Gondolat Kiadó

Kôvágó József - Vámos György (szerk.): Egyedül vagy

Kővágó József kisgazda politikus 1945 és 1947 között - majd néhány napig, az 1956-os forradalom idején, újra - Budapest főpolgármestere volt. A koalíciós időkben a kisgazdapárt egyik vezető alakja. Noha 1947-ben visszavonult a politikától, nem kerülhette el a Rákosi-korszak terrorgépezetének bosszúhadjáratát. Koncepciós per áldozata lett; éveket töltött börtönben tárgyalás nélkül, míg 1956-ban szabadon engedték. A forradalom után részt vett az FKGP újjáalakításában. A forradalom leverése után nem maradt más út a számára, mint az emigráció. Kalandos, szenvedéssel teli életpályáját foglalja össze emlékirata, amely elsősorban arra összpontosít, mit élt át a politikus Kővágó József, és mit árulnak el a politikai rendőrség iratai az Állambiztonsági levéltárban.

174 oldal

Ár: 2490.- Ft

RÉSZLET

A vádirat

Nyílt a zárka. „Nyomás!” A szemek bekötése. Bilincs. Lépcsôkön fel, szemkötô le. Kocsiba tuszkoltak.

– Ne merjen integetni, jelet adni, megszólalni! – suttogta a fülembe egy civil ruhás ávós. Ismertem. Ez már szállított engem. Most egész elegánsan utaztam. Luxuskocsi repített a városon át. Megbilincselt kezemet el kellett dugni. Két ember ült mellettem szorosan. A városban nagy volt a forgalom. Egy-egy piros lámpa megállított bennünket. Ragyogó, korai ôsz érkezett a városba a haldokló nyár hátán.

Furcsa nyaralás volt – gondoltam magamban, és sajgott a szívem. A város látványa erôvel töltött meg. Idegeim lecsillapodtak. Úgy éreztem, hogy tisztességes múlt áll mögöttem. Büszke lehetek mindenre, ami eddig történt. Az autó gyanúsan közel ment el volt lakásunk mellett. Istenem! Mi lenne, ha a feleségem éppen erre sétáltatná a kislányomat – ötlött fel bennem a reménység. A játszótéren gyerekek hancúroztak. Az enyém nem volt közöttük. Vagy talán ott volt, és meg sem ismertem volna? A kocsi elkanyarodott. Egy helyen sokáig kellett várni. A sarkon ismerôs közlekedési rendôr irányította a forgalmat. Tekintete átsiklott rajtunk. Mintha egy pillanatra megállt volna rajtam a szeme! Nem, közömbösen továbbment. Nem ismert fel. A kocsi a Conti utca felé haladt. Újra rémület markolt belém, mert a Conti utcai börtön a kémek börtöne volt. Kevesen kerültek ki innen. Amint a kocsi befordult a kapu alá, nyomban szememre került a kötés, és már vittek is lefelé.

Újra a pincében voltam. A stílus itt is durva volt és kegyetlen. Káromkodások szálltak a levegôben, mint ilyenkor kora ôsszel a szúnyogok a víz partján. Az egésznek valami vesztôhely jellege volt. A cellák egészen kicsinyek. Az ôrök egészen vadak. A szívem rémülten verni kezdett újra, hiába csitítottam. Hamarosan bánatosan bámultam a csajkára, melybôl az utolsó csepp borsót is kikanalaztam. Az étvágyam csak most jött meg igazán. Ez a csajka borsó csak felbosszantotta a gyomromat. Haragosan követelt valami táplálékot. Nyílt az ajtó és marcona külsejû, fekete hajú ôr köpött be a zárkámba.

– Na, vén fasiszta összeesküvô – kezdte, és zamatos káromkodásokkal folytatta – hát maga rossz bôrben van. Így nem bírja ám el az akasztást!

– Dehogynem! Olcsóbb lesz a kötél. Nem kell olyan vastagot venni. – válaszoltam. Ez tetszett neki, és azt mondta, hogy menjek ki a csajkámmal még egy adag borsóért. A falnál már egy másik rab is állt a csajkájával. Ez teljesen szokatlan volt, mert az eddigi pincékben mindent úgy bonyolítottak le, hogy az egyik rab sohasem láthatta a másikat. Az ôr egymás után odaterelt bennünket a kondérhoz és telimérte a csajkánkat. Közben folyamatosan és hangosan káromkodott.

Furcsa hely. Az ember egy második tele csajka borsótól azonnal az optimista filozófiai iskola hívévé válik. Kanalaztam, és arról elmélkedtem, hogy talán mégsem lesz olyan borzalmas, itt jó emberek is vannak. Rövidesen újra nyílt a zárka ajtaja. Azt reméltem, hogy egy darab kenyeret is lehet tôlük kérni. Vékonyképû, magas, kancsal ôr lépett be. Felálltam, és éppen hozzákezdtem a köszönéshez, hogy „Jó napot…”, amikor váratlanul és lendületesen úgy szájon vágott, hogy ráestem a priccsre. A szemében öröm villant. Valami derûs és gyermekes mosoly szaladgált benne.

– Máskor gyorsabban keljen fel, ha belépek a zárkába!

Vittek kihallgatásra. Vegyes érzelmekkel és reszketô idegekkel néztem a fejlemények elé. Most már nem jósoltam semmit. Se jót, se rosszat. Beletörôdtem, hogy megszerzett praxisom még nem elegendô ahhoz, hogy ki tudjam számítani a történéseket. Kis szobába léptem. Az íróasztal mögött fekete szemû, magas ember ült. Harminc egynéhány éves lehetett. Megvárta, míg a kísérô ôr kilépett az ajtón, azután azt mondta:

– Foglaljon helyet! – Elôvett egy képes folyóiratot, amiben egy rólam készült karikatúra foglalta el az egész elsô oldalt. Nézegette a karikatúrát, azután engem. Elmosolyodott.

– Azért ezek a mûvészek átkozottul meg tudják figyelni az embert. Maga még ilyen nyúzott állapotban is hasonlít ehhez a képhez. Úgy értem, hogy a jellegzetes vonásai mindmegvannak.

– Nem nagyon emlékszem már erre a képre.

– Vannak mások is – elôvette ôket – és cikkek is. Tanulmányoztam magát alaposan, mikor megtudtam, hogy nekem kell a maga ügyét átvennem. Gyújtson rá!

– Köszönöm.

– Na kérem, most felejtsen el mindent, amit eddig vallott. Ezt az egészet – ütött rá egy összefûzött lapokból álló dossziéra. – Mondjon el mindent ôszintén. Engem az igazság érdekel.

– Az igazság az, hogy az eddigi életemben a diktatúrák elleni küzdelem volt a vezetô elvem. Nem vagyok kommunista. Én a nyugati értelemben vett demokrácia híve vagyok. Azért harcoltam politikai síkon, legális eszközökkel, hogy hazám a nyugati világhoz tartozzék. Kérem, hogy ítéljenek el ezért. Ítéljenek el mint politikust, aki nem hisz az önök államrendjében, de ne kívánják tôlem, hogy kémkedéseket és összeesküvéseket valljak be, amelyeket nem követtem el.

A kihallgatásnak volt valami emberi íze. Cigarettával kínált, és tárgyilagosan, logikai fegyverekkel küzdött. A magatartása szinte barátságos volt.