Gondolat Kiadó

Ajánló - Robert B. Reich: Szuperkapitalizmus - Az üzlet, a demokrácia és a mindennapi élet átalakulása

Még fél évvel ezelõtt is meggyõzõdéssel lehetett vallani, hogy az 1970-es évek óta a kapitalizmus számos mértékadó mutató szerint jelentõsen megerõsödött az Egyesült Államokban és a világon. A jobb (és drágább) gyógyszereknek köszönhetõen nõtt a várható élettartam, a gazdasági növekedés szinte töretlen, a tõzsdeindexek korábbi értékeik többszörösét mutatják, és nem utolsósorban a globális kapitalizmus legyõzte a kommunizmust mint társadalmi-gazdasági rendszert. Miközben azonban a kapitalizmus erõsödött, a demokrácia meggyengült: a jövedelmi különbségek nõttek, a korábbinál kevesebb embernek van egészségbiztosítása, a klímaváltozás pedig hatalmas új kihívást jelent.

A kapitalizmus egyre magasabb fokon képes kielégíteni fogyasztói igényeinket, miközben a demokrácia egyre kevésbé képes megfelelni állampolgári elvárásainknak. A fõ kérdés mindezek alapján az, hogy van-e összefüggés a két folyamat között, és ha igen, akkor ennek mi a tartalma. A könyvben Reich e paradoxont tárgyalja. A magyar kiadáshoz a szerzõ külön elõszót írt. A könyv szerzõjét a magyar olvasó számára leginkább Bill Clinton elsõ elnöki ciklusának munkaügyi minisztereként ismerheti.

RÉSZLET

"Első fejezet

A nem egészen aranykor

Nagyjából 1945-től 1975-ig Amerikában figyelemre méltó összhang alakult ki kapitalizmus és demokrácia között. Rendkívül termelékeny gazdasági rendszer társult az igen érzékenyen reagáló és széles körben csodált politikai rendszerrel. Ezekben az években érte el csúcspontját a jövedelmi egyenlőség (a mérések kezdete óta). Több jól fizető munkahely született, mint előtte és utána bármikor, s minden korábbi és későbbi időszaknál többen élveztek nagyobb gazdasági biztonságot. Talán nem véletlen, hogy az amerikaiak ebben az időszakban bíztak legjobban a demokráciában és a kormányzatban – az ezt követő években mindkettő erősen csökkent.1 Egyedülálló sikere és erőteljes ígérete nyomán az amerikai rendszer erkölcsi tekintélye világszerte érvényesült. A szovjet kommunizmussal szemben Amerika vált a politikai szabadság és az elővárosi középosztálybeli bőség példájává.

A gazdaság a tömegtermelésre épült. A tömegtermelés hasznot hajtott, mert a széles középosztálynak elegendő pénze volt arra, hogy megvásárolja, amit nagy tömegben lehetett előállítani A középosztálynak azért volt erre pénze, mert a tömegtermelés haszna megoszlott az óriásvállalatok s azok beszállítói, kiskereskedelmi partnerei és alkalmazottai között. Ez utóbbi csoportok alkuerejét kormányzati lépések növelték és juttatták érvényre. A munkaerőnek majdnem egyharmada szervezett volt. A gazdasági juttatásokat szabályozás (vasutak, telefonok, eszköz- és energiaellátás) és támogatások (ártámogatások, országutak, szövetségi kölcsönök) útján is szétterítették az országban – a farmereknek, veteránoknak, kisvárosoknak és kis üzleti vállalkozásoknak. A demokrácia ily módon ellensúlyozta a nagybani termelés gazdasági hatalmát, s széles körben terítette szét annak jótéteményeit.

Mégsem volt ez teljesen aranykor. A nők és a kisebbségek továbbra is harcolni voltak kénytelenek a politikai egyenjogúságért és a gazdasági lehetőségekért. Az országos szegénység jó része eldugott vidéki helyekre és fekete gettókba összpontosult. A külpolitika, amelyet látszólag a szovjet kommunizmus fenyegetésének felismerése alakított, túl gyakran szolgálta ki a nagy amerikai cégek olcsó külföldi erőforrások (banán, ón és kőolaj) iránti igényét. Joe McCarthy szenátor kommunistaellenes boszorkányüldözése alatt veszélybe kerültek az állampolgári jogok. Az amerikai élet jórészt monotonná, konformistává és halálosan unalmassá vált. Ám minden fogyatékossága ellenére a demokratikus kapitalizmus figyelemre méltóan jól működött, s úgy látszott, egyre jobban fog működni.

Ahhoz, hogy megértsük, mi történt a nem egészen aranykorral, először azt kell megértenünk, hogyan keletkezett. Kialakulása a 19. század végére vezethető vissza, amikor a nagy vállalatok jelentős kihívást intéztek az amerikai demokráciával szemben. A jólét új szintjét hozták az ország számára, egyúttal azonban egészségtelen munkakörülményeket, gyermekmunkát és nem biztonságos munkavégzési feltételeket is, miközben egész iparágakat monopolizáltak. A példátlan gazdasági hatalom politikailag felelőtlenné tette ezeket az óriásvállalatokat. Amerika kereste a módját, hogy miként reagáljon minderre.

Az egész nagyszabású személyiségekkel kezdődött, akiknek lába nyoma még ma is látható: a bankárfiú J. P. Morgan, aki vasúti részvényeket árult, hatalmas vasúti hálózatot tervezett, majd gazdag pénzemberré vált (J. P. Morgan és fiai, amelyből a mai Morgan Stanley lett); Andrew Carnegie, aki telefontársasági hivatalnokként indult, később a Pennsylvania-i Vasutak elnöke lett, majd mint acélipari nagyság szerzett vagyont (Carnegie Steel); John D. Rockefeller, aki clevelandi könyvelőként indult, 1862-ben vásárolta meg első olajfinomítóját, majd az 1890-es években a Standard Oil Companyval (ennek utódja az ExxonMobil) vásárolta fel a nyersolajpiacot, hogy aztán a szénkitermelésben, a vasgyártásban, tengeri szállításban, réztermelésben és a bankszférában (Chase Manhattan) vesse meg a lábát; és végül Henry Ford."