Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.11.16. 14:33 gondolatkiado

Ízelítő - Családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban

"Karády Viktor

A NÉVMAGYAROSÍTÁSOK TÁRSADALOMTÖRTÉNETI ÖSSZEFÜGGÉSEI

2. Névváltoztatások és nemzetiségi erőtér

Az előbbiekből kiolvasható, hogy a névmagyarosítások nálunk is a sajátos helyi nemzetiségi erőviszonyokhoz kötődtek, s fontosabb társadalomtörténeti sajátosságaikban a társadalmi tér különböző szegleteiben s rétegeiben ezek kihatásait lehet a mozgalom alakulásában tetten érni. Konkrétan azt kell hang-súlyozni, hogy a névváltoztatások itt túlnyomóan (ha nem is kizárólagosan) névmagyarosításokat, „névnemzetiesítéseket” jelentettek, s kifejezetten a kisebbségi nemzetállam-építés által előidézett valóságos kényszerhelyzet szülöttei voltak. Ennek főbb adottságaira itt lehet utalni.

A legfontosabb ebben az összefüggésben a már említett, de eléggé nem hangsúlyozható körülmény, hogy a nemzetállamot kigondoló, tervező, hordozó és tulajdonképpen a régi rendszer végéig messzemenően vezető és uraló nemesi elit egy „nemzetalkotónak” kikiáltott etnikai kisebbség nevében gyakorolta hatalmát. A magyarság a nemességen kívül minden jelentősebb társadalmi kategóriában – a parasztságban, a városi kispolgárságban, a patrícius és a parasztpolgárságban, sőt a későbbi trianoni csonka országot képező középső régi-ókon kívül a királyság minden más nagyobb földrajzi alkotóegységében is (így a Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban, Bánátban, Burgenlandban, Kárpátalján) kisebbségben volt.

Ennek a kisebbségi helyzetnek a mértékét a rendelkezésre álló s a nemzetközi szakirodalomban egyébként párját ritkító igényességgel kidolgozott anyanyelvi vagy „legfőbb használt nyelvi” adatok (például az 1900-as vagy az 1910-es népszámlálások adatai) rendre – s érdekelten, tehát nem véletlenül – alábecsülték. A népszámlálások ugyanis a tényleges nyelv-használaton kívül s ezzel amalgamálva a magyar anyanyelvűség vagy elsődleges magyarnyelvhasználat-bejelentésével demonstrált „nemzethűséget” is mérték. Márpedig az ilyesfajta nemzeti lojalitás vagy elkötelezettség a hatalmi viszonyok függvénye volt, s könnyen válhatott a hatalomváltás áldozatává. Ez utóbbinak tömeges jelzéseit szolgáltatja az elszakított területeken az 1910-es és az 1920 utáni népszámlálásokban kimutatott nemzetiségi arányok összehasonlítása.

A komplex és az egyértelmű többséget szintén nélkülöző felekezeti viszonyok is szerepet játszottak a nemzetiségi erőviszonyok polarizálásában, amenynyiben egyes, ún. „kisebbségi” (azaz zömmel allogén csoportokat tömörítő) egyházak – mint a szerb vagy román ortodoxia, vagy az erdélyi szász evangélikusság – a magyarosítással szembeni intézményes ellenállás lehetőségeit erősítették, míg mások – például a neológ zsidó hitközségek „önasszimiláló” tevékenységei, így elemi iskolai hálózatuk elmagyarosítása – ezzel merőben szembenálló ellenhatást fejtettek ki.

A magyar nemzetállamot egyértelműen csak két, illetve három, a társadalmi elitben számottevő részt képviselő felekezeti tábor támogatta, amely vagy egységesen magyar etnikumú volt (a reformátusok és a zömmel erdélyi unitáriusok), vagy asszimilációs beállítottságánál fogva választotta ezt a magatartást: a neológ s részben a „status quo ante” zsidóság, a „rabbinikus” ortodox zsidóság magyar etnikai többségű régiókban elhelyezkedő részei, sőt a haszid befolyás alattiak egyes töredékei is.

Ebből a szempont-ból a többi egyház szerepe vagy ellenséges, vagy változóan ambivalens volt. Még a viszonylag legnagyobb egyházi tömböt (a népesség 47%-át) képviselő római katolikusok is megoszlottak a sokáig (1848 előtt és azután egyaránt) jórészt aulikus beállítottságú hierarchia és a magyar érzelmű papság között, nem beszélve a szlovák és a horvát katolicizmus szecessziós törekvéseiről. Az evangélikusok hasonló természetű széttagoltsága közismert.

A felvidéki szlovák lutheranizmusból került ki a szlovák „nemzeti ébredés” számos előharcosa. A többfelekezetűség szempontjából mindenesetre szintén egyedülálló volt a 19. század honi társadalma. Ilyen mértékű hitbeli szétforgácsoltságot sehol nem találni az ellenreformáció után kialakuló európai államalakulatokban, ahol majdnem mindenütt egyértelmű protestáns, katolikus, illetve – Kelet-Európában – keleti ortodox többség uralkodott. A honi helyzetet e tekintetben legfeljebb Hollandia közelíti meg (a kálvinista többséggel szemben a 19. században növekvő s a 20. században többségre jutó katolikus népességével), és talán Svájc (mely utóbbi azonban szövetségi államszervezetet s nem nemzetállamot fejlesztett ki), valamint az 1919 utáni Lettország. (A világháborúk közötti Lettországban csak 58%-nyi evangélikus többség volt, szemben 22% római katolikussal, 9% keleti [orosz] ortodoxszal, 4,5% zsidóval és egyéb kisebb felekezeti népességekkel. lásd Tolnai Új Világlexikona. Budapest, 1928. 10: 143.) A vallási megosztottság érthetően felerősítette mindennemű nemzetiesítési politika és akció tétjét, mert az egyházak politikai hatalmukat változó módon mozgósíthatták, és az így kialakult erőviszonyok megosztó tényezővé válhattak.

Ezek az adottságok képezték a fentebb említett történelmi „kényszerhelyzet” alapját, mely a névmagyarosítási politika és mozgalmak kiváltó tényezőjének tekinthető. Az erre a helyzetre adott válasz ugyanis erősen megosztotta a kulturális szempontból többszörösen széttagolt népességet, illetve ennek vezető elitcsoportjait. Röviden: a magyar nemzeteszme igenlői és érdekeltjei, valamint ellenlábasai közötti megoszlást úgy lehet leírni, hogy az esetlegesen pozitív válasz a hatalmi erő- és érdekviszonyok tükre volt. Sommásan ez azt jelentette, hogy a zsidók, a németek és részben a szlovákok is változó módon, de asszimiláns, a többi nemzetiségi csoportok inkább nem asszimiláns alapállást foglaltak el, közöttük a románoknál és a szlovákoknál erősen disszimiláns politikai mozgalmak is kibontakoztak a magyar nemzetállamiság gondolatával szemben.

A hatalmi viszonyokra lehetséges reakciókat az „asszimilációs társadalmi szerződés” virtuális cikkelyeire adott válasz foglalta össze. A pozitív válasz egyrészt a magyar uralkodó osztály hegemóniájának elfogadásán, másrészt az abban való (tényleges vagy szimbolikus-közelítőleges) részesedésen nyugodott, melynek egyik feltétele nemcsak a magyar nemzetállam eszményével való azonosulás, hanem az önbemutatás, a nyilvános viselkedés, a neveléssel átörökített történelmi emlékezet és a környező lakóhelyi és társadalmi tér nemzetiesítése, elmagyarosítása volt. A nemzetállam-építés programjának támogatását fejezte ki társadalmilag nagy hatású képletességgel az allogén csoportokban a nyelvi magyarosodás (legalább az aktív kétnyelvűség formájában), illetve a hivatalosan (például népszámlálásokon, anyakönyvekben, iskolai beiratkozásnál) deklarált magyar anyanyelvűség („nyelvi lojalitás”).

A programnak természetesen része volt a nyilvános térben megjelenő kulturális szolgáltatóintézményeknek (iskolák, színházak, múzeumok) az elmagyarosítása is. Ezekhez a főképp a városokban elhelyezkedő szolgáltatásokhoz azonban közönség is kellett. Ehhez szükséges volt a nemzetiesítést elfogadó s a városokban jórészt allogén hátterű népesség ügyszeretete, nemegyszer ügybuzgósága, látványos kompenzatív „magyarkodása”. Érthető, hogy ugyanezekben a körökben fejlődött ki s terebélyesedett el a névmagyarosító mozgalom is. Sohasem szabad azonban elvonatkoztatni ezt a mozgalmat két külső körülménytől.

Egyrészt a családnév-magyarosítások nem választhatók el egy sor, a legerősebben érintett allogén népességekben (zsidók, németek, szlovákok, örmények) és társadalmi aggregátumokban (városi értelmiség és iskolázott polgárság) lezajló egyéb, s általában mobilitással, a földrajzi és a társadalmi térben lefolytatott migrációs mozgással járó fejlődéstől. Idetartozott maga a városba költözés és a mind antropológiai (életviteli), mind gazdasági értelemben vett polgárosodás, a hosszú vagy elitiskolázás (a középiskolákban s azok felett) általánossá válása, a nők fokozatos (bár a régi rendszer végéig igencsak részleges) egyenjogúsítása, a „demográfiai átmenet” (csökkenő halálozás és születésszám) végbemenetele s az érdekelt allogén csoportok ezzel kapcsolatos többi szimbolikus-nemzeti integrációs aktusa (mint éppen a nyelv- és névváltás, nevezetesen az, ami partikuláris intézményhálójukat érintette: iskoláikat, templomi rítusaikat, egyéb közösségi szervezeteiket), s a csoportok önképének, ön-definícióinak („Mózes-hitű magyar”, „Ungarndeutsch” stb.) ezt követő elmagyarosodása.

Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy a családnév-magyarosítási mozgalom már igen korán, az 1890-es évektől fogva hivatalos állami támogatást élvezett. Ez az allogén népességek felé nemcsak szimbolikus, de nemegyszer önkényes és erőszakos adminisztratív lépésekkel is járt, ami nemcsak a magyar állameszme irányában való beállítottságuk szerint hatott az érintett népességekre, hanem közvetlenül aszerint is, hogy mennyire függtek az államtól vagy az államot helyi szinten képviselő (megyei, városi, községi) közhatalmaktól.

Ennek következtében hivatalosan már az állami anyakönyvvezetés törvénybe iktatásával (1894: XXXIII. tc.) magyar keresztnevek használatát tették kötelezővé, s a „Bánffy-terror” alatt a honvédelmi miniszter 1896. évi 65.788 sz. rendeletéből bevezették azt a gyakorlatot is, hogy a besorozott nemzetiségi utónevű újoncokat a hadseregben magyar névvel regisztrálják. Ugyanakkor (1898: IV. tc.) a helységeket lakosságuk összetételétől függetlenül magyar névvel kellett ellátni, s nyilvánosan csak ezek használata volt megengedett. A katonaság, az állami és más közüzemi kisalkalmazottak körében az idegen családnevűek névmagyarosítását az elbocsátás terhe mellett kiadott hivatali ukázzal szorgalmazták a millennium utáni években éppúgy, mint 1933 után nemegyszer.

Mindebből érthető, hogy a történelmi idő szempontjából a névmagyarosítási mozgalom felfutása szorosan összefügg a nemzetállam kiépítésének fázisaival, a POLÁNYI KÁROLY értelmében vett honi „nagy átalakulással” (POLÁNYI 1957). Annak a feudalizmus utáni alapvető társadalmi átrendeződésnek képezte mozzanatát, mely értelemszerűen a reformkorral indult be, amikor a független, modern, nyugati típusú magyar nemzetállam programját kidolgozták. Ugyanakkor a társadalmi térben való elhelyezkedése szempontjából a mozgalom elsősorban azokat az allogén csoportokat mozgósította, amelyek leginkább bekapcsolódtak ebbe az alapvetően modernizációs folyamatba mint érdekelt résztvevők, részt vállalók, illetve részvállalásra kényszerítettek.

Amikor a családnév-magyarosításokat – igazoltan – a nemzeti asszimiláció egyik tömeges mozgalmának tekintjük, nem felejthető el, hogy a mozgalom mögött vagy mellett egy sor egészen más természetű, de hasonló irányú és eredményű társadalomtörténelmi akció és fejlemény is lezajlott, melyeknek azonban a párhuzamosságok mellett külön-külön sajátos mozgástere, hatóköre és funkciói is voltak. Amit nominális asszimilációnak is minősíthetünk, annak szintén megragadható s gondolatilag elkülöníthető egy sor, nem csak csoport-sajátosan érvényesülő, de nemegyszer egyedi jellegű társadalmi funkciója. Ezeknek tételes, bár csak érintőleges tárgyalására kell most rátérnünk."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr661528553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.