Gondolat Kiadó

Megjelent!

Ókor - Folyóirat az antik kultúrákról

2009 VIII. évfolyam 3-4. számból részlet

Hulladémon, ne légy engedetlen!

Németh György

Különféle kísértetek

A görögök sokféle kísértetben hittek. Voltak közöttük jóindulatú, vagy legalábbis hasznos munkára fogható lelkek, de gonosz, vérszomjas gyilkosok is. Odysseus pl. az Odysseia XI. énekében a holtak árnyaitól kér tanácsot, akik anyagtalanok, ködszerűen lebegnek, de megfogni nem lehet őket. Ők a túlvilágon laknak, ahonnan nem juthatnak vissza a földre. Átkeltek az Acherónon, ami csak azért volt lehetséges, mert a földi hátramaradottak fizikailag vagy legalább rituálisan eltemették őket. Egy tengerbe veszett matróz kenotaphiont, üres sírt kapott a szárazföldön, hogy lelke ne járjon vissza kísérteni. Ennek a teljes görög-római ókoron át kimutatható, elterjedt elképzelésnek az alapján úgy hihetnénk, hogy az eltemetett halottak lelke már nem jelenhetett meg a földön, sőt, ahogy a nekromanteia-jelenetekben látjuk, még ha erőszakkal meg is idézik őket, szeretnének minél hamarabb visszatérni örök nyugalmukba. De hogyan és miért lehet megidézni egy halottat? Milyen módon lehet valakit, még ha rövid időre is, visszahozni az alvilágból? És ha visszatért, milyen formában? Saját testében, vagy ködképként? Csak beszélni, vagy cselekedni is tudott?

Ennek a szellemhitnek az egyik fontos szereplője a nekydaimón, vagyis a hulladémon. Nagyon határozottan el kell választani egymástól három hasonló kísértetet, a Gelló típusút, a nekydaimónt és a nekromanteiák főszereplőjét. Gelló fiatal lány volt, aki még nem ment férjhez, és gyermeket sem szült, amikor elragadta a halál. Vagyis igazi aóros, idő előtt elhunyt lélek volt. Gelló azonban nem akart lemondani a gyerekekről, ezért visszajárt, és gyerekeket gyilkolt, hogy lelküket magával vigye. Gelló tehát saját elhatározásából jött fel a földre, erre képesnek is mutatkozott, és ereje volt fizikailag bántalmazni másokat, amiből arra következtethetünk, hogy volt valamilyen anyagi teste. Ugyanakkor Gellót eltemették. Mivel magyarázható tehát sajátos, halál utáni ámokfutása?

Arról lehet szó, hogy egy aóros nem élte végig azt az időt a földön, ami ki volt számára jelölve. Végső órája egy baleset, öngyilkosság vagy egy bűntény következtében előbb jött el, mint ahogy az isteni terv szerint el kellett volna jönnie, ezért megkapta azt a lehetőséget, hogy eredetileg elrendelt halála időpontjáig visszajárhasson a földre. Gelló ezt használhatta ki, és ezzel olyan hírnevet szerzett magának, hogy még évszázadokkal később is – amikor már mögötte is örökre bezárult a túlvilág kapuja – vele ijesztegették az anyák a gyermekeiket. Vagyis a földi kirándulásokat csak azok számára akadályozta meg egyszer s mindenkorra a temetés, akik saját órájukban haltak meg.

A biothanatos (erőszakos halált halt) vagy röviden biaios bizonyosan aóros volt, mivel erőszakosan szakították el élete fonalát, és nem élhette végig a számára elrendelt életidőt (vö. PGM IV 334). Az ilyen aórosok között fontos szerepet játszottak a gladiátorok (görögül monomachos), akikre életük delelőjén várt többnyire erőszakos haláluk (vö. PGM IV 1390; 1394; 2163; XXXV 18; monomachés VII 175). Erre utal a „monomachosok és biaiosok” fordulat is (PGM IV 1394). A római korban könnyen lehetett friss gladiátorsírokat találni, ez megkönnyítette a varázsló dolgát.

A nekromanteia (elterjedtebb, de hibás névformával nekromancia), vagyis hullajóslás során frissen elhunyt, még el nem temetett halott lelkét idézték vissza és kötötték időlegesen saját holttestéhez különféle sötét, mágikus eljárásokkal. Az ilyen halott nem önként jön vissza a földre, nem is engedik meg ezt számára a túlvilági hatalmak, hanem a varázsló kényszeríti őt vissza az emberek közé. E kényszer oka a jóslatkérés. A halott lelke, amint ezt többször ki is mondják forrásaink, még nem jutott el a Hadésba, de már rendelkezett bizonyos információkkal, amikkel mi, földi halandók nem. Lucanusnál Erichthó, a thessaliai boszorkány akarta megtudni egy csatatéren talált halottól, hogy mi lesz Pompeius sorsa Pharsalos után. A varázslónő olyan holttestet keresett, amelynek hangképző szervei épek, hogy el is mondhassa azt, amit tud. Fontos tehát, hogy a lélek és a test újból egyesülnek, még ha kényszer hatására és rövid időre is, vagyis a halott saját fizikai valójában jelenik meg és beszél a mágussal. Ugyanezt látjuk Héliodóros Aithiopikájában is (VI. 14–15), ahol a varázslónő saját, csatatéren elesett fiát kelti életre. Ezek a halottak nem akartak visszatérni közénk, a varázslat szenvedést okoz számukra, és minél előbb szeretnének visszatérni az alvilágba. Igaz, Lucanusnál ez nem is megy olyan egyszerűen, hiszen aki a Moirák határozatát visszafordítja, nem képes újra meghalni: máglyán kell a testét elégetni, hogy újból a holtak közé jusson a lelke.

Mi jellemzi a nekydaimónokat? Először is, hogy többnyire névtelenek (a kevés kivételről vö. alább). Gellónak éppúgy mindenki tudta a nevét, mint Philinnionnak, vagy az Aithiopika elesett katonájának (az olvasó persze nem tudja meg, de az anya, aki felélesztette, tudta). A nekydaimón saját kezdeményezésére nem jár fel a napvilágra, erre valószínűleg nem is képes. Nem egyesül testi valójával. Amikor azt olvassuk, hogy meg kell jelennie a varázsló előtt (PGM IV 2061), az lehet árny is. Semmi jel sem utal rá, hogy a koporsóból a holttest kimozdulna. Ugyanakkor a holttest egy darabja varázseszközként kényszerítheti a lelket, hogy megjelenjen a földön:

Ha alászállsz a föld mélyére, a halottak hazájába, küldd el XX-hez az éjféli órákban ezt a daimónt, akinek a testéből ezeket a maradványokat a kezemben tartom, éjszaka, jöjjön a parancsodra, a kényszernek engedve, hogy mindent megtegyen nekem, amit csak szívemben kívánok… (PGM IV 445–450).

Egyáltalán, kényszeríteni lehet őket, többek között a büntetés igéretével (PGM IV 2065). A nekydaimón megteszi, amire kényszerítik. Elhozza a férfihez a szeretett nőt, és megakadályozza az ellenfél versenyfogatát, hogy célba érjen. A fizikai világban tud tevékenykedni, és ki is ismeri magát ott. Természetes, hogy ért görögül – és hogy egyáltalán hall, és érti az emberi nyelvet. Annyira jól használható e célokra, hogy voltak varázslók, akik egyenesen paredrosként használtak nekydaimónokat (PGM IV 2085).

Mi is az a paredros? Egy emberfeletti hatalommal rendelkező démon, aki valamilyen oknál fogva (varázslat által kényszerítve) egy ember szolgálatába áll. Szinte mindent meg tud tenni, el tud érni, vagyis Aladdin dzsinnjének ősét láthatjuk benne. Sajnos azonban egy paredros (szó szerint: „mellettem ülő“) megszerzése hihetetlenül bonyolult, hosszadalmas és bizonytalan folyamat. Erről részletesen beszámol a nagy berlini varázspapirusz (PGM I 1–194). A varázslat hatására egy sólyom letesz elénk egy hosszúkás kövecskét, amire fel kell vésni a megadott mágikus jeleket. Miután nyakunkba kötöttük a követ, és a megfelelő eljárásokat elvégeztük, leereszkedik az égből egy csillag. A háztetőre leszállt csillag fénye lecsorog, és láthatóvá válik egy angyal, aki azontúl paredrosunk lesz. A paredros tehát nem egy halott lelke, hanem egy emberfeletti lény. Ezért érdekes, hogy bizonyos mágusok paredrosként használták a nekydaimónokat, akiknek a megszerzése lényegesen egyszerűbb volt. Mindenesetre annyit bizonyít ez az információ, hogy a hulladémonok is igen sokrétűen alkalmazhatók voltak.

A nekydaimón egy dologban hasonlít a Gelló típusú kísértetekhez: aóros, vagyis idő előtt meghalt ember volt. Lelke, amíg előre ki nem jelölt halálának időpontja el nem jött, valahol a sír környékén tanyázott. Tehát hiába temették el, az Acherónon vagy nem kelt át, vagy átjárhatott rajta (egy ideig), mint például Philinnion vagy Gelló. Ezért ideális jelölt a gladiátor (monomachos) a nekydaimónnal folytatott varázslatokhoz. Nemcsak biztosan biothanatos volt, vagyis erőszakos halállal halt meg, hanem erős is, különben nem lehetett volna gladiátor. A nekydaimón fizikai vagy lelki ereje tehát szorosan összefügg az egykori test halál pillanatában mutatott erőnlétével.

A nekydaimónok kizárólag a varázspapiruszokon és az átoktáblákon, vagyis az ún. defixiós feliratokat tartalmazó ólomlemezeken fordulnak elő. Szerencse, hogy a nekydaimónt ólomlemez segítségével felidéző varázslat „receptjét” megőrizte számunkra egy londoni varázspapirusz (PGM V 305–339).