Gondolat Kiadó

Jaap Scholten: Jó itt nekem?! (részlet)

Még egy hete sem volt, hogy berendezkedtünk Budapesten, amikor egy parkolóban összefutottam Esterházy Péter íróval. Mondtam neki, hogy Hollandiából jöttem, és szívesen beszélgetnék vele.

„Meddig marad még?” – kérdezte. A hangnem elárulta, arra kíváncsi, vajon ma este vagy holnap délelőtt indul-e a gépem.

„Tíz évig” − feleltem.

Esterházy csodálkozva rám nézett, majd elnevette magát.

„Hát akkor ez biztos összejön.”

Nagyon jellemző ez a találkozás. Nemcsak azt mutatja meg, hogy életem véletlenekből áll, hanem azt is, hogyan reagál a legtöbb magyar, ha elmesélem, hogy tíz évig akarok maradni – vagy még tovább. Vagy nem mondanak semmit, és tekintetükkel mintegy végigmérnek, hogy az őrültség milyen egyéb jelei fedezhetők még fel rajtam. Nem, a bal cipőjét a bal lábán, a jobbot meg a jobbon hordja, a cipőfűzőjét is meg tudta kötni, az alsónadrágját se húzta az ingére fel, egész a hónaljáig, és a külföldi motorikus mozgásával sincs semmi baj, szükség esetén le és fel tudja húzni a cippzárat. Na jó, lehet, hogy valahol másutt hibádzik valami.

Ezután ismét felemelik a tekintetüket: „De… miért?”

Ezt a kérdést mindig akkora nyomatékkal és olyan hitetlenkedve teszik fel, hogy előre tudom, bármit válaszolok rá, az úgyis zavarosnak, frivolnak, hadd ne mondjam, dekadensnek hangzik.

„Mert nekem itt nagyon tetszik” − vagy valami hasonló ostobaságot szoktam válaszolni és esetleg még összezagyválok valamit a természetről meg a nagy szabad térről, de mondhatok én, amit akarok, úgysem sikerül megnyugtató választ adni.

És igazából saját magam sem tudom pontosan, hisz’ a válasz ezer dolog vegyülékéből áll össze: a szemkápráztató természetből, a házak lenyűgöző méreteiből, a más ritmusból, a magyarok régimódi illemtudásából, a pirulás és nevetés nélkül adott kézcsókokból, a kanyargó utakból, az üres térből, a kristálykék égből, a vidéki élet érdességéből, a varázsláshoz hasonlatos nyelvből, az Európa ezen sarkában tapasztalható mágiából, a most zajló átalakulási korszakból, a szabályozatlanságából (hogy az erdélyi erdők szélén nincs ott a tábla, hogy kutyát csak pórázon szabad sétáltatni, viszont az ott van, hogy a patakban tilos autót mosni és a fákat sem szabad kivágni), a váratlanból, az érthetetlenből, a szecessziós kerítésekből, a Lechner épületeken lévő mázas cserepekből, a vakolaton lévő golyónyomokból, a Duna széles sodrásából, a Lánchídból, abból, ahogy a város, mint Los Angeles John Fante lábainál, ezernyi fénnyel ragyog a lábam alatt , Trianon szomorúságából, a fürdőszobák megkopott márványburkolatából, Nádas, Márai, Krúdy és Kosztolányi írásaiból, a közép-európai mélabúból, abból, ahogy itt az emberek nem zavartatják magukat és szinte vedelik az alkoholt, a lovaskocsikból, a kacsázva járó kövér cigányasszonyokból, a tűzifa és a barnaszén szagából, a három fogú falusiakból, az utak szélén kószáló kutyákból, a medvék és farkasok keleti közelségéből, a saját kertben termett paradicsom ízéből, a kívülállóság adta szabadságból, Márta főztjéből, abból, hogy innen hiányzik a Hollandiát uraló merevség, kisszerűség és egyenlősdi.

De ha én ezeket az érveket mind elsorolnám egy magyarnak, csak nézne rám zavarodottan, barátságosan bólogatna, magában pedig azt gondolná, hogy kiegyensúlyozott magatartásom ellenére biztos, hogy megszállott vagy szökésben lévő bűnöző vagyok. Hisz’ hogy hagyhatja el valaki önszántából a paradicsomot?

Amikor 1990-ben először jártam Magyarországon, rájöttem, hogy annak idején a kiváltságosak nyáron vidéken, télen pedig a városban éltek. Kinn, amikor kinn kellemes az idő, amikor pedig hideg és sötét van, a meseszerűen kivilágított városban az Operába hajtattak. Én is így akarok élni, fogalmazódott meg bennem. És most ezt is fogjuk tenni. Ez a különbség köztem és a magyarok között. Van egy házunk a városban, és van egy vidéken. A szárazság és a vaddisznók végzetesen elbántak a kukoricával − pedig felbéreltünk két falubelit, hogy éjjelente biciklizzenek a földek körül és kergessék el a vaddisznókat, de mivel vetés idején még Hollandiában voltunk, nehezen tudtuk ellenőrizni, nem az árokparton fekszenek-e hullarészegen. Ami munkájuk hatékonyságát látva joggal feltételezhető. Mindezt azonban kiegyenlíti, hogy azt sem tudjuk, mit csináljunk a rengeteg szőlővel.