Gondolat Kiadó

Fik Meijer: Gladiátorok

A holland professzor könyve a régészeti és irodalmi források segítségével, a legújabb tudományos eredmények ismeretében, de mindvégig olvasmányosan mutatja be a gladiátorjátékok történetét, a gladiátorok életmódját és kiképzését, a játékok helyszínét és típusait, valamint a küzdők fegyvereit. A szerző kitér a gladiátorjátékok társadalmi-szociológiai szerepére, és foglalkozik két nagyszabású amerikai gladiátorfilmmel (Spartacus, Gladiátor) is. Fik Meijer ókortörténetet tanít az Amszterdami Egyetemen. Számos sikeres, főként az ókori Róma történetét és kultúráját bemutató ismeretterjesztő kötet szerzője.

174 oldal

Ár: 2490.- Ft

RÉSZLET

A SZÜNET ALATTI MŰSORSZÁM: A KIVÉGZÉSEK

Azt várnánk, hogy a nézők délben már nem vágytak további véres erőszakra, és inkább elhagyták a helyüket, hogy bekapjanak néhány falatot, és megmozgassák elgémberedett tagjaikat. Jó néhányan valóban így is tettek: elhagyták az arénát, hogy csak az igazi gladiátorviadalok kezdetekor térjenek vissza. De voltak olyanok is, akik a déli műsor egyetlen percéről sem akartak lemaradni. Valaki azért, mert féltette szabadjeggyel megszerzett helyét, míg másokat egyszerűen az izgalom szögezett a székbe, ahogy Claudius császárt is, aki délben csak kivételes esetben hagyta el a páholyát, és szemmel láthatóan élvezetét lelte a bűnözők nyilvános kivégzésében.

A kivégzés előtti éjszaka zsúfolt kocsikon szállították a város minden szegletéből a halálraítélteket a Colosseumba, ahol aztán levitték őket a sötét, bűzös katakombákba. Néhányan közülük kétségbeesésükben nem várták meg a kivégzésüket, hanem inkább önként vetettek véget az életüknek. Seneca elbeszélése szerint egy rabszolga a vele a Colosseumba tartó kocsi egyik kerékének küllői közé dugta a fejét. A feje a felismerhetetlenségig összezúzódott, de legalább nem volt része abban a megaláztatásban, hogy a gúnyolódó tömeg előtt haljon fájdalmas és dicstelen halált.120 A többiek utolsó éjszakájukat szűk cellákban öszszezsúfolva töltötték.

Miután dél körül kihozták őket az odúikból, két csoportra osztották az elítélteket: a római polgárok kerültek az egyik oldalra, míg a polgárjoggal nem rendelkezők és a rabszolgák a másikra. A rabszolgáknak várniuk kellett, mert legelőször azokat a római polgárokat végezték ki, akiknek valamilyen gyilkosság száradt a lelkén. A polgárok legalább viszonylag gyors véget értek a kard általi halálnak (ad gladium) köszönhetően, nem úgy, mint a többiek, akiket keresztrefeszítésre (crucifixio), tűz általi halálra (crematio ad flammas) vagy a vadállatok elé vettetésre (ad bestias) ítéltek.121 A nyilvános kivégzéseknek nem csak a kegyetlenkedés volt az alapja.

Az elöljárók arra használták fel ezt az alkalmat, hogy még nyomatékosabbá tegyék a társadalomban uralkodó viszonyokat. Nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy a bűnözők, különösen a rabszolgák, átléptek egy határt, és az általuk elkövetett bűntettel (gyilkosságokat, szentélygyalázásokat és gyújtogatásokat említenek a feljegyzésekben) olyan helyzetbe hozták magukat, amely jóvátételt követelt, és súlyos büntetést vont maga után. A római nép előtt zajló és halállal végződő nyilvános megszégyenítés volt a tettükért fizetendő ár.

A polgárok kivégzése többnyire nagyon egyszerű módon zajlott: a hóhér egyetlen csapást mért rájuk a bárdjával. De egy kivégzés egészen másképpen is történhetett, oly módon, amely jobban illett a Colosseum egy napjának légköréhez. Volt, hogy egyszerre két elítéltet küldtek az arénába, az egyiket egy karddal felfegyverezve, a másikat teljesen fegyvertelenül, csupán ágyékkötőben. Az utóbbi természetesen menekülőre fogta, a karddal rendelkező férfi utána iramodott, és előbb-utóbb halálra sebezte. Miután elvégezte a feladatát, át kellett adnia a fegyverét az utána következő elítéltnek, aki hasonló módon végzett vele. Ez mindaddig folytatódott, míg csupán egyetlen elítélt maradt, akinek ezután egy venator vagy bestiarius oltotta ki az életét. Néhányszor előfordult az is, hogy római polgárokat rabszolgákkal együtt feszítettek keresztre, ami különösen megalázónak számított. Egy Hispaniában halálra ítélt polgár azzal a panasszal fordult Galba kormányzóhoz, a későbbi császárhoz, hogy római polgárként rabszolgák sorsában kell osztoznia, ám Galbát nem hatotta meg a tiltakozás, és csupán annyi engedményt tett, hogy megparancsolta a hóhéroknak: magasabb keresztre feszítsék fel.

A polgárok kivégzése csupán a polgárjoggal nem rendelkezők és rabszolgák kivégzésének az előjátéka volt. Egy Szmürnából származó márvány dombormű, amely jelenleg az oxfordi Ashmolean Museumban található, az arénába tartó halálra ítélt rabszolgák utolsó menetét ábrázolja. Láthatjuk, ahogy a sisakos férfiak egy kötelet tartanak, amely a halálra ítéltek nyakán lévő fémkarikán van áthúzva. A dombormű azt a várakozással teli pillanatot örökíti meg, mielőtt a vadállatok, amelyek szintén szerepelnek a domborművön, az elítéltekre vetik magukat.