Gondolat Kiadó

Olvass bele! - F. ROMHÁNYI BEATRIX: „A lelkiek a földiek nélkül nem tarthatók fenn…”

Pálos gazdálkodás a középkorban

A kötet a középkori gazdaságtörténet egy speciális szeletét, a pálos rend kolostorainak középkori birtokszerkezetét, gazdálkodását és jövedelemtípusait tárgyalja. A munka az egyes pálos kolostorok fennmaradt oklevelei alapján próbálja tisztázni a rend gazdálkodásának rendszerét és összefüggéseit. A szerző egyik legfontosabb új tudományos eredménye annak bizonyítása, hogy a pálos rend a középkorban alapvetően pénzjövedelmeken alapuló gazdálkodásra törekedett. Emellett a külföldi (dalmáciai, itáliai és lengyel) összehasonlító anyag bevonásával rávilágít bizonyos különbségekre is a rend egyes rendtartományai között. A kötetet ajánljuk minden, a középkori magyar történelem, az egyház- és vallástörténet iránt érdeklődő olvasónak. 

Kép: Boldog Özséb, a Magyar Pálos Rend alapítója

250 oldal

Ár: 2980 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

RÉSZLET

A XIII–XIV. századi kezdetek

A pálosok kezdetben valóban kis létszámú remeteközösségekből szerveződtek mintegy 50–60 év alatt renddé, és az oklevelek tanúsága szerint még a késő középkorban is voltak ilyen, az akkori szóhasználat szerint „remeteség módjára” épült házaik. Feltehetőleg részben ez volt az oka annak az eltérésnek is, hogy bár 1327-ben a pálosok saját állításuk szerint több mint 60 házzal rendelkeztek, László kalocsai érsek csupán harminc házról tett jelentést. Ez egyben a rend némileg sajátságos szervezeti felépítését is megmagyarázná, amennyiben az egyes vikariátusokhoz feltűnően kevés kolostor tartozott, vagyis a kis létszámú, egymáshoz közeli kolostorok, melyek élén – a teljes konvent hiánya ellenére – perjelek álltak (ez egyébként monasztikus vonásnak tűnik a pálosoknál), valójában egy vikárius alá tartoztak, aki rendesen a legnagyobb, esetleg a legkedvezőbb fekvésű kolostorban székelt. Ez a helynöki rendszer rajzolódik ki a Gyöngyösi által készített Inventarium és a Pázmány-féle, ún. Máriavölgyi jegyzék alapján is.

Remete Szent Antal és Remete Szent Pál találkozása

A rendtörténet korai időszakában a közösségek – egyes esetekben óvakodnék a XIII. századra vonatkozóan a kolostor megjelölést használni – dotálására leginkább szőlőket adományoztak, amint arra Solymosi László is utalt egyik cikkében. A szőlők mellett ekkor kisebb szántók, rétek, erdők, halastavak alkották az adományokat, de Baranyában már ekkor feltűntek malmok is a remeteségek kezén, és szintén Baranyában már ekkoriban kimutatható a majorságok megléte. Összességében egy kis létszámú remeteközösség mindennapi ellátását biztosították ezek a birtokelemek, és nagy valószínűség szerint a művelést ebben az időszakban alapvetően a szerzetesek maguk végezték.

A kétkezi munka és a földművelés a későbbiekben is fontos szerepet játszott a rend életében. Erre utal egy 1421-ben kelt oklevél, melyben V. Márton pápa engedélyezte Miklós pap pálos szerzetesnek, Szobi Mihály fiának, hogy a bencés rendbe átléphessen, mivel eddigi feljebbvalói paraszti munkára kényszerítették, börtönbe vetették, és halállal fenyegették. De persze van több más, alkalmasint békésebb adat is, pl. 1452-ben Mihály zágrábi vikárius tiltakozott, mivel a kolostor petrusóci birtokán mikcsóci Miklós fia Kis Kelemen egy rétjüket felszántotta, amikor Ambrus és Iván szerzetesek február 22-én ott a jobbágyokkal szénát gyűjtöttek.

Remete Szent Pál ábrázolás a Pécsi pálos templomban

A rend életében az első változást a XIII. század utolsó évtizedei, alapvetően IV. (Kun) László uralkodása hozta, amikor egyrészt megduplázódott a kolostorok száma, másrészt a támogatók között az ország egyházi és világi vezetői nagy számban tűntek fel, élükön magával a királlyal. A későbbi elismertetés érdekében nyilván ekkortájt kezdtek a remeték jelentősebb birtokokat kapni, és nyilván az sem véletlen, hogy éppen 1291-ben íratták át és erősíttették meg Pál veszprémi püspök 1263-as oklevelét előbb Bertalan veszprémi püspökkel, majd két évvel később Lodomér esztergomi érsekkel. Ennek újabb értelmezési lehetőségeiről egy korábban megjelent tanulmányban már volt szó.

Gyökeresen megváltozott a helyzet 1308, a rend első pápai elismerése után. Ettől kezdve ugyanis nemcsak a kolostorok száma szaporodott meg jelentősen, hanem a birtoknagyság és -szerkezet is megváltozott. A XIV. század elejétől, de különösen az 1320-as, 1330-as évektől a század végéig ismét csaknem megháromszorozódott a házak száma – ezek egy része talán már korábban létező remeteségekből jött létre –, I. (Nagy) Lajos uralkodása alatt pedig a király buzgó támogatása következtében jelentősen növekedett a rend presztízse. A rend gazdasági megerősödését és a jobbágymunkára alapozott gazdálkodásának megjelenését illusztrálja I. Lajos 1343-ban kelt oklevele, melyben megparancsolja valamennyi nemesnek, birtokosnak és jobbággyal bíró embernek, hogy jobbágyaikat, miután költözési engedélyt nyertek és kifizették a földbérüket és más tartozásaikat, engedjék szabadon elköltözni a diósgyőri Krisztus Teste egyház remetéinek birtokaira, nevezetesen Chenik birtokra.

A király részben új alapításokkal, részben a meglévők anyagi megerősítésével segítette a rend növekedését, és ennek egyik eredményeként a pálosoknak ekkor sikerült átlépniük a Magyar Királyság határát is, először Lengyelországban terjeszkedve. A XIV. század végére a kolostorok száma a Magyar Királyság területén valóban meghaladta a hatvanat, s ez a szám a megszűnések miatt száz évvel később sem emelkedett 75-80 fölé. Lajos halála után a pálosok terjeszkedése megtorpant, amiből akár hanyatlásra vagy legalábbis stagnálásra is következtethetnénk, nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy egy rend virágzásának nem a kolostorok számának gyarapodása az egyetlen és legfontosabb mutatója. A domonkos rend esetében is megfigyelhető, hogy a XIV. század elejéig lényegében létrehozták teljes magyarországi kolostorhálózatukat, jó néhány helyen ráadásul már a tatárjárás előtt megtelepedtek, a késő középkorban azután e kolostorok kiépítése, feltöltése volt soron, s csak a XV. század végén jelent meg újból néhány új kolostoruk.

A rend belső dinamikája mellett figyelembe kell venni a társadalmi és természeti környezet eltartóképességét is, ami szintén gátat szab a szerzetes közösségek terjeszkedésének. Habár a kolostorok egyáltalán nem gazdasági céllal jöttek létre, anyagi alapjuk szilárdságát az egyházi elöljárók mindig nagyon alaposan megvizsgálták, és ha nem találták megfelelőnek, nem engedélyezték az alapítást, ha pedig később ingott meg, akkor végső megoldásként feloszlatták a bajba jutott szerzetesközösséget (ez történt pl. a XII–XIII. században néhány franciaországi ciszterci apátsággal is). A főurak támogatása a pálos rendet illetően egyébként Zsigmond uralkodása alatt is töretlen volt, sőt talán még nőtt is, hiszen az 1380-as években az ország legnagyobb birtokosai (pl. Kanizsai, Garai, Cudar, Kont család) tűnnek fel az alapítók és az adományozók között.

Támogatásuk a pálosok birtokain is nyomot hagyott, hiszen nagyjából ettől az időtől számolhatunk teljes falvakkal a szerzetesek kezén. A rend anyagi gyarapodását jól tükrözi az épületeken megfigyelhető nagy, XV. századi építési hullám, melyre már Guzsik Tamás is utalt, s amelyet újabban Bodó Balázs kutat. Erre a változásra utalhat IV. Jenő pápa 1440-ben kelt oklevele is, mely szerint „kezdetben a rend csak puszta, elhagyott, erdős helyeken, az emberi lakóhelyektől távol telepedett le, és kis cellákban, kis kápolnákban élte le szerzetesi életét, amint több helyütt most is, de idők folyamán egyesek adományai révén a cellák hatalmas monostorokká, a kápolnácskák nagyszerű templomokká alakultak és a monostorok körül mindenfajta más szükséges épület is létesült”.

Az alábbiakban a XIV. század közepétől kialakuló birtokszerkezetet és az ezen alapuló kolostori gazdálkodást vesszük vizsgálat alá. Az elemzés lehetőségei az egyes korszakokban rendkívül eltérőek, az oklevelek számának gyarapodásával, a XV. század közepe tájától jóval részletesebb képet kaphatunk. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy még a legépebben fennmaradt pálos levéltárak is hiányosak, hiszen nem hosszú időn át békésen működő kolostorok évszázadokon át bolygatatlan iratanyagáról van szó, hanem többszörösen menekített, ezért részint válogatott, részint károsodott levéltárakról. A károsodás, pusztulás nyilván véletlenszerűen érintette az okleveleket, a válogatás azonban tudatos, az adott kolostor, ill. a rend gazdasági érdekeit tartotta szem előtt. Így a fennmaradt iratanyag döntő hányada a pálos rend középkor végi birtokaira és privilégiumaira, esetleg jogigényeire vonatkozik, következésképp az oklevelek elemzéséből is leginkább erre az időszakra érvényes következtetéseket lehet levonni.