.jpg)
Magyar László András: A repülőkenőcs
részlet
"Repülőkenőcs
A boszorkányüldözések virágkorában, a 16-17. században számtalan hiedelem élt eleven életet. Ezek egyike szerint a boszorkányok az év bizonyos napjain - általában napfordulókon vagy napéjegyenlőségkor - erdőn-mezőn, kopár hegyek csúcsain gyűlnek össze, hogy ott a sátán vezérletével megüljék ünnepüket. (Németországban a svábföldi Blocksberggel, hazánkban pedig a Gellért-heggyel kapcsolatban éltek hasonló babonák egészen a 19. századig.) Az ünnep során állítólag feketemisére, orgiára, emberáldozatra és számos egyéb bűnös cselekedetre került sor. A hatóságoknak azonban kezdettől gondot okozott az a tény, hogy a megjelölt gyülekezőhelyek a boszorkányok lakhelyétől megelehetősen távol találhatók, a megvádolt személyeknek azonban valahogyan el kellett jutniok bűntetteik színhelyére. Annyi nyilvánvalónak látszott, hogy a boszorkány csupán légi úton tehette meg az utat, s térhetett meg ágyába reggelre. A mai boszorkányok dolga persze könnyű: megveszik a repülőjegyet, és már indulhatnak is, de vajon miként röpültek őseik a reneszánsz korában?
A magyar - és európai - néphit szerint a boszorkány söprűt, sütőlapátot, pemetét, gerebent használ járműnek, esetleg sertéssé, szamárrá, lóvá varázsolt áldozatain lovagol a levegőben (a magyar "lóvá tesz" kifejezés egyébként innen származik). A pszichoanalitikus irodalom már korán felhívta a figyelmet arra, hogy a boszorkánylovaglásnak szexuális jelentései is vannak, sőt egyesek szerint a söprű- és lapátnyél is éppen ezért került e hiedelmekbe. A 16. században egyébként azt a szeretkezési testhelyzetet, amelynek során a nő "lovagolt" a férfin, eleve boszorkányság-gyanúsnak tartották, és ha fény derült rá, súlyos penitenciával büntették is. A levegőben azonban egyéb lovasok is száguldoztak ekkoriban: a német tévhit úgy tartja, hogy a sötét viharfelhős égen az elkárhozottak lelkei vágtatnak át, kiket Vad Sereg néven rettegett a környék.
A repülés ténye tehát nem szorult bizonyításra, módja azonban sok gondolkodásra késztette a korabeli tudósokat. Johannes Niderius már 1430-ban részletesen beszámolt arról, hogyan próbált testét kenőccsel bekenve, sütőteknőn Diana istennőhöz röpülni egy svájci boszorkány. Kísérletének füldre zuhanás lett a vége. Johannes Vincentinus spanyol dominikánus szerzetes pedig már 1475-ben tisztában volt avval, hogy a boszorkányok utazása csupán álom, illúzió, amelyet bizonyos mérgekkel, italokkal, kenőcskökkel, porokkal idéznek elő.
Az ifjú Gianbattista Porta, a 16. század egyik legérdekesebb könyvében, az 1558-ban kiadott Magia Naturalisban beszámol arról a kísérletről, amelyet egy igazi boszorkánnyal végzett, aki megígérte neki, hogy a jelenlétében fog röpülni, Az anyóka először is, biztos, ami biztos alapon mindenkit kiküldött a szobából (Porta eközben egy ajtórésen keresztül leselkedhetett), majd meztelenre vetkőzött, és valamilyen kenőccsel erősen bedörzsölte a testét. Ezután összeesett és extatikus álomba merült. Magához térve, beszámolt róla, hogy tengereket, hegyeket röpült át, és számos fantasztikus kalandban volt része. Porta hiába hajtogatta neki, hogy végig a szoba padlóján feküdt, lehetetlen volt megingatni hitében. A szerző a történet elbeszélése előtt a kenőcs készítési módját is megadta:
"Kisgyermekek zsírját rézüstben, vízben kifőzik, majd azt, ami a kifőzés után az edény alján utoljára megülepszik, besűrítik, azután elteszik, vagy azon nyomban fölhasználják. Vadzellert, sisakvirágot, nyírfalevelet és kormot kevernek hozzá. Egy másik elkészítési módja pedig a következő: cukorgyökeret, kálmosgyökeret, ötlevelű füvet, denevérvért, nadragulyát és olajat kevernek össze - és hogy még mi mindent, arról elég nagy vita folyik -, majd minden testrészüket bekenik vele, ám előbb a bőrüket úgy megdörgölik, hogy kipirosodjék, és a hő felszínébe gyűljék. Ám ez ritkán következik be, mert a kenőcs hidegétől a bőr inkább összehúzódik." Hasonló részletes recepteket egyébként Agrippa von Nettesheim is közzétesz Okkult filozófia című munkájában (I. 43-44)."
