Gondolat Kiadó

Tornai József: A szabadgondolkodó

RÉSZLET

„Ébred a részeges baromban is egy angyal”

„Három évig is élhesz kenyér nélkül,

költészet nélkül egy percig sem.”

(Baudelaire)

Középiskolás, tehát nagyjából tizennégy éves korom óta olvastam, ismerkedtem Baudelaire-rel, párhuzamosan azokkal a XX. század eleji magyar költőkkel, akiknek többsége fordította is a költeményeit. Tehát Adyval, Babitscsal, Tóth Árpáddal, Juhász Gyulával, Szabó Lőrinccel, József Attilával. Az utóbbi egyáltalán nem magyarította, Juhász és Ady is csupán egy-egy darabját, de a hármas: Babits, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc a magyar líra szerves részévé avatta A Rossz virágainak a teljes kötetét.

Ezek a költők új világgal: a modernséggel ajándékoztak meg. Állandó lelki-szellemi-etikai átalakulást indítottak el bennem. Csak annyi elmozdulás történt, hogy amennyire eltávolodtam Tóth Árpádtól (egyre díszesebbnek éreztem, míg a nagy verseit továbbra is szerettem), úgy közeledtem Adyhoz, Juhászhoz, Szabó Lőrinchez, József Attilához. És persze folytonos szellemi erőforrásom maradt a nagy francia költő. Noha franciául még nem olvashattam, de mire a 60-as évekre az angol és a német után, jól-rosszul ezt is megtanultam, új élmény volt lefordítanom először Az ember és a tengert, majd az Albatroszt, kicsit később a Fölemelkedést. Erre a vakmerőségre Képes Gézának az Irodalomtörténetben megjelent heves, provokatív kritikája bátorított föl. Az ő avatottabb szemével láttam meg, mennyire kimaradtak a magyar Baudelaire-ből (főleg Tóth Árpád és Babits esetében) a rá annyira jellemző paradoxonok és oximoronok s ami még fontosabb: az intellektuális-filozofikus vonások- rétegek is.

Prózai jegyzeteivel is megismerkedve (Meztelen szívem, Röppentyűk), még inkább jelentős gondolkodónak ítéltem Baudeleire-t, s lassanként, szinte meg se gondolva, mire vállalkozom, nekifogtam az egész Le Fleurs du malnak. Azt hamarosan eldöntöttem, a helyes cím, A Rossz virágai mellett maradok. A romlás szó nekem egyáltalán nem felelt meg a majdnem minden versben előforduló mal fogalmának, s főleg nem volt metafizikai ellenpárja a bonnak. Márpedig Baudelaire költészete és moralitása, mondhatnám furcsa vallásossága erre az ősi kettősségre épül. A rossz és jó föloldhatatlan harcára, mintha csak manicheista volna. A romlás különben is dépérissementot, corruptiont vagy az ismert francia nyelvészprofesszor, Sauvageot szerint décompositiont, esetleg pourriture-t jelentene, ha visszafordítanánk franciára.

Babits az egész magyar esszéirodalomban páratlan remekművében, Az európai irodalom történetében is A Rossz virágainak fordítja a Fleurs du malt. Nem meggyőző tehát a Szabó Lőrinc-féle érvelés, mely szerint a rossz jelző még nem olyan gazdag tartalmú, mint a francia megfelelője. Arra mindig gondoltam, milyen szépen hangzana, ha latinos genitivust használhatnék: Virágai a Rossznak. Csakhát én, ellentétben a három nagy előddel, egyetlenegyszer sem szándékoztam a fordított birtokos esetet használni. Ahogy a bús számukra szinte kötelező jelzőtől is mindenáron távol tartottam magam. Az is megerősítette döntésemet, hogy Alfred de Vigny azzal köszönte meg Baudelaire-nek a neki küldött Le Fleurs de malt, hogy számára a benne levő versek „nem a rossz, hanem a jó virágai”.

Mindezeknél fontosabb volt, amit a versek sokasága, az egész könyv szelleme s amit a róla író, nyilatkozó korabeli vagy akár XX. századi költők, monográfusok mondtak. A francia kritika és irodalomtörténet néhány művével foglalkozva kiderült, hogy Baudelaire- t a l’esthétique du mal, a rossz esztétikájának szerzői közé sorolják, mint, mondjuk, Lautréamont-t, de Sade-ot vagy Montherlant- t. Az olyan alapvető darab, mely talán mindegyik másnál kegyetlenebbül mutatja Baudeleire lelkét: A gyógyíthatatlan (L’irrémédiable) befejező strófái egyszerűen tévedéssé teszik, ha a romlás és nem a rossz fogalmát használjuk a híres könyv címében. Főként az utolsó négy összegző sor:

Un phare ironique, infernal,

Flambeau des graces satiniques,

Soulagement et gloire uniques,

– La conscience dans le Mal!

Szabó Lőrinc változata ezúttal egészen félrevezető:

a pokol gúnyos fárosza,

sátáni kegy fáklyája, hős, szép,

egyetlen vigasz és dicsőség:

– a Kárhozottság tudata!

A kárhozottság nem azonos a romlással, és nem ellentéte a jónak sem. Minden szánalmunk a vergődő költőé, amikor pontosan azt vallja meg, milyen végkövetkeztetésre jutott a világ, az ember sorsa, a teremtés jellegének dolgában. Szerinte „az ördög minden pillanatban jól csinálja, amit csinál”, lelkünk fölött egy fakó csillag világol:

gúnyos, pokoli fárosz, a

Sátán kegyelmének a lángja,

megkönnyebbülés glóriája,

– a Rossz végleges tudata!

Nem csoda, hogy nincs verse a lelkifurdalás emlegetése nélkül, s az sem, hogy megkönnyebbülésnek nevezi a Rossz győzelmét. Ennek következtében hangsúlyoztam ezt a „végleges” jelzővel. Annak a költőnek, aki A Sátán litániáját, az Elítélt könyv föliratát, a Káin és Ábelt, a Szent Péter megtagadja Jézust, a Haláltáncot és a többi önmegadó vallomást írta, nem túlzás véglegesnek tartani visszájára fordított teológiai meggyőződését. Vagyis: Baudelaire úgy kívánta megóvni a Teremtőt minden vádtól, gyanútól, hogy a maga által megtapasztalt gonosz világ urának nem őt, hanem a bukott angyalt, a főördögöt fogadta el. A Meztelen szívemben ehhez még azt is hozzáteszi: „Az ördög legnagyobb, legravaszabb csele, hogy elhiteti velünk: nem létezik.”

Márpedig ha Isten van, az ördögnek is léteznie kell. Ez az az alapjában hamis logika, melyet sok istent valló lélek magától értetődőnek hisz, s amit én éppilyen természetes módon a gondolkodás megerőszakolásának érzek. Hiszen az Isten létének, az istengondnak a súlya is elég nagy teher minden ősi és új kultúrában. Egyébként maga Baudelaire egy egészen nagy távlatú aforizmában talál szintetikus megoldást a súlyos kérdésre: „Isten az egyetlen lény, kinek nincs szüksége a létezésre ahhoz, hogy uralkodhasson” (Meztelen szívem). Vagyis: Isten egy eszme, az Idea, mint Platónnál. Baudelaire fogalmazta meg azt is, hogy a személyiségnek meg kell kettőződnie, egyszerre kell szerzőnek és a maga kritikusának lennie, hogy kiválót alkothasson. Én ezt az istengond értelmezésére is alkalmasnak tartom. Az ember kivetíthet magából még egy személyiséget, megkettőzheti önmagát, beszélgethet ezzel a Másikkal, etikai mérceként hasznosíthatja, s főleg hálás lehet ennek a másik Énnek, aki legalább úgy létezik (azaz nem létezik, csupán eszmeileg), mint önmaga.