Gondolat Kiadó

Pléh Csaba: A lélek és a lélektan örömei

A tanulmánykötet a tudományos ismeretterjesztés legjobb hagyományait követve arra törekszik, hogy az emberi gondolkodás és viselkedés mai tudományos elméleteit és eredményeit összekapcsolja a hétköznapi életből is ismert gondolkodási problémákkal és viselkedési helyzetekkel. A kötetben szereplő írások négy csoportba sorolhatók. Egy részük a modern természettudományos pszichológia azon sajátosságára fókuszál, hogy egyszerre támaszkodik a neurobiológiára és az evolúciós gondolkodásra. Más írások a fogyatékosság kérdéskörét elemzik a kognitív tudomány fogalmi eszköztárának segítségével. A kötet harmadik alaptémája a modern információs technológiák és az emberi gondolkodás kapcsolatának vizsgálata. Végül a kötetet záró, a szerzővel készült interjúk azt mutatják be, hogy az említett fő témák hogyan bontakoznak ki egy kutató életútja során.

704 oldal, keménytáblás

Ár: 5800.- Ft

RÉSZLET

3. A szociológus Piaget

Mint eszmény, az értelem (raison) olyan egyensúlyi forma, amely felé törekednek az összes kognitív rendszerek, bármi kevéssé kiegyensúlyozottak legyenek is, de amit teljesen sohasem valósítanak meg. (Piaget, 1975: 98) Ha a mai irodalomkeresõ rendszerekkel Piaget-hivatkozásokat keresünk, legelõször a gondolkodás fejlõdésével és annak feltételezett biológiai mechanizmusaival foglalkozó Piaget-mûvek kerülnek elõ. 2005 telén legelöl azok a munkák álltak – köztük magyarok is –, amelyek kutyáknál vizsgálják a tárgyképzetek alakulását. A legismertebb azonban a gyermekek fejlõdésével foglalkozó Piaget, ahogy az amerikaiak nevezték a ’60-as években, az „óvoda óriása”.

Mindmáig õ a tananyag a gondolkodás fejlõdésének minõségi változásait tekintve az óvónõképzõktõl a pszichológiai doktori iskolákig, s a kutatók számára máig õ a meghaladandó kiindulás a mai fejlõdéslélektanban. Hol azért szidják, mert túl kevés tudást tulajdonít a csecsemõnek, s túl fontosnak tartja az epigenetikus fejlõdést, a gondolkodás fejlõdésének kiküzdött eredményeit – ez a velünk született gondolati mintákat hirdetõk fõ vádja ellene, miként annak idején a neves Piaget–Chomsky-vita megmutatta (lásd errõl a Piatelli-Palmarini szerkesztette 1979-es kötetet). Hol pedig azért, mert éppenséggel nem elég konstrukcionista, túl nagy jelentõséget tulajdonít a fejlõdés belsõ tényezõinek. Ezt nehezményezik igen sokan Vigotszkijtól kezdve a mai társas konstrukcionistákig, mint azt Valsiner és Van der Veer 2000-es kötete is mutatja.

Az is jól ismert, hogy a késõi Piaget a gyermek megfigyelésébõl származó elméletét visszafordítja egy általános mûveleti alapú ismeretelméleti világképpé. Visszatérés ez a fiatal Piaget filozófiai kérdéseihez. Ezt mutatja az életrajz, hiszen Piaget genetikus episztemológiája válasz akar lenni a serdülõt izgató kérdésekre (megismerhetõ-e a világ, honnan származik az igazság). Ez a rendszer párhuzamokat keres a biológiai evolúció, a gyermeki fejlõdés és a tudományok történeti fejlõdése között.

Ilyen közös elvek a mûveletek központi szerepe és fokozatos belsõvé válása, a megismerés tárgya és a megismerõ szubjektum egymást feltételezõ keletkezése, a magamhoz, a meglévõ sémákhoz igazítás (asszimiláció) és a külsõhöz igazodás (akkomodáció) együttmûködése a gondolati alkalmazkodás, az adaptáció megvalósulásában. Ez a genetikus episztemológiai program egyben a mai kognitív kutatásra oly jellemzõ szakmaköziség egyik elsõ megjelenése is volt Piaget genfi intézetében. A Smith (1996) szerkesztette kötet gazdag kritikai áttekintést ad Piaget sokoldalú életmûvérõl. Kötetünk1 a sokoldalú Piaget egy további arcát mutatja meg. Azt, ahogyan a vélelmezetten individualisztikus svájci mester (errõl a vélelemrõl lásd például Mérei, 1985) megbirkózik az ember társas mivoltával. Piaget ugyanis már szakmai munkásságának kezdetétõl abban a sajátos frankofón intellektuális közegben dolgozott, amelynek Durkheim óta központi kérdése az egyén és a társas-társadalmi élet viszonya volt.

(Piaget több mint százszor hivatkozik e könyvben Durkheimre!) Nem csak a pszichológusok és a szociológusok számára kérdés ez. Ebben a kultúrkörben központi probléma a társasság a nyelvészetben, ahol Ferdinand de Saussure (magyarul 1967) nyelvelméletének kulcskérdése az egyéni beszélõk mentális rendszere és a nyelv mint társas konvenció viszonya. Megjelenik a pszichopatológiában, ahol Janet (1928) munkásságában az egyik vezetõ gondolat a társas integráció koncepciója a magasabb mentális mûködésekben. (Janet az említett Valsiner és Van der Veer-könyvnek is fõszereplõje.) Központi kérdés a társas szervezõdés a francia társadalomfilozófiában és antropológiában is, ahol Durkheim (1917, 1978) társadalmi integrációs munkáitól kezdve Marcel Mauss (1999) társas osztályozási felfogásáig visszatérõ kérdés, hogy az osztályozási rendszerek vajon a társas besorolásból erednek-e: a ’törzsi’ besorolás lenne-e a kategorizáció alapja? A ’20-as évek radikális felfogásai, Halbwachs (1925) vagy Blondel (1928) egészen odáig mennek, hogy az individuális lelki élet egészét szociálisan megkonstruáltnak tartják.

A legnagyobb visszhangot a pszichológiában mindezek közül a primitív gondolkodás koncepciója, Lévy-Bruhl (1922, 1971) felfogása eredményezte. A fiatal Piaget ehhez kapcsolódva s ettõl ihletve próbálja elhelyezni felfogását a gyermeki gondolkodás fejlõdésérõl. A megtalált alaptéma – hogyan lehet összeegyeztetni a racionalitást a szocialitással – egész munkásságának visszatérõ kereteket ad. A két másik keret cselekvés és logika viszonya, s a fejlõdési mechanizmusok paralellizmusa, párhuzam a gyermeki fejlõdés, az evolúció és a tudományfejlõdés között. Ez a kötete (2005), amely a ’60-as években e téren is igen aktív Piaget saját válogatása, ezt a kérdéskört mutatja be.