Gondolat Kiadó

Paul Verhaeghen flamand író monumentális regénye, az Omega minor 2004-ben jelent meg Belgiumban, és szépirodalom kategóriában még abban az évben elnyerte a Flamand Kormány Kulturális Díját, valamint a Holland Bordewijk Díjat. Az eredetileg holland (flamand) nyelven írt művet Verhaeghen saját maga fordította angolra. A mind tartalmilag, mind nyelvileg rendkívül gazdag regényt Fenyves Miklós kiváló magyar fordításában a 2011. évi könyvhétre jelentette meg a Gondolat Kiadó.

A szerző 1997 óta él az Egyesült Államokban, és jelenleg az atlantai Georgia Institute of Technologyn tanít kognitív pszichológiát. Az alábbiakban egy 2008-ban e-mailen keresztül vele készült interjú olvasható (a beszélgetőpartner John Lingan, forrás: http://www.splicetoday.com/writing/interview-paul-verhaeghen; a szöveget kis mértékben rövidítettük).

                           Fotós: Koen Broos

Mielőtt magáról a regényről beszélgetnénk, kérem, mondjon valamit arról, hogy milyen érzés volt a saját művét lefordítania. Egyáltalán fordítás lett az angol verzió, vagy valami teljesen új? Tervezi, hogy egyszer majd lefordítja korábbi flamand nyelvű munkáit is?

Annak érdekében, hogy rávegye a külföldi kiadókat a jogok megvásárlására, a Flamand Irodalmi Alapítvány elkészíttette a regény egy részletének angol fordítását egy hivatásos fordítóval. Az illető ugyan kiváló munkát végzett, mégis nagyon furcsán éreztem magam, amikor elolvastam a fordítást. Egyszerűen nem az én szövegem volt. Így jöttem rá, hogy úgy tűnik, van egy saját angol hangom; és az a hülye ötletem támadt, hogy ezért saját magamnak kell elkészítenem a fordítást. Jelentkeztem a munkára, és megkaptam.
Az eredmény nem egy teljesen új könyv, de nem is szolgai másolat. Úgy éreztem, helyenként megengedhetek magamnak némi szabadságot: kiforgattam pár mondatot, beillesztettem néhány új szójátékot, töröltem pár homályos poént, kijavítottam egy-két hibát. Az angoltudásom még mindig nem olyan jó, mint amennyire szeretném, de szerettem volna elkerülni, hogy a könyv angol változatán érződjék a fordítás-jelleg. A holland szövegeimben a szóválasztásomat gyakran befolyásolja a hangzás és a ritmus, és ezt az elvet megpróbáltam alkalmazni a fordításban is – valahogy fontosnak érzem, hogy egy szöveg jól hangozzék hangosan felolvasva is.
Abban, hogy saját magad fordítod a saját könyvedet, az az igazán jó, hogy nem kell „maximálisan tiszteletben tartanod a művet”: ha valami nem működik a fordításban, ki vele! Végtére is a szerző nem fog egyszer csak felbukkanni mögötted egy pisztollyal a kezében.
Tudatában vagyok a hihetetlen szerencsémnek. Kész csoda, ha lefordítják a szövegedet egy másik nyelvre; még felfoghatatlanabb, ha angolra fordítják, és csodálatos, ha a mű még egy kis figyelmet is kap. A régebbi szövegeimet nem lenne érdemes lefordítani (remélem, a holland nyelvű kiadások is hamarosan eltűnnek a piacról), amin pedig mostanában töröm a fejem, nem érdemes leírni. Szóval, úgy tűnik, van az Omega minor, és kész. Negyedmillió szó amúgy is elég egy teljes életműhöz.

Íróként kik hatottak Önre leginkább? Pynchon és DeLillo hatása érezhető a regény jelen idejű szakaszaiban, ráadásul az Omega minort az a fajta gazdag és sokrétű struktúra jellemzi, mint sok amerikai posztmodern regényt. Ugyanakkor jelen van a regényben a kultúrák sokszínűsége (különösen a Potsdami Egyetem kollégiumában játszódó jelenetekben), illetve valamiféle, az Amerika nagyságával szembeni fenntartás, ami nagyon is európai. Ön a saját életével is megtestesíti az Amerika és Európa közötti egyensúlyt, hiszen Belgiumban nőtt fel, de egy évtizede az Egyesült Államokban él. Tudatosan merített inspirációt az Atlanti-óceán két oldalán élő szerzőktől?

Akit nem riaszt Amerika nagysága vagy az európai történelem súlya, az nem figyelt oda eléggé. Leginkább ez ragadott meg az amerikai posztmodern regényekben: a világ komplexitásának mellbevágó érzése. (Ha nem bánja, Jon Barth-t és William Gibsont                   Thomas Pynchon
                                                                                                                             Forrás: coolspotters

még felvenném a listára.) Mostanában az elidegenedés irodalma áll a  legközelebb hozzám, például szeretem David Mitchellt és Murakami Harukit, és mindazt, ami kimondatlanul lappang írásaik mélyén. Feltételezem, Pynchon túlságosan is befolyásol, annyira, hogy nem is tudok elszakadni tőle teljesen.
Íróként az a problémám, hogy sehová nem tartozom igazán. Európában túl amerikainak, az Egyesült Államokban pedig túl európainak tartják a regényt, és nem tudják hová tenni: nem igazán nevezhető történelmi regénynek; talán valamiféle irodalmi thriller, vagy amolyan régi vágású fejlődésregény. Régebben azt gondoltam, hogy ez a regény előnyére válik, de aztán tudatosítottam, hogy nem kimondottan járul hozzá a könyv eladhatóságához.

Hogyan akadt rá az említett írókra? Gibson, Pynchon és mások írásait lefordították flamand nyelvre, vagy eredetiben olvasta őket? Kik hatottak még Önre, különösen azok, akiket az amerikai közönség nem ismerhet?

Pynchon épp oly kevéssé fordítható le más nyelvre, ahogy Joyce, João Guimarães Rosa vagy Louis Paul Boon. Szerencsére már régóta tudok valamelyest angolul. (Egyébként az Omega minornak és Pynchon Against the Dayének ugyanaz a francia fordítója, ami eléggé érdekes.) Boont ajánlanám leginkább, csakhogy az írásai teljesen élvezhetetlenek lennének fordításban. Állítólag csak az képes igazán értékelni Boon írói tehetségét, aki Erembodegem település egy bizonyos körzetéből származik. Én pár mérfölddel arrébb születtem, és egészen kifinomultnak találom az írásait, de az összes holland barátom utálja őket.

Amellett, hogy író, kognitív pszichológus is. Az egyik terület előnyt élvez a munkájában, vagy irodalom és pszichológia mindig is együtt van az Ön gondolkodásában?

Gyermekként is mindig írtam, festegettem, gitároztam, egyszóval amit az ember egymagában is tud csinálni a szoba egyik sarkában. Ez azelőtt volt, mielőtt még egyáltalán tudtam volna, mi az, hogy pszichológia. Egyébként nem az a tipikus pszichológus vagyok, hanem olyan, aki egy sötét szobában próbál rábírni arra, hogy emlékezz mindenféle számokra, furcsa alakzatokra, ilyesmikre. Amúgy is: bármely viselkedés, amely fél másodpercnél tovább tart, túl komplex ahhoz, hogy képesek lennénk megmagyarázni. Persze egy mélyebb szinten minden összefügg mindennel: bármi, amit teszünk, megváltoztatja az univerzum szerkezetét, hosszabb távon mégsem borítja fel azt. (A Föld szerencsére akkor is jó sokáig megmarad még, amikor mi már régóta kifüstöltük magunkat a létezésből.)
Érzésem szerint az egyetlen dolog, ami folytonos a két érdeklődési területem között, a kérdések elsődleges volta. Egy kutatót nem a válaszok megalkotása ösztönzi elsődlegesen, hanem az, hogy megtalálja a megfelelő kérdéseket. Legfőbb feladata, hogy ne bízzon azokban a válaszokban, amelyeket készen kap – akár másoktól, akár a kutatása adataiból, akár a saját elméjétől. Tekints a világra gyanakvással, úgy, mintha mindig teljesen új volna.

A regényben hangsúlyos szerepet játszik a történelem ciklikusan ismétlődő természete − például miközben az egyik főszereplő egy holokauszt-túlélővel beszélget, az utcán neonáci megmozdulás készülődik. Gondolja, hogy az ismétlődő erőszak annak a következménye, hogy az emberek nem tesznek fel elegendő kérdést, vagy egyszerűen az emberi természet velejárója?

A lényeges nem az erőszak, hanem a szervezett erőszak: mindig vannak vezetők és követők; elindul a lavina, aztán a végén vérfürdőbe torkollik az egész.
Úgy tűnik, ez az emberi természet velejárója – vagy legalábbis néhány ember természetéé. A legtöbb történész vagy a történelmi helyzetet okolja, vagy feltételezi, hogy néhány ember egyszerűen gonosz. De sokkal ésszerűbbnek tűnik az a feltevés, hogy néhány ember a történelmi szituáció (vagy egy csoport) révén feljogosítva érzi magát arra, hogy üvöltözzön, köpködjön, bántalmazzon vagy megöljön valakit. A – nem a magamfajta – pszichológusok szerint létezik egy típus, a tekintélyelvű, aki az ilyen körülmények között érzi elemében magát. Az anonimitás, a felülről érkező utasítások, a fontosság érzése, a történelmi küldetéstudat mind szerepet játszhat ebben.
Ahhoz, hogy egy ilyen rendszer működésbe lépjen, először is kell egy kézzelfogható ellenség, amely globális, ugyanakkor meghatározatlan veszélyt jelent (amelyet nem lehet megfékezni valamiféle triviális törvényes eszköz segítségével); azután pedig az az abszolút meggyőződés, hogy neked van igazad – amit ideális esetben egy felsőbb tekintély, mondjuk egy főparancsnok (Főparancsnok) szavatol. Mármost képzeljünk el egy országot, amelyben az állam vezetője egyúttal főparancsnok is; képzeljük el, hogy háború idején e főparancsnok per definitionem mentesül minden kritika alól, hiszen a kritika az ellenségnek kedvez. Ilyen körülmények között miért ne érezne valaki késztetést arra, hogy, mondjuk, lerohanja Lengyelországot?Az emberek általában rosszul mérik fel a tetteik következményeit. Mindig azt hisszük, hogy boldogabbak, szebbek vagy jobbak leszünk annál, mint amilyenek végül a valóságban vagyunk. Egy konkrét példa: nehéz nem látni a párhuzamot mondjuk a vietnámi és az iraki háború között. Néhány politikus (mint Cheney, Rumsfeld vagy G. W. Bush) eléggé öreg ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, micsoda nyomort és vérfürdőt válthat ki egy rosszul végrehajtott, politikai okokból kezdeményezett invázió. De persze azt gondoljuk, ezúttal másképp lesz – ó, hát persze.

Miért helyezte az Omega minort éppen 1995-be, amikor láthatólag ennyire érdeklődik a jelen politikai eseményei iránt? Persze nyilván korábban is dolgozott már a regényen, de miért erre az évre esett a választása?

Egyszerű: 1995-ben volt a második világháború lezárulásának 50. évfordulója − kellett valami nagyszabású dolog, ami emlékeztet rá. Eltekintve ettől, nem helyezhettem sokkal korábbra a cselekményt, mert arról az időről akartam írni, amikor Németország már félig vagy nagyjából egységessé vált; de későbbre sem, mert szükségem volt a szavahihető, még életben lévő túlélőkre. Néha a választásod eleve készen áll.

Az opera, a magfizika, az agyi funkciók és az európai történelem mint témák  mellett a regény félelmetesen sok nemi aktust tartalmaz, amelyek leírása időnként a pornográfia határát súrolja. (Ez valószínűleg megint csak európai jellegzetesség, tekintve, hogy az angol nyelvű irodalomban nem igazán erős az erotikus tradíció.) Mi a funkciója a szexualitás megjelenítésének a regényben? Metaforikus, vagy valami egyéb?

Nos, igen, ez megint egy fontos kulturális különbség Európa és az amerikai kontinens között. Megfigyeltem, hogy az angolszász kritikák a nemiséget hangsúlyozzák ki a regény kapcsán, míg az európaiakat sokkal inkább érdeklik a felvetődő morális kérdések – többek között az, hogy mi a háború, és miért háborúzunk, mit vár tőlünk a történelem, vagy miért gondoljuk azt, hogy mi jobbak lettünk volna ebben vagy abban a helyzetben. Az európai olvasókat az erőszak borzasztja el, amely nagyon is valóságos; az amerikaiak pedig láthatólag obszcénebbnek vagy legalábbis feltűnőbbnek érzik a nemiség ábrázolását a gyilkolásnál vagy a kínzásnál. De miért lepődöm meg azon, hogy ez még mindig meglep engem?
Abból nem túl sokat lehet tanulni, miként gyilkolja meg X szereplő Y-t. De abból, hogy X hogyan csókolja, nyalja, harapja Y-t, hogyan szeretkezik vele, rengeteget megtudunk X-ről, arról, hogy mit érez Y iránt, mit gondol róla, és mit gondol az életről. Nézze csak meg a Before the Devil Knows You’re Dead [Mielőtt az ördög rád talál] első öt percét!

Az Omega minorban gyakran előkerül a hasonlóság a történetmesélés és az emlékezet között, különösen a tekintetben, ahogy mindkettő manipulálja a történelmet. Mint az emlékezetet is kutató pszichológus és történelmi regényeket író szerző, Ön szerint a fikció miként egészíti ki a valóságot? Miként segítenek hozzá a regények és történetek, hogy megteremtsük személyes vagy nemzeti történeteink „tényeit”?

 Az emlékezet maga a fikció, és a fikció maga az emlékezet. És a történelem is fikció, továbbá emlékezet is, a történet pedig maga is valamiféle történelem, és fordítva, és így tovább. Igen erős a kapocs a történet és az azonosságtudat között. Az Alzheimer-kórban szenvedők elveszítik az emlékezetüket, és elfelejtve a helyüket a világban elveszítik önmagukat is.
Ugyanígy van a nemzetekkel is. Az emlékezetük szelektív, mégpedig szándékosan. Azt hisszük, hogy ez csak tőlünk távoli rezsimekben van így – vegyük mondjuk a szovjet történelemkönyveket. De eléggé sok mindent elfelejtettünk, például a második világháborúról is: 110 000 japán-amerikait és japán állampolgárt zártak háborús gyűjtőtáborokba; 220 000 civil vesztette életét Hirosimában és Nagaszakiban, amikor ledobták az atombombát az egész végén, akkor, amikor az európai háború már véget ért. Úgy látom, hogy az én generációm legtöbb tagja még csak nem is tud ezekről a dolgokról. De miért is tudnának? Nem túl szép történet, nem illik ahhoz, akinek szeretnénk magunkat látni. Ugyanez igaz a személyes életünkre is. Soha nem vagyunk azok, akik valójában akarunk lenni; így hát felejtünk, és kiszínezzük a valóságot.
Vagyis igen, ezért van szükségünk olyanokra, mint Vonnegut, aki képes abszurditással írni a háború abszurditásáról, vagy George Saunders, aki ügyes kis parabolákat ír arról, milyen reménytelen helyzetbe hoztuk magunkat; vagy az olyan őrültekre, mint Vollmann, aki képes dokumentálni a vérbe fagyott erőszak néma sikolyát. A művészet igenis számít. Amire emlékszünk a vietnámi háborúból, az az Apokalipszis most és talán a Tree of Smoke [Denis Johnson 2007-ben megjelent regénye]; szükségünk van az olyan filmekre, mint a Schindler listája (bármennyire felszínes is), és az olyan könyvekre, mint A 22-es csapdája. Emiatt igazán aggodalom töltenek el a mostani történések. Gondoljunk Abu Ghraibra, Guantanamo Bayre, a 80 000 iraki polgári áldozatra; vagy a saját kormányunkra, amely mostanra több amerikai állampolgárt küldött a halálba, mint Bin Laden valaha is. Az, hogy ez láthatólag senkit nem érdekel igazán, hogy senki sem ír róla érdemben, arról árulkodik, hogy nagy bajban vagyunk, egy azonosságkrízis legeslegbelseje felé csúszunk. De hogyan is lehetne másként? Hiszen nem azok vagyunk, akik szeretnénk lenni, nem ez az, amiről álmodtunk; csak ilyenné tettek bennünket azok, akiket megmagyarázhatatlan módon megválasztottunk.

Tudna ajánlani egy könyvet?

 Az a kötet, amely a legkevésbé sem befolyásolt, de mindenkinek el kellene olvasnia, a The Brief and Frightening Reign of Phil George Saunderstől.