.jpg)
Halmos Sándor: Adatok Bereg és Szabolcs vármegye zsidósága történetéhez a letelepedéstől napjainkig
Halmos Sándor (1946) az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem nyugalmazott docense, a Debreceni Zsidó Hitközség nyugalmazott igazgatója. Tanulmányait az Országos Rabbiképző Intézetben, az Egri Tanárképző Főiskolán és a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Társadalomtudományi Karán végezte. Évtizedeken át kulturális és oktatási területen dolgozott, munkásságáért számos állami kitüntetésben részesült (Szocialista Kultúráért, Radnóti-díj, Debrecen Város Pro Urbe díja, 2009-ben pedig megkapta a Debrecen Alkotói Ösztöndíját).
Tíz éven keresztül volt szervezője és irányítója Debrecen és a határon túli magyar ajkú zsidó közösségek szövetségének, ahol évente tudományos tanácskozásokra került sor, melyeknek előadásai könyv alakban is megjelentek. Szabó Magda Kossuth-díjas írónővel tíz éven át volt rendezője és szervezője a Debrecenben tartott Dr. Kardos Albert Nemzetközi Vers- és Prózamondó Versenyeknek. Kutatási területe a helytörténet és vészkorszak. Részt vett Randolph L. Braham professzor A magyarországi Holokauszt földrajzi enciklopédiája munkáinál. Közel ezer publikációja jelent meg hazai és külföldi napilapokban és folyóiratokban. Jelenleg a KD NP Izraelita Mûhelynek főtitkára.
FŐBB MUNKÁI:
Virágos Mihály Liszt-díjas operaénekes életrajzi regénye, 1996
Dr.Weisz Miksa egykori debreceni főrabbi élete, 1998
Nevek: A debreceni holokauszt mártírjai és túlélői, 2003
Emlékezz meg! A Hajdú-Bihar megyei zsidóság története, 2004
Élő szó (válogatott írások), 2004
Hinöni (Íme itt vagyok!), válogatott írások, 2006
A Szatmár megyei zsidóság története, 2008
Évente publikál a Keresztény- Zsidó teológiai évkönyvbe, illetve a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlébe.
304 oldal
Ár: 3500 Ft
RÉSZLET
A zsidóság vagyonáról
Bereg és Szabolcs megyét is érintő kérdések
Úgy érzem, zsidókérdés kapcsán érdemes külön foglalkozni a vagyoni kérdésekkel, mivel
„Sehol Európában nem volt annyira szükséges a zsidókérdés gyors és alapos megoldása, mint Magyarországon (…) A zsidókérdés megoldása nem öncél, hanem feltétlen és reális szükségesség. Csak ez adja majd meg az alapot Magyarország valamennyi többi problémájának megoldásához.” (Részlet a Berliner Lokal-Anzeiger című lap 1944. évi számából, amely Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest, 1948, Magyar Téka, 163. oldalán olvasható.)
S aki mondta, nem más, mint Endre László (1895–1946), aki 1923-tól a gödöllői járás főszolgabírája, 1938-től Pest–Pilis–Solt–Kiskun vármegye alispánja, a Sztójay- kormányban belügyi közigazgatási államtitkár, s aki Baky Lászlóval főszerepet vállalt a deportálások szervezésében. A magyar kormány a politikai elit és a lakosság jelentős részének akarata ellenére 1944-ig nem volt hajlandó a zsidók vagyonának „szociális alapú” teljes elosztására. A konzervatív világszemlélet tette bizonytalanná Horthyt és tanácsadóit a „zsidókérdés totális megoldására” tett javaslatok iránt.
Bár már1942-ben megszületett a zsidók mezőgazdasági ingatlantulajdonlását korlátozó törvény, az ez által nyert területek még csak megközelítőleg sem elégítették ki a termőföld iránti igényeket. Kállay Miklós miniszterelnök azonban elvetette Reményi-Schneller Lajos egy évvel későbbi, a zsidóság vagyontalan írásáról szóló törvényjavaslatát, bár a parlamentben biztos szavazati többséget kapott volna.
Kállay helyzetét jól illusztrálja az a tény, hogy 1943 májusában már csak a parlamenti ülés elnapolásával tudta megakadályozni a számára kínos interpellációk elhangzását. Magyarország megszállásának stratégiai és gazdasági oka is volt. Németország nem kockáztathatta Magyarország kiugrását – Braham is erről ír A népirtás politikája című, 1997-ben megjelent kötetében, viszont kevesellte az eddigi magyar gazdasági és katonai szerepvállalást. A német fél 1944 márciusában még nem rendelkezett kész tervekkel a magyar zsidóság megsemmisítésére.
Adolf Eichmann (1906–1962) és stábja csak hetek múltán tisztázta a magyar szervekkel a deportálás menetét. A technikai előkészületek április–május hónapban kezdődtek meg, a megszállás után. Ezzel szemben a magyar közigazgatásnak a vagyon elosztásáról már régóta kidolgozott terve volt. A zsidóellenes intézkedések nem rontották a német megszállás elfogadottságát, inkább stabilizálták az állapotokat. Nyílt konfliktusok – illetve veszekedések – csak akkor törtek ki a németek és a Sztójay-kormány között, amikor az elkobzott vagyon elosztása vált kérdésessé.
Az államigazgatás legfelsőbb szintjén komoly változásokra került sor – 41 főispánból 29-et leváltottak, és a polgármesterek kétharmadát kicserélték –, de eközben a közigazgatás megkezdte a vagyonok leltározását. Százezrek – milliók! – húztak hasznot a deportálásból: kedvezményes áron vagy ingyen részesültek a bútorokból, ruházatokból, konyhai berendezésekből. Megvásárolták vagy kibérelték a lakásokat, a termőföldeket. A jelentések arról írnak, hogy mindez a társadalom helyeslésével találkozott.
Kevesen voltak, aki az életüket is készek voltak kockára tenni az üldözöttekért. Jékey Ferenc Szabolcs-Szatmár megyei főispán, Tomcsányi Vilmos kárpátaljai kormánybiztos, Schilling János nagyváradi polgármester, Örményi Antal gyergyószentmiklósi rendőrkapitány lemondott posztjáról. Voltak, akik önként léptek a tettek mezejére. Kultsár István, az újra kinevezett értelmiségi munkanélküliek kormánybiztosa felhívásában elrendelte a zsidó alkalmazottak 25%-ának azonnali, 25%-ának április 30- ig, 50%-ának szeptember 30-ig történő elbocsátását. A rendeletet – amely március végén jelenhetett meg – április 5-én adták tovább az érintett vállalatoknak. A rendeletből megállapítható, hogy kiadója még nem volt tisztában a deportálások menetrendjével. Azok az értelmiségiek, akik korábban helyeselték a zsidótörvények bevezetését, nem feltétlenül értettek egyet azzal, ahogy 1944-ben Magyarországon a zsidókérdést megoldották.
Nyíltan kevesen váltak nyilassá, s értelmiségi voltukból eredően nem emeltek kezet, sőt embereket mentettek. A társadalomra azonban bénítólag hatott, hogy korábban a zsidókérdést értelmiségiek forszírozták. A közigazgatás a zsidótörvények végrehajtásának évei alatt hozzászokott, hogy a zsidók másodrendű állampolgárok. Az antiszemita közbeszéd 25 éven keresztül negatív képet festett a zsidókról. Olyan számottevő politikai csoportosulás, amely kezdettől fogva elutasította volna az antiszemitizmust nem akadt. A szociáldemokrata párt 1939-ben szavazói nagy részét elvesztette, kommunisták jelentéktelenek voltak, a polgári demokraták éppen hogy bekerültek a parlamentbe.
A befolyással bíró személyeket letartóztatták vagy bujkálásra kényszeríttették. Schlachta Margit (1884–1974) és gróf Bethlen Istvánné – Bethlen István miniszterelnök felesége – akciót szervezett, amely a munkaszolgálatosok és a sárga csillagot viselők melletti szolidaritásra hívta fel a figyelmet. Kigúnyolták, nevetségessé tették vagy közönnyel hallgatták őket.
