Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.11.11. 13:49 gondolatkiado

Ízelítő - Kizökkent elmék

Címkék: könyv gondolat kiadó ízelítő kultúrtörténet

Douwe Draaisma/Bérczes Tibor (ford.): Kizökkent elmék (részlet)

"Nincs Draaisma-szindróma

Néha egy-egy emlék csak évek múltán válik jelentéssé. Diákkoromban hétvégenként egy nyugdíjas otthonban dolgoztam. Az ételosztás volt az egyik feladatom. Késő délután egy munkatársammal végigjártuk a szobákat és a kis kocsiról kiosztottuk a vacsorát. Azoknak, akik már nem voltak túl jó erőben vagy gyengén láttak, az asztalt is megterítettük. Egy délután az egyik lakó, miközben odakészítettük neki a tányért és az evőeszközöket, azt mondta, hogy egy emberke álldogál a kertben. Egy emberke? Követtük tekintetét, de senkit sem láttunk. Ő azonban állította, hogy „Ott áll egy emberke”. Néztem, nem valami mást vél-e embernek. A bokrok között állt egy körülbelül egy méter magas oszlop, amelynek lámpája kalapra hasonlított. „Arra a lámpaoszlopra gondol?” „Dehogyis, azt én is látom.” De mi senkit sem láttunk. Társam odahúzta a széket, majd amikor az asszony mögött állt, rám kacsintott, és mutatta a kezével, hogy a nőnek hiányzik egy kereke. Ez akkor kielégítő magyarázatnak tűnt. Kedvesen „További jó étvágyat” kívántunk, és folytattuk a munkánkat.

Körülbelül húsz évvel később olvastam egy igen különös szindrómáról, amely főként olyan idősebb embereknél jelentkezett, akiknek megromlott a látásuk. Ők néha képeket, többnyire személyek képeit látják, gyakran lekicsinyítve. Szürkület idején, amikor kicsit minden csendesebb lesz. Ez egy tökéletesen ártalmatlan, Bonnet-szindrómaként ismert jelenség. A svájci Charles Bonnet írta le először 1760-ban. Ő maga nem látta, a nagyapjától hallotta, aki kilencvenéves kora táján egy hályogoperációt követően emberi alakok képét látta.

Olyan valakivel találkoztam tehát, akinek Bonnet-szindrómája volt, és én nem vettem észre semmi különöset. Ekkor döbbentem rá, milyen könnyű valamit nem felfedezni. Sőt, nekem még az újrafelfedezés sem sikerült. Vajon Bonnet miért volt erre képes, én pedig miért nem? Az egyik szembeötlő – nem az egyetlen – különbség az volt, hogy ő komolyan vette a nagyapját. Ez nem is volt olyan semmiség, mert az idős úr azt mondta, hogy nemcsak alakokat lát, hanem szökőkutakat, harminc láb magas hintókat és egy levegőben forgó kereket is. Bonnet-nak nem az volt az első gondolata, hogy a nagyapja megkergült. Elfogadta a képek létezését, törni kezdte a fejét a lehetséges magyarázaton, és egyik könyvében leírt egy olyan neurológiai rendellenességet, amely úgy okoz vizuális észlelészavart, hogy közben az ítélőképességet érintetlenül hagyja. A következő fejezetben elolvashatják, hogyan lett 1936-ban e rendellenességből Bonnet-szindróma, és későbbi korok pszichiáterei és neurológusai milyen egyéb magyarázatokkal álltak elő.

De ha nem lett volna Bonnet, én viszont az asszonyt és az emberkét olyan komolyan vettem volna, mint Bonnet a nagyapját, akkor most létezne egy Draaisma-szindróma? Ki van zárva. Ha a neurológia történelméből vett tizenhárom névadó életéből leszűrtem valamilyen tanulságot, akkor az az, hogy ami a felfedezést követi, fontosabb, mint maga, a felfedezés.

Hadd emeljek ki csak egy elemet a folytatásból, mégpedig azt, hogy a felfedezést be kell jegyeztetni. Erre pedig minden korszaknak megvannak a maga konvenciói. Bonnet könyvben írta le az általa észlelteket, míg napjainkban a neurológusok és a pszichiáterek folyóiratokban értekeznek egymással, és e folyóiratok szigorú követelményeket állítanak fel a vizsgálattal és a megállapítások ismertetésével kapcsolatban. Manapság egy esetleírás keveset nyom a latba. A lehetséges névadónak hasonló esetek sorát – inkább százat, mint ötvenet – kell összegyűjtenie, és beszámolójának az olyan jellemzőket is tartalmaznia kell, mint az életkor, a nem, a látásképesség foka, a gyógyszerfogyasztás és a képzettségi szint.

Magyarázattal is kell szolgálnia, és lehetőleg olyan kísérletekkel is, amelyekből kiderül, mely tényezők hatására alakul ki ez a szindróma. Ezt követően a tudományos közösség el kell fogadja azt a kiindulópontot, hogy itt egy olyan jelenségről van szó, amely nem sorolható be más pszichiátriai vagy neurológiai kórképek közé. Aztán egy tekintélyes tudóstársnak – vagy egy bizottságnak – javasolnia kell, hogy a rendellenességet az illetőről nevezzék el. És ha a tudományos közösség valóban használni kezdi az illető nevét, akkor kerül be a „felfedező” a neurológia történetébe. Mindez tehát elérhetetlen egy hétvégi munkát végző diák számára. Manapság maga Bonnet is esélytelen volna. Na, szóval mit is látott a maga nagyapja?

Nyelvészeti szempontból a „Bonnet-szindróma” eponíma, köznévvé lett tulajdonnév. Az illető keresztneve eltűnik, és a legismertebb eponímák – Alzheimer, Parkinson, Korszakov, Asperger – esetében már azt sem kell hozzátenni, hogy „betegség” vagy „szindróma”. De nem csak a keresztnév tűnik el. Egy idő után minden más, az illető élete, a felfedezés körülményei, satöbbi is ködbe vész. 2004 szeptembere és 2006 januárja között az AMC-Magazine lehetőséget kínált nekem arra, hogy egy tucatnyi, a neurológia történetéből vett eponímával kapcsolatban visszahozhassak valamit a feledés homályából. Nagy örömmel írtam meg a sorozatot, és még nagyobb öröm, hogy most ezek az eponímák fejezet formájában könyvalakban is megkapják az őket megillető teret.

Miért az eponímákat választottam? Miért pont ezeket? Itt most számos okot fel tudnék hozni, de nem mindig a jó ok az eredeti indíték. Engem kezdetben az egyszerű kíváncsiság hajtott. Kik voltak ezek az emberek? Mi ösztönözte őket, amikor felfedeztek valamit? Később, amikor az egykor volt életekről olvastam, ehhez újabb és újabb kérdések társultak. Minek köszönhető, hogy pont az illetőről nevezték el a betegséget? Az, amit ma Tourette-szindrómának nevezünk, egybeesik-e még annak a rendellenességnek a leírásával, amelyet annak idején Gilles de la Tourette adott? Mi volt a Parkinson-betegség Parkinson előtt? Milyen alakban létezett az Alzheimer-betegség, mielőtt a neuropatológus Alzheimer elmesélte kollégáinak, mit talált Auguste D. agyában? Miért nem fedezték fel előbb a bécsi gyermekorvos, Hans Asperger által 1944-ben leírt zavart, noha minden jel szerint mindig is éltek olyan emberek, akik a ma „Asperger”-nek nevezett viselkedészavarban szenvedtek? Hogyan lehetséges, hogy magát Aspergert csak 1981-ben – egy évvel a halála után fedezték fel, és eredeti cikke lényegében visszhangtalan maradt?

Az előbb említett számos ok egyike, hogy ezek az eponímák a tudományos üzemben csomópontszerű helyet foglalnak el. Az eponímák a tudományos presztízst és elismerést szabályozó folyamatok részét képezik. Robert Merton tudományszociológus szavaival élve, egy eponímával a tudós kitörölhetetlenül beírja nevét a történelembe, neve mindenütt a világon bekerül a tudományos nyelvbe. A tudomány égboltján az olyan eponímák, mint a newtoni fizika, az euklidészi geometria vagy a kopernikuszi rendszer magasan ragyognak. A következő szintet a tudományok, tudományágak, illetve szakok olyan „atyái” alkotják, mint Bernoulli, „a matematikai fizika atyja”, Wundt, „a kísérleti pszichológia atyja”, Hughlings Jackson, „a brit neurológia atyja”. Ezen „atyák” közül sokan – Merton még az „anyák” előttről való – „egyszerű” eponíma formájában is tovább élnek. Gondoljunk például a Bernoulli-tételre, a Jackson-epilepsziára!

A szó szoros értelmében minden, ami létezik, kaphat valamilyen formában efféle elnevezést. Az lehet tétel, növény, törvény, hipotézis, osztás, eszköz, teszt, tengerszoros, üstökös, távoli bolygón található vulkán, mértékegység, effektus, osztályozás, bizonyíték, vizuális illúzió. Még tévedésekhez és feltételezésekhez is kapcsolódhatnak eponímák. Úgy tűnik, nemrég sikerült bizonyítani a „Poincaré-sejtést” (miközben magáról a matematikusról ma már semmit sem tudunk). A halhatatlanság kevésbé vágyott formája az a fajta eponíma, amely olyan valamire utal, amiről alaposabb vizsgálatok után kiderül, hogy nem is létezik. Ilyen például a „Schiaparelli-csatornák”, amelyeket Giovanni Schiaparelli milánói csillagász 1877-ben észlelt a Marson. A tudomány világán kívül a halhatatlanság hamar fakulni kezd. Aki becsavar egy új villanykörtét a lámpába, nemigen gondol már James Wattra vagy Charles Dotterre.

A medikusok a századok folyamán szó szerint eponímák ezreivel tisztelték meg egymást. Vannak testrészekre, operációkra, tünetekre, reflexekre, betegségekre, szindrómákra, eszközökre, tesztekre, reakciókra vonatkozó eponímák. A www.whonamedit.com honlapon az orvosi eponímák rendkívül terjedelmes listáját találjuk. Ebben a pillanatban – 2006 júliusában – 7626 eponíma szerepel rajta, és 3032 személyről kaphatunk ismertetőt. A honlap angol nyelvű, és kicsit elfogult az angolszász orvostudománnyal szemben, de már csak a terjedelem okán is a gyűjtemény néhány kifejezetten érdekes következtetésre ad alkalmat. A legjobb esélyük arra, hogy elneveznek róluk valamit, azoknak az orvosoknak voltak, akik a 19. század utolsó vagy a 20. első negyedében tevékenykedtek. Azt követően az orvosi kutatás egyre inkább csapatmunka lett, és ezzel csökkent az esélye annak, hogy valaki egyéni hírnévre tegyen szert. Napjainkban is születnek eponímák – a klinikai genetikában viszonylag gyakran –, de mostanában az olyan leíró jellegű utalásokat és rövidítéseket részesítik előnyben, mint az ADHD, az AIDS vagy a korábban „Charcot-betegségként” ismert ASL.

A www.whonamedit.com honlapon a legtöbb eponíma Amerikából származik (769), azt követi Németország (598), Franciaország (408), Anglia (309) és Ausztria (145). Hollandia a maga 43 eponímájával épp hogy csak kimarad az első tízből, és közvetlenül Svédország (47), illetve Dánia (46) mögött áll. Az eponímák korát illetően nagy különbségek vannak az egyes országok között. Az amerikaiak 43 százaléka 1900 után született, míg Csehország 17 eponímistájából egyetlen egy sem akad, aki a 20. században született – ami arra utal, hogy Csehország az orvosi kutatás területén a múltban élte virágkorát. Ausztria ilyen tekintetben leginkább ragyogó múltjának köszönheti előkelő helyezését, hisz az eponímisták kevesebb, mint 9 százaléka született a 20. században. Németország, Franciaország és Anglia mindig orvosi nagyhatalmak voltak és azok is maradtak. Mindhárom országban sok a viszonylag fiatal eponímista.

A 43 holland eponíma – amely közt két belga is található – négy évszázad orvostörténetének terméke. A 17. századból származik a „Ruysch-izom”, egy a méh alján található köralakú izom, amelyet a maga korában világhírűnek számító, Frederik Ruysch anatómus fedezett fel és írt le. A „Boerhave-mirigyet” Herman Boerhavéról nevezték el, és a bőrben levő izzadságmirigyekre utal, amelyeket 1663-ban ő írt le. A szemorvosok rendelőiben az egész világon ott függnek a „Snellen-táblák”, az azokon található egyre kisebb betűkkel mérik, milyen éles a páciens látása. Ezeket 1850-ben Herman Snellen szemész tervezte. Ennél rövidebb múltra tekinthet vissza a „Wenckebach-szív”, amely nem a mellkas bal oldalán, hanem középen található, és kisebb, mint egy normális szív. Christian Eijkman patológus az „Eijkman-szindrómában” él tovább. Ez a beri-beri egy formája, amelyet azzal idézett elő tyúkokban, hogy megvonta tőlük azt, amit ma B-vitaminnak nevezünk. Kísérletei nagy jelentőségűek voltak a Korszakov-szindróma keletkezésének kutatásában. Ez a magyarázata annak, hogy 1929-ben Nobel-díjat kapott.

Öt évvel korábban Willem Einthovent is ez a megtiszteltetés érte. Ő 1901-ben megalkotta az „Einthoven-galvanométert”, ami hatalmas lépés volt az elektrokardiogram kifejlesztése felé. A legújabb holland eponímista a klinikai-genetikus Beemer, aki 1983-ban írta le a később róla elnevezett szindrómát. A listán egyetlen egy nő szerepel, Cornelia de Lange, gyermekorvos. De Lange 1934-ben az amszterdami Emma-Gyermekkórházban ápolt két lánynál írt le egy súlyos, veleszületett elváltozást. Ő maga „Typus Amstelodamensisnek” nevezte azt el, de később a szindróma az ő nevét kapta. A www.whonamedit.com honlapon összesen 105 női eponímista található. Mintha a körülmények is összeesküdtek volna ellenük. Amikor már a nők számára is lehetővé vált, hogy orvosi tanulmányokat folytassanak, ők pedig egyre több eredménnyel gazdagították a tudománynak ezt a területét, már lecsengett a nagy elnevezések korszaka.

Az orvosi eponímák zömével azt kívánták jutalmazni, hogy valaki elsőként végzett vagy hozott létre valamit, elsőként tervezett meg egy bizonyos operációt, talált ki egy műszert, írt le egy testrészt, fedezett fel egy betegséget. Amikor vitatott az elsőség kérdése, elkeseredett viták alakulhatnak ki, és ezekben nagyon gyorsan felszínre kerülnek olyan kérdések, amelyek érdekesebbek, mint önmagában véve az elsőség. Mi is pontosan egy „felfedezés”? Mely tényezők függvénye, hogy a tudományos közösség mit fogad el „felfedezésnek”?

„Felfedezőnek” nevezhetünk-e valakit, aki maga tévesen értelmezte, amit felfedezett, mint ahogy az például a Broca-terület felfedezőjének esetében történt? Az efféle kérdések vezetnek el bennünket a tudományos üzem lényegéhez. Az eponíma a tisztelet kifejezője, de egyúttal küzdőtér is. Olyan terület, ahol sok a manőver és a manipuláció, ahol fontos tényező a hatalom és a tekintély, ahol konfliktusokat okoz, hogy mi számít tudományos bizonyítéknak, ahol az osztályozás és a beosztás kérdései eldőlnek. A kutatót, „akit érdekel, hogyan „működik valójában” az agy és a „szellem”, írta Anne Harrington neurológiatörténész, „arra kell ösztönözni, hogy egyszer azon is gondolkodjon el, hogyan működik ’valójában’ a tudomány”. Ez a két kérdés az eponímákban egyszerre van jelen.

Szóval az eponímák. De miért pont ezek? Mindenekelőtt a saját kíváncsiságomat követtem, de a válogatás azért mégsem teljesen önkényes. Gondoltam a történeti, a földrajzi és a tudományági reprezentativitásra is. Gilles de la Tourette, Capgras és Clérambault a betegdemonstrációra irányuló francia pszichiátriát képviselik. Capgras leírt egy olyan szindrómát, amelyben a betegnek az a tévképzete, hogy a hozzá legközelebb álló embereket – házastársát, gyermekeit, barátait – titokban hasonmások helyettesítik. A Clérambault-szindrómánál a beteg – aki többnyire nő – meg van győződve róla, hogy valaki szerelmes belé. Ez a három orvos a munkahelyükül szolgáló ideggyógyintézetekben végezte a kutatást. Capgras és Clérambault klinikai óra formájában ismertették eredményeiket. Franciaországban a kommunikációnak ez a formája annak idején nagy tekintélynek örvendett. Alzheimer és (az agytérképet alkotó) Brodmann a neoropatológiai kutatás német hagyományait követik.

Munkájukat laboratóriumban végezték, számukra a mikroszkóp volt a legfontosabb munkaeszköz. Bár Alzheimer gyakorló ideggyógyászként is dolgozott, úgy vélte, hogy betegeiért attól a pillanattól teszi a legtöbbet, amikor agyuk már a mikroszkopikus kutatás rendelkezésére áll.

A tudományágak tekintetében már sokkal problematikusabb a reprezentativitás megteremtése. Sok betegség, szindróma, zavar és kóros elváltozás történetileg változó pozíciót foglalt el a ma „neurológiának”, illetve „pszichiátriának” nevezett tudományágak között, melyeket a 19. század végéig egy és oszthatatlan tudománynak tekintettek. James Parkinsonnak, aki London egyik legszegényebb negyedében háziorvosként dolgozott, fogalma sem volt arról, mi okozza azt 1817-ben általa leírt „remegő rángást”, de azt gyanította, hogy az a beteg agyának valamilyen rendellenessége.

Charcot viszont az a párizsi pszichiáter, aki 1876-ban Parkinsonról nevezte el a betegséget, meg volt győződve arról, hogy lelki okok, sokkszerű ijedtség vagy túlzott érzelmi terhek rejlenek a háttérben. Így a Parkinson-betegség a pszichiátria irányába tolódott el. Napjainkban az az általános vélemény, hogy az idegi ingerközvetítő dopamint termelő agyi terület elváltozása okozza a betegséget, és ezzel a Parkinson visszakerült az ideggyógyászat területére.

A megközelítésmód efféle változása régen inkább szabály, mint kivétel volt. A Gilles de la Tourette-szindróma mondhatni állandóan ide-oda ingázott a neurológia és a pszichiátria között. A Capgras-szindrómát sokáig pszichiátriai fogalmakkal írták le, de az elmúlt húsz évben a neurológia felé tolódott el. Az Asperger-szindróma esetében, amely egy az autizmushoz hasonló zavar, még mindig nem világos, milyen szerepet játszanak a neurológiai tényezők.

Az eponímák kiválasztásakor, amint arról már volt szó, a súlypont, mondhatni, magától a 19. századra esik, és ennek következményei a könyv portréiban is tetten érhetők. Közös a különböző eponímistákban, hogy esettanulmányok és kórtörténetek alapján dolgoztak. Ez még az egykor oly nagy tiszteletnek örvendő, de azóta már tekintélyét vesztett börtönorvosra, Lambrosóra is igaz, aki abban reménykedett, hogy az egyedi esetleírásokból felhalmozódó információk eredményeképp képes lesz a szó szoros értelmében megrajzolni a „született bűnöző” portréját. Ez a fajta tudományos stílus egy fél évszázada kiment a gyakorlatból.

A kórtörténetekben a gondozás és a kezelés, a tapasztalat és a vizsgálat még nehezen választható szét. Parkinson együttérzéssel ír arról a betegről, aki újra és újra körülbelül tíz méterre lemaradt a szolgájától, hogy aztán araszolgatásból vágtára váltson, és utolérje azt. Ugyanez az együttérzés csendül ki Alzheimernek Auguste kétségbeesett zavarodottságáról adott leírásából és abból, ahogy Korszakov bemutatja, hogy betegei teljességgel képtelenek megjegyezni bizonyos dolgokat. Még Hans Asperger „nehéz gyerekekről” adott 1944-es esettanulmányaiból is kiérezni, hogy maguk a páciensek hogyan élik meg a betegséget. Ha az itt következő tizenhárom portréban sikerül a nevekből újra hús-vér embereket csinálni, akkor az annak is köszönhető, hogy az általuk adott kórtörténetek is hús-vér emberekről szóltak."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr841517340

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.