Gondolat Kiadó

Majdnem száz év - Boreczky Ágnes beszélget Méhes Verával

A 90 éves Méhes Vera neve elsősorban a Montessori pedagógiához kapcsolódva ismert. Én is ezen keresztül kerültem kapcsolatba vele, felkért, hogy írjak egy cikket a ma is általa szerkesztett Montessori Műhelybe. Rövid idő alatt kiderült, hogy nemcsak szakmai pályája, ő maga és az élettörténete is érdekes: a jellegzetes huszadik századi asszimilált zsidó történetben az áldozat, a túlélő, a tanú és a saját sorsát is alakító független értelmiségi nő életeseményei és reflexiói sűrűsödnek.

Izgatni kezdett, miként az is, miből fakad szellemi élénksége, érdeklődése. Így kezdtünk előbb beszélgetni, majd az beszélgetéseket tematizálni és rögzíteni. Több mint egy évig kérdeztem gyerek- és felnőttkoráról, családjáról, munkájáról, gyerekkori álmairól és mai terveiről, az életét meghatározó eseményekről, úgyszólván mindenről. Ez a könyv az interjúk rövidített és megszerkesztett változata.

307 oldal, 2800 Ft

RÉSZLET

"Az apai család: a zsidóság ingája

Az anyai nagyapámat és nagyanyámat jól ismertem. Anyám szülei és testvérei: ôk voltak a család, ôk álltak hozzám közelebb, mert itt éltek Pesten. A papám szülei felvidékiek voltak, alig találkoztunk. Fantasztikus, hogy akkor milyen messze volt Vágújhely, ahol laktak! Amikor az öcsém született, a nagymama eljött látogatóba, én akkor ismertem meg, öt éves koromban. Feltûnt számomra, hogy nem egyforma a két szeme. Késôbb apám elmesélte, hogy az egyik szeme üveg. Egyszer egy lovas kocsi behajtott az udvarukba, és a lovak közti rúd kiütötte a nagymama egyik szemét. Úgy tûnt, hogy ez akkor már semmiféle kellemetlenséget nem okozott számára.

Vágújhely Trencsény közelében van, akkor döntôen magyar lakosú kisváros volt. De a nagymama morva nô volt, egy szót sem tudott magyarul. Abban az idôben Vágújhely nagyon távolinak számított, odautazni komoly költséget jelentett. Nem jártunk hozzájuk. Apám sem. Ma ez ne he zen érthetô, szinte hihetetlen. Tízéves voltam, amikor apámmal, anyámmal és az öcsémmel együtt elôször meglátogattuk ôket, náluk töltöttünk két hetet. Errôl elég élénk emlékeim vannak. Ott ismertem meg nagyanyám unokatestvérét, a legendás Tante Sophie-t is, aki egyébként Bécsben élt. Különös, mulatságos figura volt, kedves, kicsit bolondos. (Amikor férjhez mentem, nagyon szép toledó hímzésû miliôket kaptam tôle nászajándékba. Ünnepélyes alkalmakkor most is azokkal terítek.) Ebbôl a látogatásból fôleg arra emlékszem világosan, hogy amikor hazafelé jöttünk, autóval mentünk ki a pályaudvarra, ami önmagában is élmény volt számomra. Útközben karamboloztunk, összeütköztünk egy nagy teherautóval, ami velünk szembe jött a kissé lejtôs úton. Apám húga egy kicsit megsérült, szerencsére nem súlyosan.

Maga Vágújhely elég kisvárosias hely, félig dombra épült. Nagyszüleim egy ház elsô emeletén laktak, szép, rendes, három vagy négy szobás polgári lakásban. Kert nem volt. Régies bútorokkal, de szépen, gondozottan volt berendezve. A családban németül beszéltek. Egy kicsit már tudtam németül, mert ötéves koromtól fogva járt hozzám német kisasszony. Minden évben kellett írni a nagymamának egy levelet németül, azt hiszem, a születésnapjára. Apám segített megfogalmazni. Mindig kikaptam valamiért, mert nem írtam elég szépen. Apuka nem volt veszekedôs, de sosem volt megelégedve az írásommal. Különben most sem írok valami szépen. Ezért ma már ritkán írok kézzel, szinte soha. Amikor Juci unokám írni tanult (az is régen volt, már annak is majdnem húsz éve), már elég nehézkes volt az írásom, és megfigyeltem, hogy hogyan formálja a betûket.

Elkezdtem utánozni, fölidézve a régi elemistás emlékeimet: kereken fel, rajta, vissza le, és akkor rájöttem, hogy ha nagyon odafigyelek, tudok most is szépen írni. Néha szükség van rá. Apámék tízen voltak testvérek. Amikor felnôttek, többségük áttelepült Magyarországra. A család valamikor nagyon jómódú lehetett, de ezt én már csak mesébôl ismertem. Nagymama gazdag lány volt, nem volt szép, de nagyon válogatott. A nagypapa nagyon szép szál ember, de szegény. A közeli Dubnicból származott, amelynek Trianon elôtt Máriatölgyes volt a neve. Mire a gyerekek fölcseperedtek, elúszott a vagyon. A családi szájhagyomány megôrizte valamilyen földbirtok emlékét, de részleteket nem tudok. Arra emlékszem, hogy kiskoromban gyakran kértem apámat: „Mesélj arról, amikor kicsi voltál!”.

Nagy élvezettel hallgattam az elbeszéléseket, amelyek mindig azzal kezdôdtek, hogy több fiút elvittek „a birtokra,” amelyet akkor egy nagybácsi vezetett, és ott remek dolgok történtek velük. Én, nagyvárosi gyerek nagyon kedveltem ezeket a kis történeteket, olyanokat, mint szénával megrakott szekér tetején utaztak, és az egyik fiú lecsúszott a szénaboglyáról. Apám szüleirôl késôbb mindig azt hallottuk, hogy szegények. Csak addig volt pénzük, míg a tíz gyerek közül az elsôt iskoláztatták. A legidôsebb gyerek Ottó volt. Ottó fôiskolát végzett, és intézô lett egy földbirtokon."