Gondolat Kiadó

BÓKAY ANTAL: „Líra és modernitás – József Attila én-poétikája”

József Attila költészete minden kortársnál nagyobb hatással volt a késõbbi költõnemzedékekre, és úgy tûnik, hogy varázsa még a mai olvasóknál sem fakul. Verseinek ereje abból a látásmódból fakad, amelyet a húszas évek végén alakít ki, a kortárs európai költészet nagyjaihoz hasonló módon. A késõ modern poétika a saját én mélységeinek radikálisan új megértésére alapul, majd a belsõ-külsõ lét összefüggéseinek tárgyias megfogalmazásához vezet. Könyvem ezt a költõi-poétikai önkeresést követi a Tiszta szívveltõl a Téli éjszakáig.

RÉSZLET

1. Nyomtatott szöveg (idõben a legkorábbi) Valószínû, hogy maga a kötet is különleges. Egyrészt a költõ személyes tulajdona, másrészt talán a Nem én kiáltok utolsó, általa birtokolt példánya volt, mert a kiadásra vonatkozó nyomtatott információ alatt nagyobb méretû betûkkel nyomtatva olvasható, hogy Ez a könyv József Attiláé.

2. Vers, verses dedikáció Az „Ez a könyv József Attiláé” nyomtatott szöveg után egy újabb kézírásos szöveget találunk, egy verset vagy legalábbis versi technikával megírt szöveget, amelynek elsõ hét szava azonos egy 1924-es, Kassák stílusában írt versével. Vajon miért került oda ez a szöveg? Más szavakkal: mi a vers intertextuális pozíciója?

3. Lány- és asszonynevek A 3. bejegyzéshez használt tintával minden olyan vershez, amely szerelemrõl, emberi kapcsolatról szólt, József Attila hozzáírta annak nevét, akihez, akirõl az adott vers szólt. Furcsa, radikális referencializálás ez, kicsit olyan, mint mikor valaki névsort ír szerelmeirõl. Csak itt nem a konkrét személy emlékének megõrzése történik, hanem egyben a költészet visszafordítása életté, a figuratív szerelem defigurálása.

4. Levél, dedikáció és vers ismeretlen személynek A sorban utolsó bejegyzés a lap alján kezdõdik, és az elején egy dátum áll: „1927 nov.” A szöveg maga inkább levél és nem dedikáció. A dedikáció performatív természetéhez, konvenciórendszeréhez hozzátartozik, hogy pozitív, ajándékozási gesztus, és az ajándékozó egyértelmûen pozitív viszonyát jelzi. A szöveg azonban határozottan kritikus, negatív. A szöveget aláírás zárja.

5. Dedikáció Vágó Mártának „Vágó Mártinak, mert ez a könyv kedves nekem, vígasztalt sokszor – és most, hogy adhatok valamit, örülök is néki.” A szöveg alatt található a dátum „1928 húsvét”, azzal egy vonalban pedig az aláírás. A teljes szövegkomplexum tehát 1928. április 8.127 körül záródott le, másfél-két héttel azelõtt, hogy a költõ elküldte említett verscsomagját Kuncz Aladárnak. A leglényegesebb jellemzõ a szövegek kevert jellege, irodalmi és nem irodalmi, referenciális és figurális beszédmódok keveredése. A kontextusra utaló szövegek megértéséhez viszont fontos adatok hiányoznak, a hiányok dekonstruálják a szövegek kétségtelen kötõdését a tényleges valósághoz, de nem tudnak egyértelmûen irodalmivá sem válni. Az 5., vagyis idõben utolsó, de az írástérben elsõ bejegyzés referenciális kerete többé-kevésbé világos: a kötetet egy meghatározott idõpontban a költõ Vágó Mártának dedikálta. Itt sem világos viszont, hogy mit fed a költõ által kiemelt „most”.

Vajon mi történt „akkor”? Fehér Erzsébet azt írja, hogy „Vágó Mártának ez a könyv volt az egyetlen tárgyi emléke a költõtõl, amit féltve s titkolva megõrzött a haláláig”.128 De: közben Vágó Márta kiadta a levelezésüket, megírta visszaemlékezését, mindehhez képest miért volt „féltve és titkolva” õrzött pont ez a szöveg? Valószínû, hogy a dedikáció tiszta szószerintisége, figuramentessége ellenére ezt a tárgyi összefüggést sohasem tudjuk meg. Visszafele olvasva: nem tudjuk, kinek íródott az idõben valamivel korábbi (4. számú), 1927. novemberi hosszabb szöveg. Vajon Vágó tudta- e? Valószínûleg, igen. Bizonytalan a szöveg mûfaja is. Lehet dedikáció, lehet levél, hiszen alapjában véve panasz, szemrehányás, nem pedig pozitív, adakozó viszony, ami a dedikáció performatívumának talán elengedhetetlen sajátossága.

Bizonytalanság, meghatározhatatlanság övezi a nyomtatott rész alatti verses bejegyzést (erre részletesen kitérek). Hasonlóképpen bizonytalanok vagyunk abban, hogy a legkorábbi, „Ez a könyv József Attiláé” szöveget a nyomdász miért nyomtatta be a lapra (saját ötlete volt?, a költõ kérte?). Van ebben a gesztusban valami üzenetet közvetítõ feleslegesség vagy tudatosság.

A „József Attila” név ugyanis nyomtatott formában az elõzõ oldalon és a külsõ címlapon is megtalálható. Ez a név a szerzõ neve. A belsõ címlapot követõ elõzéklapra nyomtatott szöveg viszont már egy másik személyes pozíciót, a birtokost, a könyv tulajdonosát, végsõ soron egy meghatározott olvasót állít. Stoll Béla Lengyel Andrásra hivatkozva említ egy másik hasonlóan „különös példányt”, abba az „Ez a könyv Juhász Gyuláé” szöveget nyomtatták. Vajon együtt készült a két nyomtatott beírás? József Attila találta ki? Õ, a „Nincsen apám…” sor majdani szerzõje,130 mégiscsak létezõ költõi apafigurájának tisztelgett ezzel? A dedikáció alatt a kiadásról, a példányszámokról szóló közlemény olvasható, száz, a „szerzõ által aláírt” példányról, ebben római számmal I–XXV. és arab számmal 26–100. példánnyal. Ami kötetünk, Vágó Mártáé egyik csoportba sem tartozik, olyan, mint az I–XXV. kötetek, de nincs számozva. Újra olyan referenciális szöveget olvashatunk, abszolút tárgyias közleményt, amelynek azonban éppen az adott szituációban nincs igaza, nincs referenciája. Ha igaza lenne, jelen kötetünk nem létezne.