Gondolat Kiadó

Fareed Zakaria - A posztamerikai világ

Az iszlám fenyegetés

Az újságok szalagcímeiben naponta megjelenő iszlám terror egy súlyos és folyamatos probléma, mely ugyanakkor csak néhány fanatikusról szól. A problémát a muszlim világ működési zavarai, a nyugati világ okozta (vélt vagy valós) megaláztatás és az erőszak technológiáihoz való könnyű hozzáférés táplálja. De vajon jelent-e ez olyan mértékű fenyegetést a fennálló rendre nézve, mint mondjuk Németország világuralmi törekvése a 20. század első felében? Vagy akár a szovjet terjeszkedési politika a század második felében? Vagy Mao erőfeszítései, hogy háborút és forradalmat szítson a harmadik világ országaiban az 1950-es és 1960-as években? Ezeket a kihívásokat nagyobb országok hatalma és céljai támogatták, sokszor komoly szövetségesekkel és olyan ideológiával, melyre a liberális demokrácia alternatívájaként tekintettek. Hasonlítsuk ezzel össze a dzsihádista fenyegetést!

2001. szeptember 11-e előtt, amikor az olyan csoportok, mint az al-Kaida még észrevétlenül működtek, a kormányok kisebb kellemetlenségként tekintettek rájuk, szabadon bolyonghattak, valamelyest megerősödtek, szimbolikus, gyakran katonai célpontok ellen indítottak támadásokat, melyek során amerikaiak és más külföldiek haltak meg. Mégis a kár meglehetősen korlátozott volt. 2001 óta a kormányok mindenhol agresszív hajtóvadászatba kezdtek a terroristahálózatok felszámolásáért, követik a pénzmozgásaikat, lenyomozzák az újonnan toborzott tagjaikat majdnem azonnali eredménnyel. Indonéziában, a világ legnagyobb muszlim országában a kormány elfogta az ország legveszélyesebb dzsihádista csoportjának – a 2002-es balii bombázásokért felelős Dzsamaja Iszlamijának – az első emberét és a katonai vezetőjét. A fülöp-szigeteki hadsereg amerikai segítséggel megdöntötte az al-Kaidához hasonló stílusú terrorista csoportot, az Abu Sayyafot.

A vezetőjüket a fülöp-szigeteki csapatok ölték meg 2007 januárjában, és a csoport hat évvel ezelőtt még hatezer gerillát számláló tagsága mára mindössze néhány százra csökkent. Egyiptomban és Szaúd-Arábiában – ahol az al-Kaida eredeti bázisai és támadásai célpontjai voltak – terrorista sejteket lepleztek le, és a ma még szökésben levők három éve nem tudtak új támadásokat kezdeményezni. A pénzügyminisztériumok – különösen az amerikai államkincstár – igencsak megnehezítették a terroristák életét. Globális szervezetek nem tudnak pénzmozgatás nélkül fejlődni, így aztán a terroristák minél több pénzforrását nyomozzák le és apasztják el, azok annál inkább rákényszerülnek, hogy kisebb jelentőségű, elhamarkodott, rögtönzött akciókat hajtsanak végre. Ez a kormányok és terroristák közötti harc még el fog húzódni, de az előbbiek vannak jobb pozícióban.

Irakban, ahol a terrorista támadások száma csökkent, egy olyan probléma kezd a felszínre kerülni, amely meggyengíti az al-Kaidát. Eredeti fatwáiban és egyéb nyilatkozataiban az al-Kaida nem tesz említést a síitákról, csak a „kereszteseket” és a „zsidókat” ítéli el. De Irak megváltoztatta a dolgokat. Ahogy az al-Kaida új utakat keresett arra, hogy a szunniták támogatását megszerezze, egy anti-síita csoporttá alakult át, mely purista szunnita világszemléletet tett magáévá. Az elhunyt Abu Mussab al-Zarqawi, aki az al-Kaida mezopotámiai vezetője volt, mély gyűlölettel viseltetett a Wahhabi-féle puritanizmustól elfordult síiták iránt. 2004 februárjában Osama bin Ladennek címzett levelében ezt írja: „A síiták… nagyobb veszélyt jelentenek… mint az amerikaiak… [A]z egyetlen megoldás számunkra, ha csapást mérünk a síiták vallási, katonai és egyéb kádereire, egyik csapást a másik után, amíg be nem hódolnak a szunnitáknak.“ Ha volt is valaha vita közte és bin Laden között, végül Zarqawi győzött. Ennek eredményeképp a mozgalom, mely azt remélte, hogy a teljes muszlim világot mozgósíthatja a szent háborúra a nyugat ellen, egy az iszlámon belüli mocskos háborúba sodródott.

A szunniták és a síiták szétválása csak egy az iszlám világon belüli választóvonalak közül. A nagy egészben vannak síiták és szunniták, perzsák és arabok, dél-ázsiaiak és közel-keletiek, és ami még fontosabb, vannak mérsékeltek és radikálisok. Ahogy a kommunista világ sokfélesége miatt végül csekélyebb fenyegetést jelentett, ugyanígy az iszlám különböző variációi is aláássák annak lehetőségét, hogy egyetlen, monolitikus ellenféllé egyesüljön. Néhány nyugati vezető egyetlen világméretű iszlám mozgalomról beszél, és abszurd módon összemossa az oroszországi csecsen szeparatistákat a Pakisztán által támogatott indiai fegyveres csoportokkal, a libanoni síita hadurakat az egyiptomi szunnita dzsihádistákkal. Egy agyafúrt stratéga valójában azt hangsúlyozná, hogy ezek a csoportok különbözők, eltérő célokkal, ellenségekkel és barátokkal. Ez megfosztaná őket attól, hogy az iszlám képviselőiként tüntethessék fel magukat. Ez olyan képet festene róluk, amely gyakran ténylegesen jellemző rájuk: deviánsok kis helyi bandái, akik botrányaikkal, nihilizmusukkal és barbarizmusukkal próbálják felhívni a figyelmet magukra.

A radikális iszlámista csoportok körüli konfliktusok folytatódnak ugyan, ám többnyire inkább specifikus helyi ügyekhez kapcsolódnak, semmint globális törekvésekhez. S bár Észak-Afrikában − különösen Algériában − folyamatos a terror, az ottani fő erő, az Ima és Harc Szalafista Csoport (francia nevének rövidítése GSPC) már régóta részt vesz az algériai kormány és az ellenzéki iszlám erők között zajló hosszadalmas háborúban, s így nem lehet rá pusztán al-Kaida-féle vagy Amerika-ellenes dzsihádista csoportként tekinteni. Ugyanez igaz arra a térségre, ahol az al-Kaida aggasztóan és nagymértékben megerősödött, az afgán-pakisztáni határ térségére. Ez a terület ad otthon a központi al-Kaidának, ha egyáltalán van ilyen entitás. Ez a csoport azért tudta fenntartani magát a NATO legnagyobb erőfeszítései ellenére is, mert még a szovjetellenes hadjáratok idején mély gyökeret eresztett ebben a régióban. Szövetségesei, a talibánok, egy helyi mozgalom, amelyet régóta támogat egy Afganisztánban és Pakisztánban befolyásos etnikai csoport, a pashtunok egyik szekciója.

A lényeg tehát a következő: A központi al-Kaida – az Osama bin Laden és Ayman Zawahiri által vezetett csoport – sehol egyetlen támadást sem tudott indítani a szeptember 11-ei akció óta eltelt hat évben. Valamikor egy terrorista szervezet volt, ma egy kommunikációs cég, mely valódi támadások és robbantások helyett inkább videofelvételek előállításával foglalkozik.* A dzsihád folytatódik, ám a dzsihádistáknak szét kellett szóródniuk, kisebb célpontokkal kell beérniük, és helyi szinten folytatják működésüket többnyire olyan csoportokkal, melyeknek gyakorlatilag semmi kapcsolatuk a központi al-Kaidával. Ennek a rögtönzött stratégiának pedig van egy végzetesen gyenge pontja: helyiek esnek áldozatul, és ezáltal a hétköznapi muszlimokat elidegeníti. Ez a folyamat már elkezdődött olyan országokban, mint Indonézia, Irak és Szaúd-Arábia. Az elmúlt hat évben Osama bin Laden és célkitűzéseinek támogatói köre a muszlim világban folyamatosan csökken. Az öngyilkos merénylet taktikájának támogatottsága − ami egyébként mindig alacsony volt − ötven százalékkal csökkent 2002 és 2007 között azokban a muszlim országokban, amelyekben a felmérést végezték. Ebben az időszakban többször bocsátottak ki fatwát Bin Laden ellen, és ítélték el az erőszakot − még prominens szaúd-arábiai vallási vezetők is − mint azelőtt valaha.

Sok mindent kell még tenni a muszlim világ modernizálásáért, de a modernizálók már nem félnek többé. A medreszek és mecsetek retorikájának ellenére végre felismerték, hogy kevesen vannak, akik az al-Kaida parancsolatai szerint akarnak élni. Azok pedig, akik valamikor ezt akarták − akár Afganisztánban, akár Irakban − mára a legelkötelezettebb ellenfelei lettek. A szovjet szocializmussal vagy akár a 1930-as évekbeli fasizmussal ellentétben egyetlen társadalom sem tekint csodálattal a fundamentalista iszlám modellre. Ideológiai szinten nem száll versenybe a nyugati eredetű modern társadalmi modellel, melyet az országok világszerte elfogadnak és alkalmaznak.

Szeptember 11-e óta Nyugaton és különösképp az Egyesült Államokban a rémhírterjesztés ipara virágzásnak indult. A szakértők minden számukra nem kívánatos irányt előrevetítenek az adatok komolyabb tanulmányozása nélkül. Számos konzervatív tudósító írt már Európa közelgő „iszlamizálódásáról” (az „Eurábia” kifejezést használják, hogy még kellemetlenebbül érezzük magunkat). Csakhogy az amerikai hírügynökségi forrásokból származó legmegbízhatóbb becslések szerint Európa lakosságának jelenleg 3 százaléka muszlim, 2025-re ez a szám 5 és 8 százalék között lesz, és innen nem emelkedik majd tovább. Vannak olyan „éber őrök” is, akik minden eszelős imám gondolatait lejegyzik, minden egyes utalásnak a végére járnak az archívumokban, rögzítik és terjesztik minden olyan, a tévében megjelenő, őrült késő esti elmélkedéseit, aki a mártíromságot élteti. Dührohamot kapnak, amikor valahol egy szomáliai taxisofőr nem hajlandó egy doboz likőrt a kocsijában szállítani, és a Saria nyugati térhódításának kezdetét látják benne. Ám ezek az epizódok nem tükrözik a muszlim világ alapvető irányát. Még ha lassabban is, mint más térségek, az a világ is modernizálódik, annak ellenére, hogy vannak, akik megpróbálnak élharcosai lenni az ez ellen irányuló lázadásnak. Az iszlám világban nagyobb számban vannak jelen, és szélsőségesebbek a reakciósok, mint más kultúrákban − az iszlámnak megvannak a maga hibái. Azonban ezek a szélsőségesek továbbra is elenyésző kisebbségben vannak a világon élő több mint egy milliárd muszlim között. Ha pedig valaki figyelmen kívül hagyja azokat a bonyolult összefüggéseket – mint például Irán belső hatalmi harca a vallási és világi vezetők között –, melyekben ezen kijelentések némelyike született, az olyan hajmeresztően abszurd jóslatokhoz vezet, melyekbe Bernard Lewis bocsátkozott, amikor magabiztosan kijelentette, hogy az iráni elnök, Mahmoud Ahmedinedzsád tervei szerint azzal akart egy győztes napot bevésni az iszlám történelembe (2006. augusztus 6.), hogy véget vet a világnak. (Igen, tényleg ezt írta.)

Ezek az ideológiai őrök annyi időt töltöttek már a dzsihád dokumentumainak tanulmányozásával, hogy közben szem elől tévesztették a valóságos muszlim társadalmakat. Ha csak egyet hátra lépnének, meglátnák, hogy mennyire elegük van ezeknek a népeknek a fundamentalizmusból, hogy vágynak a modern életre (persze méltósággal és kulturális büszkeséggel), gyakorlati megoldásokat keresnek, és nem halál általi tömeges megváltást. Amikor a muszlimok utaznak, nem az iráni szemináriumok köré csoportosulnak tömegesen, hanem a csillogó-villogó Dubait részesítik előnyben. Valóban létezik az a kisebbség, mely dzsihádot akar, ám ez a kisebbség olyan társadalmakban fejti ki tevékenységét, melyekben az efféle akciók egyre népszerűtlenebbek és jelentéktelenebbek.