Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.11.19. 13:48 gondolatkiado

Ízelítő - 23 000

Címkék: könyv gondolat kiadó világirodalom szépirodalom ízelítő katalógus 2009 2 gondolat világirodalmi sorozat

Holnap megjelenik Szorokin: 23 000 könyve - amiből már olvashattatok egyszer ízelítőt - egy idejűleg Szorokin: Cukor Kreml című könyvének utánnyomása is kijön a nyomdából. A 23 000 megjelenésének apropójából még egy részletet közlünk a könyvből.

"OLGA DROBOT

A kenyérpirító csipogott, s kipattant belőle két szelet pirítós. Olga félig töltött egy öblös poharat ananászlével, másik felébe jeget tett, és a kenyérpirítóhoz lépett.

„Apa és anya” – gondolta önkéntelenül, miközben belekortyolt az italba, és egy tányérra tette a két pirítóst. De tüstént megtiltotta magának az efféle gondolatokat, egy ellentmondást nem tűrő felszólítással:

– Begone!

Bebizonyosodott, hogy a pszichológusnak igaza volt: „karddal kell elmetszeni a nehéz múlt emlékét”. Eleinte Olga nem hitt ebben. Ám fél évvel az után a nap után a „kard” működésbe lépett, és segített. Lemetszette a szülők összes kísértetét, amelyek minden páros tárgyban, vagy élőlényben virtuálisan felötlöttek – a letett cipőkben, a csókolózó galambokban, a cég bejáratát őrző kőszobrokban, az arany fülbevalókban, a 69-es számban, Edgar Allan Poe műveinek kétkötetes kiadásában, a párzó legyekben, végül az ikertornyok három éve tartó hiányában, amelyek akkor még álltak, és mindhárman láthatták őket a loft lakás déli ablakából.

Most viszont Olga egymagában nézett le Manhattanre az ötödik emeletről. S nem is oda, ahol három éve még a WTC tornyai meredeztek, hanem a szomszéd házak tetőin a víztartályokra, amelyekről mindig a marslakók jutottak eszébe Wells Világok harca című regényének borítójáról. A regényéről, amelyet apja annyira szeretett. A lánya pedig még mindig nem olvasta el…

– Olgika r-remek-k! – harsogta a papagáj az ablak mellett álló kalitkájából. 

Eszébe jutott a madár, a vénséges vén Fima, odament hozzá, szórt neki egy marék magot, vizet öntött az itatójába, levágott egy szelet almát, és bedugta a rácsok között. Fima irtózatos csőrével nekiállt csipegetni a rácsok közé szorult almadarabot, és Olgára sandított.

„Ő is emlékszik” – gondolta a lány.

De tüstént lesújtott a láthatatlan karddal:

– Begone!

Fima csőrében forgatott egy falat almát, kivillant vastag nyelve, úgy közölte:

– Don't worry!

– Be happy – bólintott Olga, és elnevette magát.

Ideje elkezdeni a napot. Olga sós Chevreux kecskesajtot kent a pirítósra, mindegyikre elhelyezett három-három karika uborkát, ezeket lefedte két salátalevéllel, a salátára rácsapott egy szelet pulykasonkát, arra paradicsomot tett, a két szelet pirítóst összeborította egy vaskos szendviccsé, beleharapott, fogta a poharát, és leült a számítógéphez. A megrágott falatot egy korty jeges üdítővel öblítette le, s elkezdte nyomogatni a billentyűket.

A monitor életre kelt, dallamos basszushangon üdvözölte:

– Hi, O-olga-a!

– Szervusz, üdvözöllek – válaszolta Olga oroszul.

Belenézett a levelezésébe: négy üzenet érkezett. Az egyik a munkahelyéről (emlékeztették rá, hogy szabadsága végén, 16-án, Olgának a szerződéssel együtt Philadelphiában kell lennie a márvány szállítása végett). A másodikat Liza küldte Chicagóból (hatodszorra is esküvel ígérte, hogy meglátogatja, és akkor „zabálnak, vedelnek, elcseszik az időt amúgy oroszosan”). A harmadik apja kollégájától, Petertől
futott be (hétvégi grillpartira invitálta).

„Fura pók, állandóan össze akar hozni engem valakivel!” – mosolygott Olga, felidézve a jámbor Peter köpcös alakját, aki kedvelte a német sört, a free jazzt és a piknikeket.

–„Nem, Peter, szombaton én már messze leszek innen!”

A negyedik pedig…

– Yep! – Olga boldogan toppantott meztelen talpával a padlón.

Üdvözlöm, Olga.

Tegnap csaknem reggelig lógtam a neten. Híreim vannak. Először is, sikerült elérnem az elérhetetlen Michael Lird-öt. Valóban, két éve már ő a Társaság koordinátora. Elküldtem neki az Ön levelét is, az elrablásának történetével együtt, és mellékeltem az Ön és az Ön megboldogult szüleinek fényképeit. Most már bekerültünk a weboldal adatbázisába.  Hamarosan sok barátunk lesz. A Társaság központja Kantonban található (Dél-Kína). Michael azt tanácsolta, hogy egy alaposabb megbeszélés végett repüljünk oda, mivel nem túlzottan bízik az elektronikus levelezésben.

Kantonban is lenne mit mutatnia nekünk. A vízumok beszerzésében segít a Társaság, a szállodával is van keretmegállapodásuk. A meghívottaknak csak az útiköltséget kell fedezniük. Ennek kapcsán arra gondoltam, mi lenne, ha összekötnénk az izraeli utat egy látogatással Kantonban? Végülis Kína közelebb van Izraelhez, mint Göteborghoz, vagy New Yorkhoz! Másodszor pedig két legyet üthetnénk egy csapásra, és időt takaríthatnánk meg. És őszintén szólva, megelégeltem már, hogy hónapok óta csak feltevésekre és találgatásokra vagyunk utalva. Szeretnék már kimozdulni, tenni valamit.

Türelmetlenül várom válaszát:

Az ön Björn Wassbergje

Olga boldogan csapta össze két tenyerét, s feledve a szendvicset, kopogtatni kezdte a billentyűket:

Üdvözletem, Björn Wassberg!

Az ötlete ragyogó, nagyon tetszik nekem. Biztos vagyok benne, hogy Tel Avivban fontos információkhoz jutunk, amelyek sok mindent megvilágítanak majd a történeteinkben. Azután pedig tényleg elrepülhetnénk Kínába, hogy találkozzunk Lirddel. Príma lesz. Nekem is elegem van a várakozásból, meg hogy folyton kávézaccból találgassak. Ideje tenni valamit! Annál is inkább, mivel épp szabadságon vagyok, így egyelőre nem vagyok semmihez sem kötve. Várok Öntől egy meghívólevelet, s azonnal megyek a kínai követségre. Ami Tel Avivot illeti, minden rendben, foglaltam két szobát a Prima Astor szállodában, kettőnk nevére. Közvetlenül a tengerparton van, én már jártam ott. Azonnal értesítsen, mihelyt magkapta a vízumot, és megvette a jegyet. Szeretném, ha a repülőtéren találkoznánk. A találkánkhoz orosz jelszót választottam: „Odin v pole voin”. Várom a Magáét!

A személyes viszontlátásig!

Olga

Este, amikor Olga hazaért a kerékpározásból a parkban, már várta Björn válasza. Hozzá volt csatolva a meghívólevél Kantonba, és a jelszó: „Kräftskivan”.

– Biztos svédül van – mosolygott Olga, megragadta a telefonkönyvet, és kikereste a New York-i kínai külképviselet címét.

– Holnap, holnap! – felbontotta a meghívólevelet, előkereste két saját fényképét, és mindezt betette kék amerikai útlevelébe.

Készített magának egy nagy adag tejeskávét, leült a számítógéphez. Beütötte a címet: www. icehammervictims.org. A monitoron megjelent egy kép: egy lány és egy fiú, mindkettő felsőteste mezítelen, tenyerükkel egymás mellkasa közepén sebeket tapasztanak be. Fölötte felirat: „A Jégkalapács Áldozatai Társaság hivatalos honlapja”. Alul a szokásos menü: „A Társaság története”, „Hírek”, „Személyiségek”, „Fotógaléria”, „Személyes történetek”, „Publikációk”, „Egyéb”, „Csatlakozzék hozzánk”. Olga a „Személyes történetekre” kattintott. Átfutotta a jól ismert szövegeket – már rég elolvasta mind. A legvégén három új történetet talált:

Stephanie Treglown, 14 éves, Newscastle, Ausztrália. A karácsonyi szünet előtti héten két  nő érkezett az iskolánkba, két rendezőasszisztens, akik azt mondták, hogy statisztalányokat toboroznak tömegjelenet forgatásához, mert Peter Weir híres filmjének, a „Piknik a függő sziklánál” című mozinak a felújításán dolgoznak. Ausztráliában ezt a filmet mindenki ismeri. A szüleim sokszor megnézték, már akkor is, amikor én még kicsi voltam, otthon videón is, DVD-n is megvan.

A szüleimmel jártunk is a Masedon sziklánál, ott, ahol 1900. február 14-én az a tragikus esemény történt, amikor az appleyardi iskola lányosztálya Szent Valentin napján piknikre indult a függő sziklához, és három lánynak nyoma veszett. Az osztályunkból minden lány nagyon szeretett volna szerepelni a filmben. A rendezőasszisztensek, Deborah és Helen azt mondták, hogy a felújítás rendezője David Lynch lesz, hogy épp zajlik a szereplők válogatása, és hogy Lynch a lányszerepekre teljesen ismeretlen tanulókat szeretne kiválasztani, úgy hogy előfordulhat, hogy az osztályból valamelyikünk igazi szöveges szerephez jut a filmben.

Az osztályunkból három lányt választottak ki, köztük engem is, az iskolából pedig még hetet. Mindannyian  szőkék és kék szeműek vagyunk. Rettentő boldog voltam, hogy rám esett a választás. Weir filmjében nagyon tetszik az egyik lány, Miranda. Olyan szép, olyan bájos és gyengéd, akár egy angyal! Csodálatos kék szeme van, gyönyörű szőke a haja. Nagy kár, hogy nem lett belőle sztár Hollywoodban, ezt követően csak a Mad Maxben játszott egy szerepet, utána sehol máshol. Helen és Deborah azt mondták, hogy a karácsonyi ünnepek után Sydneybe kell utaznunk, ott lesz mindenki, akit beválogattak, és Lynch személyesen fogja közülünk kiválasztani azt, aki szerepelni fog. Kifizették a vonatjegyünket.

Velünk utazott Miss Halle, Suzy Halle anyukája. Megérkeztünk Sidneybe, és 12.00-re a rakparti operaházhoz mentünk. Ez egy hatalmas épület, kislánykoromban kétszer jártam benne, egyszer a Peer Gynt operát láttam, másodszor pedig a Giselle című balettet. Bekísértek minket az egyik terembe, és az az ezerötszáz személyes terem tele volt diáklányokkal! És mindegyik szőke, kék szemű volt! Én ilyen még sohasem láttam! Közöttük sok olyan volt, aki hasonlított Mirandára. Persze, rögtön rájöttem, hogy rám itt nem eshet a választás – hiszen olyan sok szép lány volt a teremben!

Vártuk Lynchet. De helyette hárman léptek fel a színpadra – egy ilyen kövérkés srác, egy idősebb hölgy, és egy kopasz, sovány, nagyon komoly férfi. És az idős hölgy közölte velünk, hogy Lynch nagyon elfoglalt, ezért ők, vagyis a rendező asszisztensei fogják elvégezni a válogatást. Maga a hölgy úgy mutatkozott be, mint a film forgatókönyvírója. Ezek hárman beültek a színpad közepén elhelyezett fotelekbe, s azt kérték, hogy a lányok sorban, kettesével járuljanak elébük. S a lányok elindultak. És ezek hárman tüzetesen szemügyre vették az összes párt, azután azt kérték, hogy lépjenek közelebb hozzájuk, és az idős hölgy mindegyik lánynak rátette a mellére a kezét, fönt, a nyakuk tövénél. S ez így ment majdnem négy órán keresztül. És ez alatt az idő alatt a másfél ezerből csak 36 lányt választottak ki. Köztük engem is.

Azután felírták az adataimat, és közölték, hogy elektronikus úton fogják felvenni velem a kapcsolatot. Boldogan mentem haza! A hetedik mennyországban jártam! A mi iskolánkból egyedül csak engem válogattak be a filmbe! Vártam a híreket. De teltekmúltak a napok, és senki nem írt nekem. Várakozásra voltam kárhoztatva. A szüleim is, a barátnőim is az iskolából folyton türelemre intettek – a filmkészítés hosszú időt vesz igénybe, várj csak türelmesen. És én vártam. De egy borzalmas esemény megakadályozta, hogy színésznő legyen belőlem. Egyszer az iskolából hazafelé menet átmentem a főutcán, amikor átértem, megállt mellettem egy autó, és a volánnál ülő nő megkérdezte, melyik úton juthatna el Sesnockba. Azt mondtam neki, menjen egyenesen, és a lámpánál forduljon jobbra.

Felnevetett, a fülére mutatott: nem hallja! Közelebb mentem hozzá, megismételtem. Az utolsó emlékem, hogy a nő kezében fityegő volt egy apró pisztollyal a végén. Csak a  kórházban tértem magamhoz. Nagyon fájt a mellem és a nyakam.  Az egész mellkasomat gézkötés borította, ott volt a seb. Később mesélték, hogy úgy találtak rám az országúton. Elütött egy autó, amikor azzal a nővel beszélgettem. A nő meg eltűnt.

„Hát igen, Stephanie, nem lett belőled színésznő… – mosolygott szomorkásan Olga. – És David Lynch sem fogja felújítani a filmet…”

– Fima rre-mek! – rikkantotta a papagáj.

– Mindenkinél remekebb – bólintott Olga."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr591536397

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.