Gondolat Kiadó

Mátyás Győző: A látszat birodalma - David Fincher mozija

A pusztítás színháza

Harcosok klubja

David Fincher kultuszfilmjéből én egy dolgot mindig hiányoltam. Azt, hogy az egyik kulcsszereplő nevét nem írták ki a stáblistára. Azért azt nagyon díjaztam volna, ha annak idején a közreműködők névsorában feltüntetik szép kalligrafikusan, hogy Fallosz – X. Y. Mert hát a Harcosok klubja egyik meghatározó szereplője valójában egy fallosz, és azóta sem tudjuk, hogy ki alakítja.

A nevesítés maga is lett volna akkora poén, mint David Fincher ama szemtelensége, hogy a film legvégén, amikor a fallikus szimbólumnak számító felhőkarcolók gigantikusejakuláció-imitáció közben leomlanak, egy villanásra bevágja egy meztelen férfialtestet ékítő fallosz képét. Ettől a szerintem dicséretesen pofátlan képi megoldástól a forgalmazók és projektorok olykor ma is sokkot kapnak, a kocka jelentésén pedig derék filmesztéták vitatkoznak, azóta is.

Természetesen akörül forog a disputa, hogy a fallosz itt menynyire az amúgy ellentmondásosan ábrázolt machizmo, tesztoszteronkultúra, férfiprincípium-vallás megtestesítője. Az is persze, bocsátanánk előre, de részletesen is visszatérünk majd a téma tárgyalására. Érdekesebbnek tűnik azonban e pillanatban az a mód, ahogyan a rendező a falloszt felvillantja, vagyis maga az ábrázolás technikája, a vágás trükkje, már csak azért is, mert ez a „képi injektálás” többször is megesik a filmben, valamiféle jelentéskorrelációt teremtve az előfordulások között.

Amikor a Narrátor bemutatja nekünk Tyler Durdent, többek között azzal jellemzi őt, hogy miféle anarchoszubverzív merényleteket követ el a békés, bornírt, burzsoá polgárok ellen. Éttermi felszolgálóként belevizel a levesükbe, míg mozigépészként pornografikus jeleneteket vág bele a családi filmekbe. Mi a mozinézők meglepett reakcióiból következtetünk arra, hogy Tyler belopta a filmbe a szép, nagy farkat. „Senki sem tudja, hogy látta, pedig látták”, teszi hozzá a Narrátor.

A filmnek ezen a pontján még csak elbeszélik azt, amit a végén tényleg elkövetnek. (Pontosabban: fotó alakjában látjuk egy pillanatra a daliás hímtagot, amelyet Tyler a családi filmbe applikál, de az eredményt már nem a nézők szemével látjuk, hanem a saját nézői szemünkkel a filmbeli nézők „szemeit”, azaz reakcióit észrevételezzük.) És ez az előkészítésszolgálja a motívum későbbi elfogadásának megkönnyítését. Egyfelől a ráismerés aha-élménye segít, hogy túllépve a megrökönyödésen, értékeljük az iróniát a gesztusban. Másfelől a prefixált beágyazottság miatt ez az elem nemcsak egy jópofa, polgárpukkasztó geg, hanem a film szignifikációs játékába beilleszkedő polivalens jelentő is, amely éppen, mert a film vége felől „támad”, bizonyos tekintetben kibillenti és új értelmezési opciókkal gazdagítja az addig felépült jelentésstruktúrát.

Nyilvánvalóan fontos modul a Narrátor macsó önmagával vívott küzdelmének értelmezésében, illetve a férfiasság társadalmi funkciójának újragondolásában (PC, gender stb.). Nem beszélve arról a travesztikus fricskáról, hogy a kézenfekvő metonimikus párhuzam miatt úgy vélhetjük, hogy tulajdonképpen az általunk nézett mű, vagyis a Harcosok klubja az a családi film, amelyben Durden (= Fincher) bevágja azt a bizonyos péniszt.

Közismert, hogy ezt a vágástechnikát – pszichológiai kísérleten alapuló reklámfogás eszközeként – egy óriásvállalat kampányában is alkalmazták. Máris itt vagyunk a „telhetetlen” kapitalizmus konzumerista lényegénél, ami az egyik kedvenc témája a Harcosok klubjának. Fincher az egyéb, amúgy fontosabb jelentésrétegek kimunkálása mellett ennek a reklámstratégiának az ironikus kifordítását is bemutatja azzal, hogy éppen egy falloszt applikál a képbe.

De hogy még szofisztikusabb legyen ez a jelentésbokor Fincher ezt a vágástechnikát alkalmazva négyszer is felvillantja – valóban csak a másodperc tört részéig észlelhetően – Tyler Durden alakját azelőtt, hogy a férfit ténylegesen beléptetné a cselekménybe. (Tyler sziluettje látható ugyan a film legelején is, de nem felismerhető.) Akkor látjuk először felvillanni Tyler Durdent, ezek szerint mint „látomást”, amikor a Narrátor az álmatlanságát azzal a képpel akarja érzékeltetni, hogy „az inszomniásnak látomás a világ” (amely kijelentésre persze még visszatérünk).

Másodszor a Narrátor az álmatlanságból adódó szenvedésről panaszkodik egy orvosnak, aki válaszként arra instruálja őt, hogy menjen el a hererákosok gyűlésére, mert „azok szenvednek”. S amikor ez amondat elhangzik, az orvos háta mögött egy másodperc törtrésze erejéig feltűnik Tyler kárörvendően vigyorgó alakja.

Ezek a villanások egyébként valóban annyira pillanatnyiak, hogy lassított kikockázással is csak nehezen tetten érhetők. Harmadszor már éppen a gyűlésen tűnik fel Tyler figurája: kezét a csoportvezető vállára téve pózol. Negyedszer pedig az éjszakában távolodó Marla Singer pillanatnyi „árnyaként” látjuk felbukkanni alakját. Ezek szerint ő maga lenne a fallosz, ahogyan azt például a film egyik kritikusa állította is?65 Végül is kialakul itt egy finom kis jelölőlánc: ahogy Tyler Durden csempészi be a családi filmekbe a szép nagy farkat, Fincher pont úgy vágja be előbb az ő figuráját többször is, majd magát a falloszt a Harcosok klubjába.

Elbeszélés a befejezetlen múltról

Ezek a felvillanások amúgy sokatmondóan a filmnek abban a fázisában következnek be, amikor a Narrátor egyfolytában testi és lelki elgyötörtségről panaszkodik, és a személyisége láthatóan a dezorganizáltság, szétesettség állapotában van. De már az is elég árulkodó, hogy az Edward Norton által egyébként briliáns érzékletességgel alakított figura a Narrátor nevet kapja (érdekes módon a forgatókönyvben Jacknek hívják), és önreflexív kommentátori szerepben mutatkozik. Hiszen ez a pozíció már eleve a személyiség megkettőződését jelzi, azt szimbolizálja, hogy a beszélő mintegy kívülről is látja önmagát, eltolva magától, tárgyként szemléli a saját énjét.

Mindez már csak azért is így van, mert a narrátori szerep akkor működőképes, ha az elbeszélő ismeri az események alakulását, tisztában van a fordulatokkal, mondhatni: végigélt, feldolgozott egészként tekint a vele megesett sztorira, a saját sorsára. Jellemző módon egyszer fordul elő a filmben, hogy a Narrátor mintegy azonosul is a saját szerepével, és a filmábrázolt valóságában is a narrátor szerepét alakítja, akkor, amikor bemutatja Tyler Durdent, karakterizálja őt, beszámol újdonsült barátja polgári normákat „meghackelő” kalandorakcióiról. Ekkor a Narrátor mintegy kibeszél a filmből, látványosan a nézők felé fordulva magyaráz, azaz itt demonstratíve narrátorként is viselkedik.

A narrátor mindig az utólagosság pozíciójából beszél, akinek a birtokában van legalább a tudás egy darabja, kinek számára többé-kevésbé elmondható történetté kristályosodott élete egy korábbi szakasza. Ezért a narrátor időben és a fiktív térben is eltávolodik ettől a szüzsétől, azaz szükségképpen megkettőződik a személyisége.

A Narrátort pontosan abban a szerepben alkalmazza David Fincher, ahogy Gérard Genette írt az elbeszélés kategóriájának legrégibb értelméről, ami „eseményt jelöl: nem az elbeszélt dolgokat, nem a történetet, hanem magát a történet elbeszélésének, narrációjának aktusát”.66 Nos, a Harcosok klubja Narrátora az utolsó előtti pillanatból visszatekintve meséli el a sztorit, afféle filmes present perfectet beszél, azaz még nem tudja a történet legvégét, de ismeri az odavezető utat.

Néha olyan képzetet kelt, mint a literatúrából jól ismert omnipotens elbeszélő, aki a történet minden elemét, a cselekmény összes gubancát ismeri, vagyis a teljes tudás a birtokában van, és ezt megosztja velünk. Ebből érdekes paradoxon kerekedik Fincher filmjében. Több esetben ugyanis azzal, hogy megkonstruálja az események felidézésének struktúráját, sorrendjét, úgy tűnik, mintha a Narrátor irányítaná az események menetét, és egyenesen ő szabná meg az ábrázolás dramaturgiai rendjét. Még a film elején az egyik jelenet közepén egyszer csak így szól: „Álljunk meg! Egy pillanat, kezdjük korábban!” És úgy lesz, a film egy korábbi időpontban történt esemény felidézésével pereg tovább.

Vagyis azzal, hogy a Narrátor átrendezi az emlékek életre hívásának egymásutániságát, egy-ben megváltoztatja a film struktúráját is, azaz a diegézis tudatos (át)alakítójának szerepébe kerül. Ami persze bizonyos tekintetben megint rafinált trükk, hiszen „csak az odaértett szerző »tudhat «, mert az egészet az odaértett szerző találta ki. A filmbeli elbeszélő azt adja elő, amit az odaértett szerző megkövetel tőle.” Más esetben viszont a Narrátor spontán emlékezőként viselkedik, mintha éppen az adott pillanatban világosodott volna meg számára a korábban történtek lényege.

Már a film legelején azzal ad fordulatot az elbeszélésnek, hogy: „Most döbbenek csak rá, hogy mindez összefügg egy Marla Singer nevű lánnyal.” És a film elmozdul abba az irányba, ahonnan majd Marla Singer közeledik. Ez a jelenet nem kelti azt a benyomást, mintha a Narrátor előre megfontolt szándékkal szabna irányt a film menetének, itt az emlékezet kiszámíthatatlan vibrálása, a spontán agyműködés ad lökést az elbeszélésnek. Ami azért is rendkívül érdekes, mert az egész film úgy kezdődik, mintha – már a főcím alatt – valakinek az agytekervényei között járnánk, s onnan jutnánk kifelé addig a képig, amelyen a Narrátor fejét látjuk premier plánban úgy, hogy egy pisztolyt nyomnak a szájába.

A film végén aztán visszatérünk ugyanehhez a jelenethez, lehet, hogy az egész történet csak a Narrátor fantáziájának terméke, puszta képzelgés? Félig-meddig nyilván az, hiszen a Narrátor alteregója, az a bizonyos Másik – a képzelet szülötte.