.jpg)
Ajánló - Anne Enright/Mesterházi Mónika (ford.): A gyászoló gyülekezet
A feszesen komponált regény az Enrighttól megszokott kegyetlen őszinteséggel mutatja be egy ír család súlyos konfliktusokkal terhelt életét. Veronica Hagerty, egy kilenc gyermekes család egyik leánya Londonba utazik Dublinból, hogy hazavigye fivére, Liam holttestét, aki öngyilkosságot követett el. Utazása során Veronica megpróbálja megérteni a tragédiát, de közben a felszínre kerül mély ellenérzése túlontúl is passzív édesanyjával szemben éppúgy, mint elégedetlensége saját családjával: a férjével és a gyerekével.
Otthon, a virrasztásra egybegyűlő család tagjai közt a felszínre törnek az indulatok, és fény derül arra a titokra is, amelyet Veronica gyermekkora óta őriz. A szerző minden érzelgősség nélkül tárja fel a bonyolult kapcsolatot, amely Veronicát Liamhoz fűzte. A gyászoló gyülekezet 2007-ben elnyerte a legrangosabb brit irodalmi díjat, a Man-Booker Prize-t. Anne Enright egyik korábbi művét, A hordozható szűzmária című novelláskötetet 2007-ben adta ki a Gondolat Kiadó.
RÉSZLET
"1 .
Szeretném leírni, mi történt a nagyanyám házában azon a nyáron, nyolc-kilenc éves koromban, de nem tudom biztosan, hogy valóban megesett-e. Egy bizonytalan eseményről kell tanúskodnom. Érzem, hogy itt harsog bennem ez a valami – ami talán meg sem történt. Nem is tudom, milyen néven emlegessem. Azt hiszem, talán a test vétkének lehetne nevezni, de a test már rég leomlott, és nem tudom biztosan, miféle fájdalom kering a csontokban. A bátyám, Liam imádta a madarakat, és mint minden fiú, imádta az elhullott állatok csontjait is. Nekem nincs fiam, úgyhogy ha meglátok egy apró koponyát vagy csontvázat, megtorpanok, és őrá gondolok, mennyire szerette a finom szerkezetüket. Egy szarka halott karja, kiáll a tollak mocskából; legallyazva, könnyen, tisztán. Ezzel a szóval írjuk le a csontokat: tiszta.
A lányaimra persze rászólok, ne érjenek hozzá az egérkoponyához a hegyekben, se a kertfalunk mellett enyésző halott pintyhez. Nem is tudom, miért. Bár néha a parton olyan makulátlan szépiára találunk, hogy muszáj becsúsztatnom a zsebembe, és a kezemet a titkos, fehér ívével vigasztalnom. A halottakat nem lehet megrágalmazni, gondolom én, csak vigasztalni lehet őket.
Úgyhogy Liamnak ezt a képet ajánlom: ahogy a két lányom szalad a köves part homokperemén a lassú, kavargó ég alatt, és a kabátjuk a vállát vonogatva lobog mögöttük. Aztán törlöm. Behunyom a szemem, és sodródom a tenger harsány háttérzajával. Később is csak azért nyitom ki, hogy odahívjam a lányokat a kocsihoz.
Rebecca! Emily!
Nem számít. Nem ismerem az igazságot, vagy nem tudom, hogyan kell igazat mondani. Csak történeteim vannak, éjszakai gondolataim, a bizonytalanságból sarjadzó hirtelen meggyőződéseim. Pontosabban: csak az őrjöngés van, semmi más. Hiszen szerette!, mondom. Nyilván szerette! Várom, miféle megvilágosodást hozhat a hajnal, ha az ember nem aludt. Lent maradok a földszinten, miközben a család szuszog fölöttem, és írom ezt, lefektetem sima mondatokba – a sok tiszta, fehér csontomat."
