Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2009.11.24. 11:56 gondolatkiado

Friss és ropogós - Szorokin: 23 000

Címkék: ajánló könyv karácsony friss gondolat kiadó világirodalom szépirodalom szorokin katalógus 2009 2

Megjelent! - Vlagyimir Szorokin/Holka László (ford.): 23 000

Szorokin neve ismerősen csenghet a kortárs orosz irodalom iránt érdeklődő Olvasóink számára. A Gondolat Kiadó jelentette meg a Gondolat Világirodalmi Sorozat részeként, a háromrészes, "Jég-trilógia"-ként is emlegetett Szorokin sorozatot, amelyből már megjelent a Bro útja és az A jég és most novemberben várható a hamadik kötet, a 23 000

Az egyetlen számból álló cím sokaságot takar, a Fény Testvériségének teljes létszámát jelöli. Tagjai a Szorokin trilógiájának első részében bemutatott ösvényen, azaz Bro útján haladnak - úgy ahogy a második részben A jég című regényben is tették, hogy megleljék egymást szerte a világon.

Egyben a végkifejlet felé is tartanak. Amely ezúttal egy emberrabló üldözéses rémálmán, döglött szukák barátnőinek kényszermunkáján keresztül közeleg, s két, hozzátartozóikat elveszített fiatal világméretű nyomozása kis híján fényt is derít rá.

Akárcsak a lakott világot benépesítő lények mindegyike, a két fiatal is puszta eszköz a Testvériség átgondolt nagy tervében. A Testvériségben, amely utolsó tagjait gyűjti kitartó szorgalommal, emberi lények átalakításával, a remény köreinek megalkotásával. Majd amikor egybegyűlt a 23 000 kiválasztott, visszavonul mind, hogy kiküszöböljék a teremtés egyetlen, legnagyobb hibáját...

RÉSZLET

"Az SS-katonák meg kiemeltek közülünk néhány embert – innen egy férfit, onnan
egy nőt. Sokáig válogattak, nagyon sokáig. Azután elvezettek egy fiút, aki hozzám közel üldögélt. Mojsa volt a neve, Krakkóból. A lágerben ismerkedtem meg vele, összebarátkoztunk. Idősebb volt nálam. A háború előtt egy rőfösboltban dolgozott eladóként. Akárcsak nekem, neki is kiirtották az egész családját. Mélyen hivő fiú volt, azt mondta, ha Isten életben hagyja, rabbi lesz. Ez a krakkói Mojsa mindig magánál hordott egy papirost, egy ilyen viaszos szürke papirost, amilyenbe a háború előtt a füstölt halat csomagolták. Egész nap csomóba gyűrve szorongatta. Este pedig, amikor takarodót rendeltek el, és bezárták a barakkot, lefeküdt a priccsre, és kiegyengette a tenyerén. Egy rabbitól kapta a gettóban, aki azt mondta neki, hogy ez a papír te magad vagy, az élet egy nap alatt csomóvá gyűr, galacsinná hajtogat, este viszont kisimulsz, elfelejted a világot, és ismét teljes valódban állsz Isten előtt.

A fiú éjszakára mindig széthajtogatta a papirost, a feje alá tette. És ez a papiros  segített rajta. Szóval, amikor kirángatták a tömegből, a vénember meg a vénasszony rendkívül nagy izgalomba jött. Görcsösen rángatóztak, minden porcikájukban  remegtek. Én akkor arra gondoltam, epilepsziások. Összesen harminc embert  vezettek el közülünk. A szerelvényhez vitték őket, mindet egy vagonba szállították föl. Elvitték a két vézna epilepsziást is. A parancsnok a szerelvényhez küldte az őrséget. Mi pedig nekiálltunk imádkozni, mert rájöttünk, hogy mindjárt agyonlőnek minket. Lehorgasztottam a fejem, a homokot bámultam, és imádkoztam.

Egy hangyát láttam a homokon, és csak imádkoztam, imádkoztam. Én magam is olyan voltam, mint az a hangya, de rosszabb nála, mert hát a hangya mégiscsak élni fog, engem meg mindjárt agyonlőnek! És egyszer csak hallom, hogy a mozdony füttyent egyet, és a szerelvény elindul. És elmegy. Elmegy, elmegy, elmegy. És kész! Nincs ott a szerelvény. Nincsenek SS-katonák. Ülünk a vízmosásban. Odafönt körös-körül a rónaság. Senki sem értette a dolgot. Hát, felálltunk, kimásztunk a vízmosásból. 

Elindultunk. Futni nem volt erőnk. Szétszéledtünk, ment, ki merre látott. Én három társammal botorkáltam, mindhárman varsóiak voltak, és nekem szerencsém volt, mert hát mi mégiscsak szőkék és kék szeműek voltunk, és a lengyelek, bár antiszemiták, de hát mégiscsak befogadtak… izé… olyan izé…azohen vej… az volt… voltak rendesek, meg voltak gazemberek… azt a hölgyet úgy hívták Weslawa, az apja félkezű volt… és ők akkor… de nem csak… ahogy megszoktuk… Az öreg ásított, és azonnal hortyogni kezdett.

– Ennyi – Dina, aki az ajtóban állt, az öregemberhez lépett, és megigazította a paplant. Az nagyon hangosan horkolt, nyitott száján át vette a levegőt. A feje remegett a párnán. A horkolás hallatán a felső emeleten bezárt kutya még jobban nyüszített. Olga eltette a diktafont, felállt. Az oroszul egy szót sem értő Björn szintén felállt.

– Mondja, Dina, a kétezerből túlélte még valaki ezt az egészet?

– Igen – Dina átvette a vendégektől az üres poharakat. – Izraelben apa kettővel is találkozott közülük. Tizenöt éve. De hogy most hol lehetnek, arról fogalmam sincs.

– És nem próbált meg utánajárni, hogy mi lehetett ez az egész? Miért válogattak össze két barakkra való embert, hova szállították őket, aztán miért engedték el őket?

– Igen, igen… – dünnyögte Dina – persze, hogy megpróbálta megtudni… Ne haragudjanak, de le kell vinnem a kutyát."

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr611548297

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.