Share |

Címkék

Címkefelhő

Gondolatblog

2010.03.03. 11:04 zaphodbb

Az alvilág lakói

Címkék: ókor tortenelem

ÓKOR - 2009/3-4

A halottak szerepe a görög vallásban és mitológiában

Debbie Felton

RÉSZLET

Az alvilági istenek és az alvilág lakói

Az olümposzi isteneket, akik általában semmiféle kapcsolatban nem állnak az alvilággal, égi isteneknek is nevezzük. Ezek az istenek a felső világgal és az élőkkel foglalkoznak. Az égi istenek nemigen merészkedtek le a Hadészba, bár azért akadt néhány kivétel. Dionüszosz például lement oda, hogy visszahozza anyját, Szemelét a halottak közül (Clark 1979, 99–108). Néha bizonyos olümposzi istenek is megkapták a Khthoniosz („föld alatti” vagy „földi”) jelzőt, mint például Hermész, akinek egyik feladata az volt, hogy a halottak lelkét kísérje a Hadészba. Khthonikusnak tartották továbbá azokat az isteneket, akiknek szerepköréhez hozzátartozott a föld (például a földművelés révén), vagy akik a halottakhoz kapcsolódtak. Így például Démétérnek mint termékenységistennőnek is voltak khthonikus jellemzői, hiszen a földbe elültetett magok a halált és a megújulást jelképezték (temetés és újjászületés).

Éppen ezért néha Khthoniának is nevezték az istennőt. Azok az istenségek, akik az alvilágban lakoztak, és csak ritkán merészkedtek ki onnan, szintén khthonikus isteneknek számítottak. Az égi és a khthonikus istenek kultusza a fény és a sötétség, az élők és a halottak, a föld fölötti és a föld alatti világ ellentéteit tükrözte. Az égi isteneket nappal, magas, az ég felé emelkedő oltárokon tisztelték. Mivel az alvilági istenekről úgy gondolták, hogy a föld alatt laknak, a nekik szánt áldozatot általában éjjel mutatták be, és közvetlenül a földbe juttatták, a tej-, vér- vagy mézáldozatot alacsony oltárra vagy gödörbe öntötték. Az égi isteneknek szánt állat általában fehér volt, míg az alvilágiaké fekete (Burkert 1985, 199).

Az alvilági istenekhez tartozott maga Hadész is, az alvilág ura, akinek legemlékezetesebb föld fölötti tette Perszephoné – majdani felesége – elrablása volt. Perszephonét is alvilági istenként tisztelték, bár az év egy részét anyjánál, Démétérnél és a többi olümposzinál töltötte. Noha az alvilágban a halottak lelkei fölött Hadész uralkodott, nem ő okozta az emberek halálát, nem vitte el a lelküket, és nem felelt meg a keresztény sátánnak sem. Hadész nem volt bukott angyal, nem volt gonosz, és nem csábította a halandókat a bűnbe. Ennek megfelelően Hadész azonos nevű birodalma nem felel meg a pokolnak.

Az alvilág a halottak országa, az elhunytak lelkeinek lakhelye, vagy legalábbis azokéinak, akiket megfelelően temettek el. A leírások szerint Hadész és Perszephoné birodalma, a halottak testetlen lelkének lakhelye meglehetősen komor hely volt, amelyet szörnyszerű lények őriztek. Ellentétben az olümposziakkal, Hadész kultuszának alig találjuk nyomát. Nem létezett nagy Hadész-templom, és nem volt gigantikus méretű kultuszszobra sem. Az egyetlen kultuszhelye Dél-Görögországban volt, ahol az Élisziek templomot építettek neki, valamint az Élisz melletti Minthé-hegyen volt egy temenosza, azaz egy elkerített szent területe (Pauszaniasz VI. 25. 2; Sztrabón VIII. 3. 14–15). Hadész csak elvétve jelenik meg főbb szereplőként a mítoszokban.

A görög művészetben is sokkal ritkábban ábrázolták, mint olümposzi testvéreit (Garland 2001, 53). Sokkal inkább féltek tőle, mint tisztelték, hiszen a görögök nem tudták biztosan, mit jelent a halál, mikor jön értük, és hogy ez végleges állapot-e. Más szavakkal: féltek attól, amit Hadész képviselt. Éppen ezért a görögök ódzkodtak attól, hogy kiejtsék Hadész nevét, és gyakran használtak szépítő jelzőket vele kapcsolatban, mint Plutón, avagy a „Gazdag”. Ez a jelző talán arra utal, hogy a föld élelemmel látta el az embereket, akik sokkal szívesebben gondoltak Hadészra a föld termőerejének szellemeként, mint a rettegett halál isteneként. Hadésznek az alvilág uraként az volt a fő feladata, hogy mind az élőket, mind a holtakat a saját helyükön tartsa, azaz élők ne lépjenek be a Hadészba, és halottak ne menjenek ki onnan. Amikor nagy ritkán előfordult, hogy élő ember került az alvilágba, Perszephoné is segített férjének a feladatban.

Például amikor Alkésztisz önként vállalta a halált férje, Admétosz helyett, Perszephoné visszaküldte az asszonyt az élők közé, mivel úgy vélte, neki nem kellett volna még meghalnia, ezért nem léphet be a Hadészba (Apollodórosz, Mitológia I. 9. 15). Néhány mítoszban viszont éppen Perszephoné az, aki lehetővé teszi az átmeneti kapcsolatteremtést a halottak és az élők között, így például az Odüsszeiában, ahol az előkelők feleségeit és lányait előreküldi, hogy igyanak a vérrel teli áldozati gödörből, és beszéljenek Odüsszeusszal (XI. 225–229).

Ha nem Hadész volt a halál okozója, akkor ki? A görögöknél nem volt halálhozó, egyetlen főbb mitológiai alak sem feleltethető meg a zsidó-keresztény „halál angyalának”. A halál alakja nem volt főszereplő az alvilági mitológiában. Thanatoszt, a megszemélyesített halált ritkán említik a görög irodalomban, és ha szóba kerül, akkor általában ikertestvérével, Hüpnosszal, az Álommal együtt említik. Az egyik leghíresebb említésük az Iliaszban található, amikor Zeusz megparancsolja nekik, hogy vigyék haza harcban elesett fi ának, Szarpédónnak a testét Lükiába (XVI. 667–683). Thanatosz nem félelmetes, sokkal inkább gyors és szelíd. Megjelenik Euripidész Alkésztisz című tragédiájában is, hogy elvigye a királynőt, de a történet eme változatában Héraklész legyőzi Thanatoszt birkózásban, és visszaviszi Alkésztiszt az élők közé. Eltérően más kultúrák mitológiájától, a görög mítoszokban és vallásban a Halálnak ritkán van aktív szerepe, és nem öli meg az embereket vagy viszi el a lelküket. A lelket, a pszükhét a görögök kis szárnyas lény formájában képzelték el, amely magától hagyja el a testet a halál pillanatában, és indul el a Hadészba. Bár Thanatosz és Hüpnosz is elkísérhetik az alvilágba, sokkal gyakrabban teszi ezt Hermész mint pszükhopomposz, azaz „a lelkek kísérője”.

További alvilági istenek is segítették Hadészt, hogy megőrizze a rendet birodalmában. Ezek között volt Hekaté, egy alvilági istennő, aki bár kezdetben jóságos volt (Hésziodosz, Istenek születése 409–452), később egyre inkább a visszajáró lelkekkel hozták összefüggésbe, például azoknak az embereknek a lelkével, akik a természetes halál helyett erőszakos halállal haltak meg. Úgy hitték, Hekaté ezeket a lelkeket felügyeli, ő tartja fogva őket vagy engedi szabadon a körülményeknek megfelelően (Johnston 1999, 204–205).

Hatalma miatt Hekaté a mágusok és a varázslónők védőistene lett, Médeia is hozzá könyörgött, hogy legyen segítségére a varázslásban. Hekaté késő éjjel jelent meg, ijesztő jelenség volt, szörny-kutyák kísérték. Kezében fáklyát vitt, hogy lássa az utat. Alakja a kereszteződésekhez, határvidékekhez kötődött, amelyek különösen alkalmasak voltak a varázslásra. Gyakran hagytak szobrokat vagy más ajándékokat neki ezeken a helyeken. Talán Hekaténál is félelmetesebbek voltak azonban az Erinnüszök. Uranosz kasztrálásakor születtek a földre hullott vércseppekből. Azt tartották róluk, hogy a föld alatt laknak (pl. Iliasz XIX. 259–260). A női lelkű Erinnüszök azokat büntették, akik vérrokonukat bántották. Legtöbbször anyagyilkosokon álltak bosszút, vagy olyanokon, akik más bűntettet követtek el szüleik ellen. Legismertebb jelenetük a görög irodalomban talán Aiszkhülosz Eumeniszek című darabjában olvasható, amelyben Oresztészt anyja, Klütaimnésztra meggyilkolásáért szó szerint az őrületbe kergetik. Legalább az egyik Erinnüsz ugyanígy bánt Alkmaiónnal, aki szintén saját anyját, Eriphülét ölte meg (Apollodórosz, Mitológia III. 7. 5).

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gondolatkiado.blog.hu/api/trackback/id/tr591805335

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.