Gondolat Kiadó

A romantika terei - Az irodalom, a művészetek és a tudományok intézményei a romantika korában

Szerkesztette: Gurka Dezső

A tanulmánykötet írásai a kora romantika egyes filozófiai, irodalmi, nyelvészeti, természettudományos, képző- és kertművészeti vonatkozásait taglalják, s elsősorban azokat a kölcsönhatásokat veszik számba, amelyek sajátos szimultanizmusát az e korszakban programszerűen megújított egyetemek, folyóiratok, tudományos társaságok biztosították. Az egymástól látszólag távol eső momentumok közös vizsgálati szempontját tehát egy intézménytörténeti megközelítés adja - melynek konceptuális keretét a Dieter Henrich és Manfred Frank nevével fémjelzett konstellációkutatás, illetve a romantikus tudományok Nicholas Jardine által kidolgozott fogalmi apparátusa jelöli ki -, s ebből adódóan a 2008. áprilisában megtartott szarvasi konferencia előadóinak tanulmányai a kölcsönhatások tágasságát a romantika konkrét tereihez (a kerthez, a műteremhez, az egyetemhez, a bányához) kapcsolva mutatják be.

150 oldal

Ár: 1850.- Ft

RÉSZLET

BÉKÉS VERA

Egyetemek a romantika korában1

A hagyományos egyetem intézménye a 18. század első felében Európa- szerte meglehetősen mély válságba került. Az egyetemi tanítás és a tudományos kutatás egymástól gyakorlatilag függetlenül folyt. Az egyetemi oktatás célja az állami, illetve egyházi alkalmazottak megfelelő kiképzése volt. Az egyetemi professzoroktól megkövetelték, hogy jól értsenek oktatott tárgyukhoz (teológiához, matematikához, joghoz stb.), de nem vártak tőlük önálló tudományos eredményeket – s nem is igen támogatták ilyen irányú aspirációikat. A 18. század közepéig az európai tudós kutatók azt a speciális képzettséget, amelyet hivatásuk művelése megkövetelt, általában egyéni úton, önműveléssel, esetleg egy-egy kiváló mestertől szerezték meg.

A tudomány művelésének és a tudás átadásának legfontosabb színterei a királyi vagy nemesi udvarok, illetve kolostorok voltak. Tudományos kutatást ugyanis általában udvari tudósok folytattak, egyénileg, s uralkodói megbízóik szeszélyének többnyire teljesen kiszolgáltatva.2 A tudósok a kutatásaikat elszigetelten, kollégáiktól távol folytatták, eredményeikről levelezés útján adtak és kaptak híreket, s legfeljebb néhány kiválasztott tanítványt neveltek. A tudományos érintkezés legalapvetőbb formája ekkor tehát a személyes látogatás és – mindenekelőtt a levelezés volt. A 19. század utolsó harmadára kiépült és megszilárdult a modern egyetem, amely intézményben a természettudományos képzés egyre fontosabb szerephez jutott. Az egyetemi tanszékeken az előadásokon, szemináriumokon már tankönyvek, jegyzetek segítségével és laboratóriumi gyakorlatokon készítik fel a hallgatókat leendő hiva tásukra. Az oktatás szigorúan elkülönítve folyik a kutatástól. Az egyetemi képzés minőségén a professzori testület őrködik.

Egy fi atal csakis tanulmányainak vége felé – s akkor is csupán a szabad idejében – csatlakozhat az egyetem, az akadémiai vagy valamely ipari intézet által fenntartott tudományos műhelyhez, ahol a mester is csak mintegy magánemberként, szerződésben foglalt oktatói kötelezettségein kívül folytathatott tudományos vizsgálódást, jóllehet professzori kinevezésének előfeltétele a magas színvonalú kutatói munka. A professzor (ha a magántanári kinevezéstől eljutott egyáltalán idáig) a tudós testületnek többé-kevésbé egyenrangú tagjaként fontos közösségi privilégiumokat és egyfajta autonómiát élvezett az állami hatalommal szemben, ugyanakkor az oktatásban, különösen az orvostudományi képzésben rendkívül szigorú hierarchiában jelölték ki működési körét.

Amit a tudománytörténet a romantika korának nevez, annak döntő része éppen e fenti két időszak közé esik. Az utóbbi időben egyre több kutatás irányul erre a korszakra, és az ekkor kialakított sajátos és sok szempontból kivételes egyetem-típus, a kutatóegyetem történeti rekonstrukciójára. A kutatóegyetemet a tudománytörténészek sokáig nem tekintették önálló, a modern egyetemtől független intézménytípusnak, noha ma már nyilvánvaló, hogy olyan jellegzetességek fi gyelhetők meg az új tudás megteremtésének és átadásának, sőt alkalmazásának tekintetében, amelyek elkülönítik ezt a képződményt mind a korábbi pl. barokk, mind a 19. század második felében megszilárdult, fent röviden jellemezett modern egyetemi formáktól.

A tudományok fejlődésének a 17. századtól egyre gyorsuló tempója és az ebből adódó kommunikációs nehézségek a 18. század első felére a korábbinál korszerűbb tudományos intézményeket követeltek. Az egész Európán végigsöprő akadémiai és egyetemalapítási hullám általában nem oldotta meg, hanem még tovább is mélyítette a válságot, hiszen – miközben az egyes uralkodók hatalmi szimbólumaként sorra születtek az új egyetemek, az intézmény funkciója és belső szerkezete – valamint a tudományos kommunikáció eszközei és fórumai (laboratórium, könyvtár, folyóirat) sokáig alig változtak. Ilyen körülmények között került sor a brit-alsószász perszonálunióhoz tartozó Hannover állam területén, Göttingenben a Georg Augusta Egyetem alapítására. Ez a társainál összehasonlíthatatlanul nagyobb anyagi javakat és szellemi erőt koncentráló egyetem, amellett, hogy a hannoveri választófejedelemség befolyási övezetének növelésére szánták, egyben a brit érdekek európai jelenlétének egyik legfőbb intézményes biztosítékát jelentette.

1 A jelen tanulmány témájáról bővebb elemzés található a szerző kövtkező írásaiban:

„A kutatásegyetem prototípusa: a XVII. stázadi göttingeni egyetem”, in. Tóth Tamás (szerk.): Az európai egyetem funkcióváltozásai. Professzorok Háza, Budapest, 2001, 73–94. o. és „Die Rolle der Göttinger Schule bei der Entstehung der fi nnsugrischen Sprachwissenschaft. Wach dem Göttinger Tagebuch von István Halmágyi aus den Jahren 1752–1753”, in Holger Fischer (szerk.): Wissenschaftsbeziehungen ind ihr Beitrag zur Modernisierung, Oldenburg, München, 2005, 127–45. o.

2 Így például a hannoveri fejedelmek sem tartották mindenkor nélkülözhetelennek a tudományok intézményesen biztosított fejlődését, amint ezt Leibniz sorsának alakulása jól példázza, aki hatalmas tudományos tekintélye ellenére, idős korára kegyvesztett, megtűrt alkalmazottnak számított a hannoveri udvarban.