétfeszített vasrúdja között, és eltűnt az erdőben, ami közvetlenül a kert mellett terült el. Sietős mozdulataiban volt valami, ami nem is emlékeztetett rá – mindig olyan pufók, olyan kimért, ráérős és mosolygós volt, barna szeme kissé ostobán kidülledt. Titkot szimatoltam a dologban, átmásztam a kerítésen, és óvatosan Marfusa nyomába eredtem. Takaros kék ruhája a fehér kötényével igencsak kirítt az elvadult erdő hátteréből.

A lány szaporán haladt az ösvényen, nem nézett hátra. Követtem őt, nesztelenül lépkedve a tűlevelek szőnyegétől puha földön. Körös-körül sűrű fenyves. Félhomály uralkodott benne, nagyritkán madarak váltottak rikoltozása hangzott fel. Fél verszta után a fenyves véget ért: egy kisebb mocsár kezdődött itt. Előtte a tisztáson fenyőgallyakból összerótt három kunyhó állt. Apám minden tavasszal a barátaival süketfajdra vadászott itt, amelyek a mocsárban dürrögtek. Az egyik kunyhóból füttyentés hallatszott. Marfusa megtorpant. Elbújtam egy vastag fenyőtörzs mögé. Marfusa körülnézett, és bement a kunyhóba.

– Már azt hittem, el se jössz – dörmögte egy férfihang, amelyből ráismertem fiatal inasunkra, Klimre.

– Nemsokára leülnek ebédelni, az úrnő lekvárt főz be, jaj, Istenkém, nehogy hiányolni találjon engem… – hadarta Marfusa.

– Ne izgulj, nem fog hiányolni… – mondta Klim, azzal elhallgattak.

Közelebb lopakodtam a kunyhóhoz, hogy majd elkiáltom magam, és azzal jól megijesztem őket. A kunyhóhoz érve már éppen kitátottam a számat, de megdermedtem, amelyekor a száraz fenyőgallyak között megpillantottam Klimet és Marfusát. A kunyhóban zsákvásznat terítettek le a földre. Azok ketten rajta térdepeltek, és összeölelkezve egymás száját szopogatták. Sohasem láttam még, hogy emberek ilyesmit csináltak volna. Klim a kezével markolta Marfusa mellét, az meg nyögdécselt. Hosszan, nagyon hosszan művelték ezt. Marfusa karja ernyedten lógott. Az arca kipirult. Végül szétválasztották a szájukat, és a göndör, sovány Klim nekiállt kigombolni Marfusa ruháját. Ez már teljesen érthetetlen volt. Tudtam, hogy nőkről ruhát csakis orvos vehet le.

– Várjál, leveszem a kötényt... – azzal levette gondosan, összehajtogatta szépen, és felakasztotta egy ágra.

Klim kigombolta a lány ruháját, felfedte fiatal, telt melleit, amin apró mellbimbók voltak, és mohón csókolgatni kezdte, közben dünnyögött:

– Szerelmem..., szerelmem...

„Mi lelte? Gyermek lenne?” – gondoltam.

Marfusa meg-megremegett, szaggatottan lélegzett:

– Klimuska... kedvesem... tényleg szeretsz?

Az dünnyögött még valamit, és tovább gombolgatta a susogó, kék ruhát.

– Ne így... – a lány félretolta a fiú kezét, felemelte a ruhája alját.

Alatta hosszú, fehér alsóing volt. Marfusa felemelte azt is. És én megpillantottam a csípőjét, ágyékának sötét háromszögét. Marfusa gyorsan hanyatt feküdt.

– Istenkém, micsoda bűn... Klim, drágaságom.

Klim leeresztette a nadrágját, rádőlt Marfusára, és nyugtalanul fészkelődött rajta.

– Jaj, nem volna szabad ezt csinálni... Klimocskám...

– Hallgass... – dörmögte Klim, egyre fészkelődve.

Aztán gyorsabban kezdett mozogni, és morgott hozzá, mint egy állat. Marfusa pedig nyögött, fel-felsikoltott vagy azt dünnyögte:

– Istenem, ez bűn... Istenkém...

A testük remegett, arcukat elöntötte a vér. Belém hasított a felismerés, hogy ők most valami nagyon szégyenletes és titkos dolgot művelnek, amiért meg fogják őket büntetni. Ráadásul nagyon nehéz dolguk volt, alighanem fájt is nekik. De ők nagyon-nagyon akarták ezt csinálni.

Klim nem sokkal később krákogott, ahogyan a férfiak szoktak, amelyekor fejszével fát hasogatnak – majd megdermedt. Mintha elaludt volna Marfusán fekve, mint egy dunyhán. A lány pedig halkan sóhajtozott, és simogatta a fiú göndör fejét. Az végül mocorogni kezdett, felemelkedett, ingujjával megtörölte a száját.

– Úristen... és ha gyerek lesz belőle? – emelte fel a fejét Marfusa.

Klim úgy nézett rá, mint aki először látja.

– Este is eljössz? – kérdezte rekedt hangon.

– Istenem, azt hiszed, elengednek? – a lány gombolkozni kezdett.

– Gyere, mihelyt besötétedik... – Klim megszívta az orrát.

– Klimocska, szívem, mi lesz most? – hirtelen a fiúhoz simult.

– Semmi se lesz – dörmögte az.

– Jaj, szaladok már – dünnyögte a lány.

– Eredjél, én majd később megyek – Klim komoran harapdált egy vesszőt.

– Hátul nem lett nedves a ruha alja?

– Á, nem...

Hátrálni kezdtem a kunyhó mellől, majd sarkon fordultam, és a ház felé futottam.– Á, nem...A kunyhóban látottak ugyanúgy felkavartak, mint a verekedés a vízmosásban. Egész kicsiny lényemmel átéreztem, hogy ez is, az is nagyon fontos az embereknek. Máskülönben nem csinálnák olyan szenvedéllyel, akkora erővel.– Á, nem...A gyerekek születéséről hamarosan mindent megtudtam Ványa bátyámtól. Minekutána a jelenet a kunyhóban újabb dimenzióval gyarapodott: megértettem, hogy a gyerek a titkos nyöszörgéstől születik, amit gondosan rejtegetnek mindenki elől. Ványa elmondta, hogy gyerekeket csak éjszaka csinálnak. Hallgatóztam éjszakánként. És egyszer, amelyekor szüleim hálója mellett mentem el meghallottam ugyanazokat a nyögéseket és a nyöszörgést. Visszafeküdtem az ágyamba, és azon gondolkodtam: miféle fura foglalatosság gyereket csinálni. Egyvalami érthetetlen maradt: miért titkolják

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr701504197

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.