Gondolat Kiadó

Jurij Andruhovics: Moszkoviáda (részlet)

rémregény

"A hatodikon laksz, a szobád falait kozákokkal és a Nyugat-Ukrán Népi Köztársaság politikusaival aggattad tele, az ablakból látod a moszkvai háztetőket, a melankolikus nyárfasort, az Osztankinói tévétorony nem látszik – azt a folyosó túloldalán lévő szobákból látni –, de minden pillanatban érezni közeli jelenlétét: valami rettentő álmosságot sugároz, a bágyadtság és apátia vírusait, ezért reggelente sehogy sem bírsz felkelni, úgy járkálsz egyik álomból a másikba, mintha országról országra vándorolnál. Szívvel-lélekkel alszol, rendszerint tizenegyig, amíg a szomszéd üzbég fiú be nem kapcsolja full hangerőre az „egy bot, két húr” típusú, fojtó illatú keleti zenét.

Különösebb indulat nélkül átkozni kezded szerencsétlen történelmünket, a népek barátságát és az 1922-es szövetségi szerződést, miközben lassan tudatosul benned: nem lehet tovább aludni. Már csak azért sem, mert a túloldalt lakó zsidó srác már visszajött a vásárlókörútjáról; ezúttal, mondjuk, néhány harisnyanadrágot szerzett be népes birobidzsáni mózeshitű családja, minden nemzedék számára. Most az elvégzett kötelesség jóleső érzésével ül le, hogy megírja legújabb verseit középkori jiddis nyelven, és csakugyan meg is írja őket – hét teljes verset ebédig, délután pedig még hármat. És valamennyit ki is nyomtatják a Szovjetis Hejmlandban, a kis népek kultúrájával való állhatatos törődés élő példájaként.

A szomszéd zsidó srác – eleven, intő jel, te gazember, hogy neked is illene produkálnod valamit: harisnyanadrágot venni, verset írni. Te viszont fekszel az ágyon, és immár sokadszorra tanulmányozod Petrusevics , a diktátor arcképét; a keleti zene a szomszédban egyre szenvedélyesebbé és monotonabbá válik, patakzik, mint a víz az arikokban , nagy tevés-elefántos menet ez, gyapotültetvények, kendermaffia-blues.

Te pedig, Otto von F. ukrán költő, fizikailag érzed, ahogy mardos a lelkifurdalás, egyre nagyobb átmérőjű lukat rág, mígnem kilépsz a kollégium folyosójára átlátszó testtel, keresztül-kasul luggatva, s holmi kalmük sem köszön neked.

De hát mit van mit tenni – verseid minden bizonnyal Ukrajna légterében maradtak, a moszkvai levegő túl sűrű ahhoz, hogysem fülemüledalként áthatolhatnának rajta. A folyosón már jó ideje futkároznak mindenféle helyi figurák – tulajdonképpen írók, méghozzá a Szovjetunió „minden szegletéből”, de nem annyira az irodalom művelőire, mint inkább figuráira emlékeztetnek. Egész pontosan a grafomán irodaloméra, amely a nagy realista hagyomány unalmas receptjét követi.

Felismered írói hangjukat – márpedig ha hinni lehet a korábbi működési területükről származó referenciáknak, valamennyien „saját, összetéveszthetetlenül egyéni hangon szólalnak meg” –, ezek az egyéni folyosói hangok mondanak valamit egymásnak, keresztezik, metszik egymást, összefekszenek, szólnak, hogy forr a teavíz, éneklik, hogy „neszórjsótasebemre” , Viszockijt (Zsvanyeckijt) idéznek, reggelizni hívnak valakit, informálnak, hogy az a kis kurva a levelezőről (második emelet, 303-as szoba) ma a 727-esben aludt stb.

Az illatok is megbonthatatlan dialektikus egységet alkotnak a hangokkal – a kollégiumi szemétledobó, a megemésztett alkohol és a sperma keveréke ez. Serpenyők sercegnek, vödrök, kulcsok zörögnek, ajtók dördülnek, egyébként ma szombat van, nincsenek órák, úgyhogy egyetlen rohadék sem kényszeríthet arra, hogy azt csináljam, amit nem akarok. Elmehetnek mind a búsba.

Lassan beúszol a valóságba, eszedbe jut, hogy talán nincs meleg víz, hogy az a kis kurva a 303-asból nem a 727-esben aludt, amint azt tévesen híresztelték a folyosón, hanem a 729-esben, hogy az egyik csecsen (de valószínűleg az összes együtt) tegnap meggyepálta a liftben Jasát, a sportszervezőt, hogy Jezsevikin, az orosz költő, aki a szemközti szárnyban lakik, tegnap szerepelt ötödszörre a tévében, kilencszer használva a „lelkiség” szót és nyolcszor törölve le a másnapos verejtéket a homlokáról a kézfejével, hogy haza kellene telefonálni, hogy kedden kezdődik a Legfelsőbb Tanács ülése, hogy a Szonettek Orfeuszhoz ukrán fordítása talán a legpontosabb valamennyi általad ismert fordítás közül, hogy lassan második éve élsz Moszkvában, de még mindig nem jártál a Fonvizin utcai sörözőben, s míg magadban felidézed ezeket az egymáshoz sehogy sem kapcsolódó dolgokat, akárcsak számtalan más dolgot, amely sehogy sem kapcsolódik az előbbiekhez, mégiscsak felállsz, egy ideig egy szál alsógatyában kóvályogsz a szobában, az ablakból kémlelve ugyanazt a borzalmas tájat ugyanazokkal a nyárfákkal és súlyos, sötét esőfellegekkel, aztán erőt veszel magadon, és néhány testgyakorlatot végzel – egy-két –, amíg sajogni nem kezdenek az izmaid, mintha csakis ezáltal nyerhetnétek végső igazolást, te és Moszkva, sőt a létezésed a világon.

Különben meglehetősen hiábavaló létezés ez, úgyhogy teljes joggal tekinthetne rá megvetéssel ama Felettünk Őrködő Valaki, ha nem lenne az a pár jól sikerült sor abban a néhány, alapvetően félresikerült versben – mindez persze édeskevés a nagy nemzeti ügy szempontjából.

Vegyünk néhányat az imént említett figurák közül. Reggel idegbajt kaptál a hangjuktól, most leszámolhatsz velük, von F. Próbáld maró gúnnyal ábrázolni őket, öreg.

Tessék. Két nő, két virágszál Nagy-Oroszország mélységes provinciáiról. Két poétessza, azazhogy költőnő, vagy nem is, elnézést, költő, mostanában ugyanis Cvetajeva–Ahmatova (Gorenko? ) nyomán mindig azt kell mondani a társaságukban, hogy a „költő” szónak nincs nőnemű alakja, amiért is én, vén perverz, már látom ezt a némbersereget hatalmas péniszekkel és – pláne – testiculákkal a megfelelő helyen.

De nem is ez a lényeg. Adva van két nő, mindkettő Oroszország egy-egy Isten háta mögötti, Moszkvától egyformán távol eső pontjáról. Két kakukkmadaracska-hattyúcska, az egyik alig múlt negyven, a másik nemsokára tölti be a negyvenet. Az egyik férjezett, a másik nem, de hogy melyik melyik, arra már nem emlékszem.

Ez az expozíció. Most jön a cselekmény kibontása. Mindketten túl sokat áldoztak ezen az oltáron. Fél életükben szerettek volna eljutni ide. Eljutni Moszkvába két teljes évre! Eljutni Moszkvába, ahol – semmi kétség – végre felfigyelnek rájuk és az egekbe menesztik őket! Eljutni Moszkvába, hogy örökre ott maradjanak! Hogy ott temessék (hamvasszák) el őket! Eljutni Moszkvába, ahol annyi a tábornok, a titkár, a külföldi, a hazafi, az extraszensz, mint a szemét! És ami a lényeg: banánhegyek!…

Az efféle álmok a nemi éréssel jelennek meg. És egész életében makacsul üldözik az embert. E cél érdekében érdemes volt a szaros provincia összes bugyrát végigjárni.  Intrikálni. Telefonálgatni. Megvendégelni ezt-azt. Impotensekkel lefeküdni."